1.

A detektorád halk surrogással lebegett végig a szűk sikátoron. A rotorokból kiáramló levegő szétfújta a kifakult macskaköveken és az út menti vízelvezető csatornában heverő avart. A robot irányította gép orrából hidraulikus zümmögés kíséretében egy emberfejnagyságú szkenner emelkedett ki, az éles piros fény pásztázni kezdte a környéket. Bevilágított a sötét kapualjakba és a málló vakolatú öreg bérházak üresen tátongó ablakkeretei mögé. Kivonatoltak után kutatott.

A szerkezet hirtelen megmerevedett az egyik ablakrés előtt, majd testéből egy hosszú fémzsinóron pókháló formájú plasztik háló vágódott ki az épület belsejébe. Halk puffanás hallatszott, majd velőtrázó sikoly. A kivonatolt kétségbeesett mozdulatokkal próbált meg kiszabadulni börtönéből, de az egyre szorosabban összezáruló anyag kiszorította belőle a szuszt. Miközben a férfi összecsomagolt teste elérte a detektorád gyűjtőkonténerét, bakancsos lábak dobogása töltötte be a lépcsőházat. A gépszörny megtorpant, még egyszer körbeforgatta az érzékelőit, aztán néhány tizedmásodperc hezitálás után felemelkedett az épületek fölé, és továbblebegett.

Lincoln hangosan fújtatva rogyott le a földszinti lépcsőforduló mellett tornyosuló törmelékkupacra. A Beletúrt rövid, fekete hajába, melynek szálai csatakosan meredeztek az ég felé. Csontos arcáról – melyet többnapos borosta fedett – izzadtság csöpögött le szürke zsákruhájára.

Túlélted. – A gondolat élesen hasított belé, egy pillanatra feledtetve a rossz emlékeket. Úgy érzete, egyelőre semmi más nem számít. Addis, a szegény ördög, akivel tegnap futott össze, nem volt ilyen szerencsés. Lincoln valószínűnek tartotta, hogy az öreg gúzsba kötött testét a detektorád éppen a megsemmisítő hely felé cipeli.

Elhessegette a gondolatot. A tehetetlenség dühe végigáramlott a testén, de végül rájött, úgysem tehet semmit a szerencsétlenért. Maga alá húzta a térdét, a kezét pedig összekulcsolta sípcsontja előtt. Megpróbálta lenyugtatni a légzését, hogy erőt gyűjtsön. Mélyeket szippantott az áporodott levegőből, amely bomló szövet szagát árasztotta magából, keveredve a málló vakolat vizes-meszes kipárolgásával. Kinyitotta a szemét, és körbepillantott. Nem messze tőle egy ósdi szabású kerek támlás szék maradványai hevertek, mögötte, a fal tövében pedig egy rozsdálló biciklitároló hirdette, hogy valaha emberek laktak itt.

Éles nyilallást hasított bele a tarkójába. Jobb kezével felnyúlt, megérintette a nyakán lévő tetovált vonalkódot, majd ujjai továbbkúsztak felfelé, ahol ráleltek a fájó pontra: a gyulladt dudor, ahol a szökése előtt a legutolsó injekciót kapta – ha jól emlékezett, közvetlenül a gerincvelőbe – határozottan nőtt az utóbbi napokban. Attól tartott, a nem megfelelően fertőtlenített seb mostanra elfertőződött, és ha nem akarja, hogy az állapota még rosszabbra forduljon, sürgősen találnia kell valamiféle fertőtlenítőszert.

Feltápászkodott. Az ajtón keresztül beáramló gyenge holdfény bevilágított az alagsorba. A hely nem tűnt számára bizalomgerjesztőnek, de hatodik érzéke azt súgta, errefelé kell körülnéznie. Ahogy a ház emeletein lévő helyiségek törött berendezéseiből kivette, az épületet valamikor korháznak vagy rendelőnek használták. Elővette a társától kapott gyufát, meggyújtott egy szálat, és a reszketeg fénybe burkolózva elindult lefelé. A gyenge láng árnyak tucatjait rajzolta a falra, amely erősen megsárgult, habár valaha fehér lehetett. Néhány helyen megmaradtak a kisméretű, derékmagasságig felrakott csempék, de a többség a töredezett járólapokra hullva kisebb-nagyobb halmokba rendeződött.

Halkan felszisszent, ahogy a gyufa a körmére égett. A sötétség egycsapásra körülölelte, a testében akaratlanul is felszökött az adrenalin. A szíve szakadozottan és erősen kezdett verni, ziháló lélegzetének zaján át csöpögő víz hangjai jutottak el hozzá. Megrázta a fejét, hogy felébredjen a kábulatból. Remegő kézzel kikotort még egy szálat a dobozból, amelybe csak harmadik próbálkozásra sikerült életet lehelnie. Hangos sóhaj szakadt ki a mellkasából.

A fal mellett régi vasszekrények helyezkedtek, el, amelyek világoszöld-színűek voltak valamikor, de mostanra teljesen megkopottá, színtelenné aszalta őket az idő. Elfordult a szűk helyen, majd óvatosan eloldalazott az akadály mellett. Előtte egy masszívnak látszó duplaszárnyú ajtó magasodott, ahonnan fertőtlenítőszerek semmivel sem összetéveszthető szaga áramlott felé. Mélyet szippantott a levegőből, közben egy halk sistergés kíséretében újra beborította a sötétség. Fogai között elmorzsolt egy szitkot.

Mikor a fény hangos sercegés kíséretében újra fellobbant, határozott mozdulattal kilökte az ajtót, ami hangos nyikorgással fordult el sarokpántjain. A láng megrebbent a huzatban, ahogy belépett helyiségbe. A teremben felborogatott bútorokat, orvosi eszközöket, törött Petri-csészéket és infúzió tárolására használt üvegeket látott. Orvosi jelentések, betegkartonok feküdtek mindenfelé, a sarkokban vastag pókhálókötegek lapultak.

Mit gondoltál, azt, hogy idebenn majd terülj-terülj asztalka vár? – gondolta. Ami esetleg itt is maradt a kiürítés után, azt már régen elvitte valaki. Örülj annak, hogy nem téged kapott el az az átkozott detektorád. Most te szűkölnél és nyüszítenél az életedért, nem az a szegény pára!

Átkozta magát azért, mert arra várt, hogy valamiféle csoda fog történni. Éppen azon morfondírozott, hogy megszámolja, mennyi gyufája maradt, amikor a szemben lévő sarokban, egy felborult íróasztal tövében meglátott egy félig telt műanyagflakont. Újra tüzet csiholt, majd közelebb lépett a zsákmányához. A flakon oldalán a „JÓD” felirat árválkodott. Lehajolt, letekerte a koszos kupakot, majd felkeverte az üveg tartalmát. Meglepetéssel tapasztalta, hogy tényleg a barna, összetéveszthetetlen kipárolgású anyag volt az alján. Győzedelmes arccal sarkon fordult, és tempósan a kijárat felé indult. Nem akarta, hogy a feleslegesnél több gyufát pazaroljon el.

Mielőtt végleg kialudt volna a fény, jól megnézte magának a folyosót, aztán óvatosan, minden lépést megfontolva a halványan derengő feljárat irányába araszolt. Egyik kezében a nemrég talált kincset szorongatta, a másikkal megpróbálta kitapogatni a fekete masszába burkolózó külvilágot. Néha belerúgott egy-egy törmelékkupacba, és amikor a szűk részhez ért, vállával nekiütközött a vasszekrénynek. Habár nem volt ijedős típus, végig úgy érezte, mintha kíváncsi tekintetek követnék minden lépését. Végül hangos fújtatás közepette elérte a korlátot, és a beálló sötétségben felvánszorgott a lépcsőn a másodikra.

Még éppen ki tudta venni a dohszagú csíkos matrac sziluettjét, hogy leheveredjen. Lerakta maga elé a kannát, lerúgta magáról a bakancsot, és hátát a falnak támasztva leült. Hátradöntötte a fejét, és újra érezte a feszítő fájdalmat a tarkójában. Remélte, holnap reggelig nem kap vérmérgezést. A sötét miatt nem volt esélye hogy ellássa a sebét, így nem tehetett mást, minthogy rábízza magát a gondviselésre, melynek már eddig is sokat köszönhetett.

Az ablak felé fordult. A törött üvegen keresztül látta, ahogy sötét felhők úsznak a fogyó Hold elé, eltakarva az égitest és a távolabb pislákoló csillagok fényét. Lincoln a kabócák nyári énekét hallotta minden irányból, a távolban falevelek susogtak a fel-feltámadó szélben. Egy pillanatra minden nyugodtnak és tökéletesnek tűnt.

Vajon kik lehettek azok az emberek, akik ezen a helyen éltek? Létezett valaha egy másik társadalom? Mi történhetett velük?

Ezernyi kérdés zsongott a fejében, de túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy tovább gondolkodjon. Úgy tervezte, holnap a hajnal első fényével tovább áll. Biztos volt benne, üldözői mindent megtesznek azért, hogy kézre kerítsék – főleg azok után, amit tett.

Végül nagyot sóhajtva ledőlt a koszos priccsre, karját a feje alá helyezte. Néhány másodperc múlva elnyomta az álom.

2.

Hasogató fejfájásra ébredt. Úgy érezte, mintha szemernyit sem pihent volna az éjszaka. Felült a matracon, és tapló-szárazságú nyelvével megnyalta cserepes ajkait. Félig kábán, a nyomasztó állommal a tudatalattijában pillantott ki a hajnali napfelkeltére. Az aranyszínű korong energikus pulzálással ragyogott a horizont alján, a sugarak a korai óra ellenére kellemes hőmérsékletre melegítették fel a levegőt.

Álmában földalatti csatornában bolyongott, ahol patkányok visítoztak, a háttérből egy furcsa, időszakosan felhangzó mormolás hallatszott. A hang olyan volt, mint egy óriási gép szívéből kiáradó mély, rezgésszerű impulzus, melybe beleremegtek a falak. A folyosó természetellenesen kék fényt bocsátott ki magából, éppen eleget ahhoz, hogy ne bukjon orra az itt-ott a padlón heverő szikladarabokban. Valakik üldözték őt, ő pedig futott céltalanul, bele az ismeretlen semmi világába. A tüdeje oxigénért könyörgött, a szíve zakatolt, a szája kiszáradt, a torka fájdalmasan égett. A bakancsos lábak kopogása egyre erősödött, és vadállatias üvöltés hangzott fel a háta mögött. Tudta, hogy nagyon közel vannak hozzá. Aztán hirtelen véget ért a járat, hogy a végtelen semmi bontakozzon ki előtte a derengésből. Lelassított a meredély szélén, épphogy csak elkerülve a lezuhanást. Hátranézett, ahol katonaruhába öltözött fegyvereseket pillantott meg. Néhányuk arca könyörtelenül merevnek tűnt, a többieké vadállatias vicsorgásba torzult. Tisztában volt vele, ha elkapják, újra visszaviszik a végtelen szenvedés völgyébe. Nem maradt idő hezitálni: vett egy mély levegőt, és ugrott. Élénken emlékezett, ahogy testét végigöleli az erős szél, maga alatt azonban semmit sem látott. Védtelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát, de mégis úgy gondolta, hogy jól választott. Zihálva riadt fel.

Megrázta a fejét, kényszerítve magát, hogy visszatérjen a valóságba.

Menned kell! Fogy az idő… – a késztetés élesen hasított bele tompa elméjébe, kiűzve onnan a bénultságot.

Feltápászkodott, felvette a jódos flakont, és elindult a negyedik emeletre, ahonnan a gép elragadta Addist. Ahogy belépett a szobába, egyből meglátta az öreg kis oldaltáskáját, ami oldalára fordulva feküdt a helyiség közepén. A tegnapi pánikban nem is gondolt arra, hogy amikor a detektorád hálója felkapta az öreget, Addis holmiját nem vitte magával.

A kis bőrszütyő úgy hevert előtte, mint egy ismeretlen kincset tartó erszény. Lincoln egy pillanatig még hezitált is, közel menjen-e hozzá, de aztán fellebbent a merevség fátyla, és két hatalmas ugrással a zsákmány mellett termett. Törökülésben lekuporodott a repedezett, fakószürke parkettára, majd mohón turkálni kezdett. Végül nem bírt magával, és az egészet kiborította maga elé. A szétszóródó tárgyak között talált egy félig telt vizesüveget, két közepes méretű gyertyát, egy csorba tükröt, egy élesre fent, műanyag nyelű bicskát és egy ceruzát, ami egy kicsi jegyzetfüzet ráfjára volt szúrva.

Letűrte a zsákruha felső részét, lehúzta magáról a koszos és izzadtságszagú fehér trikót, aztán fogta a kést és lelocsolta jóddal. A tarkójára és a kezére is öntött egy keveset a szerből, majd szuszogva megmerevedett. Még sohasem vágta meg magát, és habár gyerekkora óta rengeteg kínzáson ment keresztül, fel kellett készülnie az önoperációra. Fújt egy nagyot, és bal kezébe vette a törött tükröt. Felemelte a feje fölé, aztán addig állítgatott a dőlésszögön, míg pontosan rá nem fokuszált a fájdalmas csomóra. A seb közepén gennyes kelést pillantott meg, amely kétségtelenné tette az akut gyulladás tényét. A keze megmerevedett, gépies tekintettel meredt a duzzanat alatt virító fekete tintával tetovált számra: 5799118. Dühösen összeharapott, közben élesen megcsikordultak a fogai. Eszébe jutott Dr. Pinear fakó, szakállas arca, ahogy közel hajol hozzá, hogy a lekötözött testét újabb kísérletnek vesse alá.

„Egy pillanat, és túl leszel rajta, fiatalúr.” – Hirtelen az orrában érezte a doktor áporodott leheletét, a károgó hang pedig egy pillanat alatt betöltötte elméjét, jeges rettegés peremére taszítva a tudatát.

Fojtottan felnyögött, közben megrázta a fejét, hogy elhessegesse a múlt árnyait. Stabilizálta a kezében remegő tükröt, és másik kezével lenyúlt a késért.

Kétszer vágott, egymásra merőlegesen. Először nem is érezte a fájdalmat, mert A düh felturbózta az adrenalinszintjét, amely hullámokban tört rá. Eldobta a kést, majd kezével a tövénél összecsippentette a duzzanatot. A tükröt tartó keze görcsbe rándult, de aztán összeszedte magát, és minden erejével nyomni kezdte a csomót.

Amikor végzett, még egyszer leöntötte a sebet jóddal, majd levágott egy csíkot trikójának tisztábbnak látszó részéből, és bekötötte a vágást. Reménykedett, hogy megtett minden óvintézkedést a fertőzés továbbterjedésére. Ebben a helyzetben ennél többre nem is volt lehetősége. Felmarkolta a földön heverő kincseket, és visszapakolta őket a táskába. Most már késznek érezte magát az indulásra. A nyaka kissé zsibbadt, testét enyhe hőemelkedés járta át, de mindettől függetlenül készen állt az utazásra: arra, hogy végre megismerje a világot.

A tömb mögött nyugati irányban, az enyészet marta épületek mögött füves puszta helyezkedett el, amely valamikor kaszáló, esetleg házkörüli veteményes lehetett, mostanra azonban kizárólag hosszú szárú, lenszínű fű borította. A távolban lankás dombok és erdős területek sziluettjeit vette ki. Nem volt kétséges, hogy erre kell továbbmennie. Jól tudta, a keletre húzódó szupersztrádán keresztül nincs áthaladási lehetőség. Ott minden bizonnyal pillanatok alatt elfognák őt.

Tempósan indult útjára. Néhol elkorhadt fakerítések mementóit látta, aztán néhány mérföld megtétele után egy teljesen elrozsdállt traktor mellett haladt el. Minden halott volt és csendes, csak a kabócák reszelős hangja és a kismadarak fel-felhangzó csivitelése törte meg az egyhangúságot.

Hirtelen zümmögő hang foszlányai jutottak el hozzá. A zaj határozottan a levegőből jött, és habár Lincoln nem látta a járművet, túlélési ösztönei veszélyt jeleztek. A biztonságot nyújtó terület még legalább egy jó kőhajításnyira helyezkedett el tőle, így nem látott más lehetőséget, mint elrejtőzni a működésképtelen jármű alatt. Végül egy nagy szökelléssel a traktor mellett termett, és háttal bekúszott a gép alá. Lélegzetvisszafojtva várt, ahogy a hang egyre erősödött. Abban reménykedett, talán csak egy kósza detektorád járja portyáját a vidék felett, nem pedig egy állig felfegyverzett katonákból álló keresőcsoport.

A hőség kezdett elviselhetetlenné válni, a melegtől és a félelemtől egyre jobban izzadni kezdett. A pára lecsapódott a zsákruhája belsejében, kellemetlen nyirkossággal ölelve körül a testét. Néhány pillanat múlva már biztos volt benne, hogy egy detektorád hangját hallja. Az idők folyamán sokszor hallotta a jellegzetes búgást, ahogy a betáplált programok alapján operáló szerkezet visszatér hozzájuk a kísérleti telepre. Időnként előfordult, hogy néhány kivonatoltnak sikerült megszöknie, de néha renitens civileket is szállítottak a bázisra, akiknek többsége bedrogozott zombiként vegetált tovább. Ugyanolyan kísérleti patkányként, mint ő. Persze csak akkor, ha nem a központi megsemmisítőbe kerültek.

Egy pillanatra kikukucskált ideiglenes búvóhelyéről, és végigkövette, ahogy a szürke, ablaktalan fémszerkezet végigrepül a házak felett, majd továbbindul észak felé. Kikászálódott a traktor alól, és futni kezdett az erdő irányába. Úgy gondolta, ha eléri a fákat, egy ideig biztonságban lehet.

Zihálva rogyott le az egyik vastag tölgy tövébe. Elővette a kulacsát, és hosszan ivott az éltető nedűből. Alig másfél deci, ha maradhatott benne.

Kifújta magát, és normál tempóban folytatta útját a fák közé. A napsugarak itt-ott átütötték a sűrű lombkoronát, aranyszínű pászmákat rajzolva a levegőbe, melyekben jól látszott a kavargó por. Nem messze tőle a talaj lejteni kezdett, a meredély alján feltűnt egy jókedvűen csordogáló kis patak. A két oldalt szűk gázló kötötte össze, amely könnyen átjárhatónak tűnt. Távolabb egy vadcsapást is észrevett, ami egyenesen a partra vezetett. Ugrálva leoldalazott a vízig, majd letérdelt, hogy megszagolja azt. Nem érzett semmi különöset, a víz ránézésre tisztának tűnt. Mivel amúgy sem maradt más lehetősége, úgy döntött, feltölti belőle a flakonját.