Kiálthattunk volna. Igen, ezt kellett volna tennünk. De végül a többség szája néma maradt. A kevesek, akik megtették, nem voltak elegen, hogy ellenálljanak. Szétverték a tüntetéseket, a hangadókat börtönbe vetették, a többségüket megkínozták és megölték.

Mondhatnám, szomorú, ami történt, de a saját fejét igába hajtó baromnak pontosan ez a sorsa. Aki az orra helyéig sem lát, amikor a tények már kiszúrják a szemét, az nem érdemel mást, csak pusztulást. A burokból ki nem törő, a fejét a homokba fúró ösztönlény saját magának ássa meg a sírját, miközben ennek tudatára sem ébred. A kevés bátort, aki nem törődve a következményekkel, megpróbálja kimutatni a véleményét, felelősséget vállalva passzív társaiért, eltiporják, mint ahogy az erős tapossa el a gyengéket.

A rendőrök és katonák csak bábok, akik a hatalmasoknak engedelmeskedve, áldozataik kiszolgáltatottságától megrészegülve osztják a pofont, vagy lőnek, ha kell. És hogy miért kell így lennie? Nehéz rá magyarázatot találni, mert nincs benne semmi értelem és logika. Hiszen egymás testvérei vagyunk. Egyek vagyunk az Univerzumban, alkotóelemei a teljes egységnek, mint a föld, a fű vagy a kövek. Mégis, nem hagyunk mást magunk után, csak lerombolt városokat, halottakat és árvákat.

Hazudtak. Azt mondták, nem vagyunk rabszolgák. Pedig azok vagyunk. Ha bekapcsolod a tévét, csak azt látod, amit mások szeretnének láttatni veled. Nem vagy más, csak egy irányított marionett bábu, akivel a gonosz varázsló elhitette, hogy él. Ha még nem is veszel róla tudomást, amikor majd eljön az utolsó perc, és belenézel önmagadba, meg fogod látni az igazságot.

Lehajtom a fejem a priccsre. A szűk börtöncella sötétjében nem hallok mást, csak a falak tetejéről csöpögő vízcseppeket, ahogy belehullanak a padlórésekben összegyűlő tócsákba. Holnap kivégeznek. Azt mondták ez a büntetésem. Büntetés azért, mert nem ismerem el az uralmukat, mert úgy látják, nem vagyok átnevelhető. Azt hiszem, nem bánom. A megmaradtak számára, akik egy olyan Szép Új Világban élnek majd, ahol beszédleolvasó szoftverrel felszerelt kamerák vannak, ahol az emberek nyakát vonalkóddal látják el, és ahol a bőr alá nyomkövetőt építenek, sokkal nagyobb kínszenvedés lesz maga az élet.

Sokan úgy gondolják, az egyetlen cél a túlélés. Túlélés a földi siralomvölgyben, nem számít hogyan, milyen áron. Ők még nem jöttek rá, hogy ez nem több mint puszta létezés. Ha nincs egy magasztos cél, amikor nem csak magáért él az ember, ha nincs együvé tartozás, amely megmutatja, mennyire vagyunk tiszták és igazak, akkor minden üres, mint egy lélek nélküli porhüvely.

Hajnalodik. Furcsa, monoton zaj szűrődik felém a távolból. Térdre ereszkedem, a fülemet a piszkos járólapra tapasztom. Nincs kétségem afelől, hogy hóhéraim érkeznek. Hallom bakancsaik tompa dobogását, ahogy felém masíroznak a folyosón. Összeszorul a gyomrom, de a félelem gyorsan elillan. Felkészültem. Habár testem hamarosan megszűnik létezni, de azzal a tudattal hagyom itt ezt a haldokló világot, hogy én legalább próbáltam tenni valamit.