R3 szervizállomás, Külső Űr, négyes szektor
Elektronikus naplóbejegyzés-töredék
Régóta nem számolom a napokat. Nincs értelme. A létezés állapotában
vagyok. Eszem, alszom, elvégzem a legfontosabb szükségleteimet, és ha
kell, dolgozom. Sokszor
felteszem magamnak a kérdést, hogy mi az a konkrét cél, amiért a
Mindenható megteremtett, de az igazat megvallva még nem tudtam rá
kielégítő választ találni. Lehet, hogy a sorsom semmivel sem
magasztosabb, mint amivel régóta foglalkozom: karbantartó technikus
vagyok a Külső Űr négyes szektorának egyetlen szervizállomásán –
keringési pályán a CJ 276e bolygó egyik halott holdja körül. Ha létezik a
„legeldugottabb hely” feliratú pont az Univerzum térképén, akkor az
éppen itt van… a nagy semmi közepén. Amikor
ide kerültem… Mikor is? Ha jól emlékszem, úgy harminc-harminckét évvel
ezelőtt. Abban az időben az Omega rendszerben található GL 147d jelű
földszerű exobolygón (ami két fényév távolságra található innen) még
teljes kapacitáson működtek az ércbányák. A
munkám mások szemében elég egyhangúnak tűnhet: általában kisebb
javításokat végzek a hajók külső burkolatán, esetleg kicserélem az
élettartamuk végén járó berendezések főegységeit. A rám bízott
feladatokat mindig lelkiismeretesen végzem, így volt rá példa, hogy
visszatérő látogatóim közül sokan csak azért tettek kitérőt ide útban
hazafelé, hogy velem nézessenek át bizonyos vélt vagy valós problémákat.
Jól esett, hogy hasznosnak éreztem magam, és kimeríthetetlen energiával
merültem bele a munkába. Megesett, hogy napi tizenkét-tizennégy órát is
dolgoztam. Akkoriban
még máshogy működtek itt a dolgok. Volt olyan időszak, amikor naponta
több teherhajó is bedokkolt az állomásra, most pedig már alig vetődik
erre valaki. Ahogy beszélek róla, hirtelen emlékek tódulnak az agyamba:
megelevenedik előttem az érkezők által gerjesztett nyüzsgés zaja, a
gyermekek kacagása, akik a folyosókon fogócskáznak, a kalapács alatt
kongó lemezek hangja, ahogy a karosszériát javítom, valahol pedig
felmorog a dokkolótól elszakadó űrhajó hajtóműve. Hiányoznak
a beszélgetések. Mióta kevesebben járnak erre, észrevettem, hogy egyre
többet beszélek magamban. De már nem zavar… ezt is meg lehet szokni, ha
az embernek nincs társasága. Hiszen beszélni kell, mert ez olyan
szükséglet, melynek hiányába beleőrülhet az elme. Nem
gondoltam volna, hogy ennyi ideig maradok itt, az ismert világ peremén.
Régebben hasonló terveim voltak, mint bármelyik normális embernek:
házasság, otthonteremtés és gyermekek – de mostanra teljes mértékben
elfogadtam a sorsom. A hosszú évek alatt megtanultam, mit jelent az
egyedüllét. Néha évtizedes magányt is jól visel az ember – bár be kell
vallanom, nem volt egyszerű hozzászoknom a helyzetemhez. Az
első időszakban (valójában több hónapig, esetleg egy évig is
eltartott), amikor végigmentem a folyosón, mindig úgy éreztem, hogy
valaki követ. A bakancsom fémpadlón kopogó zajába belevegyült egy
idegen, furcsa hang. Mintha mezítlábas lábak csattogását hallottam volna
mögöttem. Soha sem néztem hátra; féltem, ha megfordulok, valami olyat
látnék, amitől elveszíthetem a józan eszem. Az
első hónapokban keveset és nyugtalanul aludtam. Furcsa zajok (melyeknek
legtöbbje kongás és csörömpölés volt) töltötték be álmaimat. Néha,
amikor felriadtam, azt sem tudtam eldönteni, hogy valóban hallottam-e
valamit, vagy csak a fantáziám játszott velem. Olyanra is volt példa,
hogy a fürdőszoba lefolyójából szűrődtek ki emberi beszédre emlékeztető
suttogó hangok. Aztán egy idő után, mikor semmi konkrét nem történt,
betudtam az egészet a csőrendszer és fémillesztések holtjátékának,
melyet felerősítenek a széles kábelcsatornák, alagutak és folyosók. Nem
tehettem mást, hisz itt kellett élnem. Az ember vagy megbékél a
kísérteteivel, vagy beleőrül egy olyan dologba, ami valószínűleg nem is
létezik. A
bázis nagysága szintén riasztólag hatott rám. A nagy, monumentális
dolgokkal az a probléma, hogy ez ember kicsinek és jelentéktelennek érzi
magát a környezetükben. Amikor a szobámban vagyok és végigfekszem a
szűk, kemény priccsen, jelentősen csökken a szorongás. Mintha az a
néhány négyzetméter, amely fizikailag belátható, olyan megfogható
valóságot generálna számomra, mely kizárja a képzelgést a tudatomból –
de legalább is töredékére csökkenti annak hatását. A
mai napig minden egyes alkalommal, amikor belépek a tágas
alkatrészraktárba (ahol a polcok a tízméteres mennyezetet súrolják),
hangosan azt mondom: halló! Tudom, hogy nehéz elhinni, de mindig arra
várok, hogy valaki visszaköszönjön. Mondhatnám azt is, ez már egyfajta
ösztönös rituálé, amely hozzátartozik ittlétem szabályrendszeréhez. Egy
dolog biztos: nem én voltam az első lakó, de arról nincs pontos
információ, kik éltek itt előttem. Ha jól tudom, az állomást nem mindig
szervizelésre használták. Az átutazók történetei alapján, régen a bázis
átmeneti lakóhelyként szolgált az Omega szektorba készülő telepeseknek.
Akár több tízezer ember is megfordulhatott ezek között a falak között az
utóbbi kétszáz évben. A hátsó lakórészen, ami elhagyatva áll már ki
tudja, mióta (már akkor sem használták, mikor ide kerültem),
kétszázhetven fekhely, vizesblokkok és egyéb kiszolgálóegységek
találhatók. Az igazat megvallva nem szeretek oda menni, így csak az éves
kötelező ellenőrzés alkalmával látogatom meg a helyet. Az évtizedes
por, ami ilyenkor nagy mennyiségben jut be az orrjáratomba, és hosszú
órákra telepszik meg ott, száraz köhögésre ingerel. Az
egyik alkalommal, talán két-három évvel ezelőtt, mintha gyermeki
kacagást hallottam volna az egyik szűk folyosó irányából. Ami abban a
pillanatban élesnek és valósnak tűnt, aztán az évek múlásával mind
fakóbb és misztikusabb lett. Ma már abban sem vagyok biztos, hogy
egyáltalán megtörtént. Az utóbbi években nem tapasztaltam semmi furcsát.
Talán megszokták jelenlétemet az állomást uraló erők – persze az is
lehet, hogy a történések nem voltak valóságosak, és csak a képzeletem
játszott velem hosszú időn keresztül. Már
hetek óta nem járt senki erre. Reggel megnéztem az előjegyzési
listát, ami nem tartalmazott előre jelzett dokkolást a következő hetekre
sem. Csak egy üzenet kaptam a cégtől: fél év múlva véglegesen megszüntetik a
Külső Űr Omega szektorába tartó utakat. Az LG 147d-n lévő bányákat
lezárják, és csak az egyéb rendszerek felé átutazó egységek fogják
keresztezni a bázis útvonalát. Ez félévente maximum egy-két
hajót jelent – ha erre vetődik egyáltalán valaki. A levél második
részében feletteseim megköszönték a több évtizedes munkámat (kiemelve,
hogy a leghosszabb ideje náluk dolgozó munkatársuk vagyok), majd
felvázolták a jövőt. A leírás szerint az állomás alapellátását a
legújabb verziójú robotokkal is el tudják majd végezni, emberi segítség
nélkül. Megjegyezik, hogy ez elég sok pénzbe kerülne, és finoman
rákérdeznek, hogy maradnék-e továbbra is itt. Számításaik szerint az
állomás burkolatának állapota megfelelő (belekalkulálva a szektor
aprórészecske-áramlásait – itt egy grafikont is csatoltak), a rendszer
stabil működése még legalább száz évig biztosított, és a készletek
feltöltése nélkül is ellátható a szerviztevékenység a következő tíz
évben. Végül hozzáteszik, hogy addigra két évvel fogom túllépni a
nyugdíjkorhatárt, de maradhatok utána is alkalmazásban, mint nyugdíjas
dolgozó. Nem
gondolkodtam sokáig; már el is küldtem a választ. Maradok. Nem lenne
értelme elmennem. Közel hatvan éves fejjel nem tudnék visszailleszkedni a
társadalomba. Valójában azt sem tudom, mi történt arrafelé az utóbbi
években. Hallottam ezt-azt az idelátogatóktól, de nem alakult ki
egységes kép a fejemben. Abban biztos vagyok, hogy a Föld nélkülem is
forog tovább – itt viszont szükség van rám. Igaz, hogy egyre ritkábban,
de itt megbecsülnek. Akiken segítettem, tudják, mire vagyok képes – és
nekem csak ez számít. Még van mit tennem. Ha
kinézek a központi irányító vastag ablakain, csak a távoli csillagok
fel-fellobbanó fényét látom. Régen sokat gondolkodtam azon, hogy
többségük már rég megszűnt létezni, és amit látok, az olyan távoli múlt,
amelyet nem is érdemes számokban kifejezni. Ember
vagyok. A végtelen érzése számomra ugyanolyan felfoghatatlan, mint
fajtársaimé. Véges létezéssel nem érthetjük meg, hogy a dolgok tértől és
időtől függetlenek. Régen szerettem volna befogadni a gondolatot, de
rájöttem, egyszerűen nem vagyok rá képes – és ezt elfogadtam. Ettől
függetlenül a kérdés újra és újra beférkőzik a fejembe. Kezdem érteni,
hogy én is része vagyok az Univerzumnak (még ha csak kicsi és
elhanyagolható darabja is), a létezésem és tetteim is befolyásolják a
jövőt. Még
nincs meg minden válasz… valami még hiányzik. Tudom, furcsán hangzik,
de arra a megállapításra jutottam, hogy néha a megfelelő válaszokat
azért nehéz megtalálni, mert magát a kérdést sem ismerjük, és először
azt kellene megkeresni. Öregségemre
felvérteződtem azzal az élettapasztalattal, ami hozzásegít, hogy olyan
apró rezdüléseket is észrevehessek, melyeknek létezéséről régen nem is
tudtam. A sok apró elem, amivel életem során találkoztam, időnként
összeáll teljes képpé, és ilyenkor a kirakótábla egy újabb elemét
illesztem be képzeletbeli helyére. Még nem végeztem. Most, hogy kevesebb
a munka, sokkal több időm lesz elmélkedni. Talán megtalálom a megfelelő
kérdéseket, hogy válaszolhassak rájuk… ha pedig nem, bízom benne, hogy
lesz majd rá lehetőségem egy másik életben…
Bejegyzés vége
Forrás:
Csoport:
damien |
Hozzáadta:
damien
(2011-09-15)
|
Szerző: EW
Megtekintések
száma: 855
|
Hozzászólások:
6
|
Tag-ek(kulcsszavak):
|
A novella tavaly nyáron második lett (háromszáz egynéhány novellából) a Fiction Kult és a Galaktika magazin közös pályázatán. Azért most már biztosan máshogy írnám meg (talán jobban is), de ez is része az életemnek, igazán a benne rejlő gondolatokra vagyok büszke.
Szólj
hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett,
akkor pedig azért...
