Lazeralus, a vámpír, a Central Park egyik padján ült, és könnyes szemmel tapogatta a jobb felső szemfogát. A ma esti vadászat nem zárult számára túlságosan jól. Először nem sikerült kopogással ablaknyitásra bírnia egy tizenhat éves szűzlányt, aztán elkeseredésében egy hatalmas városi patkányt kezdett üldözni a metróállomás szervizjáratában, de a lefolyó előtti utolsó próbálkozásnál az ínycsiklandó falat helyett a lyuk melletti zárókőbe harapott. Szerencsére becses fegyvere nem tört ki a helyéről, csak meglazult egy picit.

Hirtelen rázuhant kétezer évének fáradtsága. Elnyűttnek, hasznavehetetlennek érezte magát, a vámpírok szégyenének – bár azzal vigasztalta magát, hogy ő legalább nem romantikus tinifilmekben játszik főszerepet. Utálta a modern világot, elszomorította, ami az utóbbi néhány száz évben történt. Hol vannak már a régi, pátosszal átitatott New Orleans-i kicsapongások, ahol rettegő rabszolganők illatától megrészegülve, véres szájjal botorkált végig a főúton! Csak ránézett az áldozatokra, akik megbabonázva omlottak a karjaiba, hogy részesei legyenek a legnagyobb gyönyörnek – persze először és utoljára…

Hiszen így megy ez. Vagyis, így ment századokon keresztül. Akkoriban fajtája ereje teljében létezett: félelmetes történetek jártak szájról-szájra, ami rettegéssel vegyes tiszteletet keltett az emberekben. Nem kellett rejtőzködniük, befészkelték magukat a közösség szívébe, onnan jöttek elő a koporsóikból, ha felébredt bennük a csillapíthatatlan éhség.

A kánaáni viszonyok azonban véget értek az új kor hajnalán. A gyárak füstöt ontva fújták mérgüket az égre, az utakat robbanómotorokkal hajtott kocsik kezdték uralni, toronyházak nőttek az ég felé, később rakéták indultak utasaikkal a világűrbe.

Lazeralus nem akart változni. Büszkén ápolta a tradíciókat, betartva minden írt és íratlan szabályt. Még mindig szabvány fekete köpenyt viselt – belül vörös bársony béléssel –, a fehér inghez csokornyakkendőt kötött, a haját olajjal fésülte hátra, és kínosan ügyelt a púderozásra, déli származása miatt. Nem élte volna túl, ha őt, a nemesi vérből származót, valaki mexikói bevándorlónak nézi.

Nem olyan régen a park egyik járdája mellett posztolt, amikor megjelent egy fiatal pár. Megpróbálta felszívni magát, elővette a legfélelmetesebb arckifejezését, és kiugrott eléjük az útra. Még arra is figyelt, hogy a teliholdnak háttal közeledjen. Könyvekben sem írhattak volna szebbet! Azonban mégsem figyelt eléggé, megbotlott a szegélykőben, hogy aztán hatalmas rikácsolást követően orra essen, éppen az enyelgő pár lába elé. Emlékezett, mekkorát puffant a kemény borításon, majd az arcán végigcsúszva a lány lábához siklott.

– Szatír! – kiáltotta a lány, majd boszicipőjével az arcába rúgott.

Megpróbált feltápászkodni, de azonnal az oldalába érkezett egy negyvennégyes Converse-be csomagolt lábfej.

Lareralus hangosan nyögdécselve tekintett fel reménybeli áldozataira.

– A rohadt életbe, ez egy vámpír! – kiáltott a fiú, aztán előkapta a mobilját. Szájából olyan erős fokhagymaszag párolgott kifelé, hogy Lazeralus csaknem elvesztette az eszméletét. A vámpír a fájdalom okozta ködön keresztül csak annyit hallott: – Alice, taposd a fejét, addig én hívom a rendőrséget!

Végül a kiérkező SWAT-osok elől kellett menekülnie, akik ki akarták lyuggatni, mint egy ementálit. Persze, nem halt volna meg. Ezek a tudatlan pancserek biztosan nem hoznak magukkal karóvető fegyvert, mint abban a viccesnek szánt filmben látta néhány évvel ezelőtt, egy Kansas City melletti autósmoziban. Inkább azért aggódott, hogy ódon gúnyája ne szenvedjen kárt. Nehezen szerzett volna hasonlót.

Bezzeg régen nem kellett ezekkel a zavaró dolgokkal törődnie. Nemhogy mobiltelefon nem létezett, nem voltak szélvészgyors autók, meg internet – a többi fura kütyünek még a neve sem jutott eszébe.

A közelmúltban találkozott egy vámpírral, aki csak néhány éve kezdte meg halhatatlan életét. Egy kávézóban találkoztak a Fifth Avenue-n, ahol egy félreeső, sötét sarokban telepedtek le. Fajtársa a jól csengő Caravaggio névvel ruházta fel magát – bár azt már nem tudta megmondani, honnan jutott eszébe pont ez –, és főleg a környék diszkóiban fejtette ki áldásos tevékenységét. A beszélgetés nem volt Lazaeralus kedvére való, telezsúfolva olyan szavakkal, melyeknek jelentéséről fogalma sem volt eddig. A társalgás közepén be kellett vallania magának, hogy valójában alig értett valamit. Tátott szájjal hallgatta a „lebartereztük”, a „csipázod” és a „cimbikém” kifejezéseket. Ahogy nézte a huszonéves kinézetű fiút, egyre jobban belerágta magát a fejébe a tudat, menthetetlenül lemaradt. Megrekedt a tizennyolcadik század álomvilágában, és nem képes kimozdulni onnan.

Végül erős unszolásra elfogadta Caravaggio meghívását, aki a Mary’s New Blood klubba invitálta. A fiú jót nevetett az elnevezésen, elmesélve, hogy az utóbbi idők ténykedései után inkább Caravaggio’s New Blood-nak kellene hívni a helyet. A következő péntekre beszélték meg a találkát.

Lazeralus, mint mindig, most is pontosan érkezett. Amikor belépett a helyiségbe, a hangos basszus végigremegtette az egész testét. A fények villódzásától félig vakon botorkált előre, a pultnál feldöntve egy pocakos testépítőt, aki a „Mi van haver, jelmezbálba készülsz?” felkiáltással pancsolt be neki egyet. Elterült a földön, néhány segítőkész vendég állította talpra. Amikor szembenézett megmentőivel, megdöbbent. Először azt hitte, valaki tévedésből kiengedte az élőhalottakat a közeli temetőből. A mellette álló két lány feketére festette a szeme alatti részt, hosszú hajuk az ég felé állt, mint egy tökéletlen cirokseprű. Szegecses bőr karvédőt és latex miniszoknyát hordtak, lábukat tizenöt centis vasalócipőbe bújtatták. Az igazat megvallva, a sokktól még az étvágya is elment. Végül sűrű bocsánatkéréseket követően tovább botorkált, majd lerogyott egy sarokban lévő üres boxba.

Caravaggio két, az előzőeknél is szörnyűbben kimaszkírozott nővel érkezett. Hanyag mozdulattal ledobta magát a másik oldalra, magához húzta az egyik nőt, majd négy tequilát rendelt. Lazeralus furcsán nézett rá, a fiú csak egy vigyorgó kacsintással reagált. Lazeralus utált minden nem vérnek látszó anyagot a gyomrába tenni. Még ifjú vámpír korában tapasztalta, az alkohol számára erős gyomorégés tüneteit produkálja. Úgy tűnt, Caravaggionak nincsenek ilyen problémái. A sajátja mellett az ő italát is magába döntötte.

Hajnali kettőkor már egy hotelszobában voltak. Rajta kívül mindenki meztelenül feküdt az ágyon. Mivel a hallása még működött valahogy, tisztán kivette lány szavait, aki az ő vicces ruhájáról suttogott Caravaggio fülébe. A fiún látszott, ereje teljében van, úgy babonázta meg áldozatait, hogy azok önként ajánlották fel a nyakukat. Szemeik ürességében azonban nem csak társának bűvölete, de jó adag kokain-hatás is tükröződött.

– Gyere csak, cimbikém! – szólalt meg Caravaggio. – Igyál csak nyugodtan… Az egyiket neked hoztam.

Talán néhány száz évvel ezelőtt harag lobbant volna lelkében, sőt, az is lehet, elpusztítja az arcátlant, de most inkább közel hajolt, és sűrűn lefetyelte az éltető nedűt. A rengeteg alkohol és drog csípte a nyelvét, de aztán összeszorított a száját, és nem finnyáskodott tovább.

Soha többé nem találkozott Caravaggioval. Szégyellte magát, amiért engedett a csábításnak, és megalázkodott a vámpír eszmék megcsúfolója előtt. A következő hónapokat félrehúzódva töltötte, távol a nyüzsgéstől, időről-időre elkapva valamilyen gyenge szerzetet. A bőre szürkébb lett, lesoványodott és lelassult. Már púdert sem kellett használnia.

Lehajtotta a fejét, közben a felette szálló denevérek szárnycsapásait hallgatta. Egy pillanatra eljátszott az öngyilkosság gondolatával, de átgondolva a kétezer évét, arra jutott, ő, aki végigkövette a történelmi korokat, látta Caesart és Napóleont, nem adhatja önmagát ilyen könnyen az enyészetnek.

Hirtelen agyába villant egy terv. Mosoly suhant át az arcán, aztán felpattant, és a parktól nem messze lévő vegyesbolthoz ment. Betörte a kirakatot, majd a riasztó hangjának kíséretében összeszedett egy tömb sajtot és két üres befőttesüveget.

Még a rendőrség kiérkezése előtt kereket oldott, és lement a csatornába. Belehelyezte a sajtdarabokat az üvegbe, majd szoborrá merevedve várta, hogy a patkányok besétáljanak a csapdába. Folyamatosan gyűjtötte össze a prédát, aztán bedobálta őket egy nagyméretű szövetzsákba. Hajnalig meg is töltötte a zsákot ezzel a módszerrel – közben arra gondolt, szabadalmaztatja a technikát a hozzá hasonló, öreg és lecsúszott vámpírok számára –, aztán hazatért a külvárosban álló koszos raktárépület alagsorába. Végigmászott az általa kiásott nyíláson, és megérkezett a biztonságos vackába. A helyiségét éppen csak akkorára építette annak idején, hogy elférjen benne a hálóhelye.

Remélte, elég lesz ennyi vér, hogy átvészeljen egy hosszabb időszakot. Ránézett a sarokban neszező pincebogarakra, és felkészült, hogy a következő néhány száz évet ilyenek társaságában fogja tölteni. Bízott benne, talán az idő segít a világon, és visszatér a kor, amikor büszkének érezte magát, hogy vámpírrá tették.

Egyenként ölte meg a patkányokat. Nem vett tudomást az ízről, csak az energiára koncentrált. Egy csepp vért sem hagyott a testekben. Amikor teletömte magát, önbizalommal átitatva feküdt be koporsójába, nem sokkal később pedig mosolyogva álomba merült.