„Lenn, délen, radioaktív fényben

csontot fagyaszt a szél,

és a nukleáris télben,

a szívedben meghal minden remény”

Mondóka – 2047 (Vjacseszlav Titov gyűjtése a Peremvidékről)

A Geiger-számláló halk pityegése dallamot szőtt a komor csendbe. A szeptember fagyos levegője átjárta a vidéket, Blazsevszkíj párapamacsot fújt maga elé, és összehúzta mellkasa előtt a viseletes repülős bőrdzseki zipzárját. A férfi mellett nem messze szurtos rongyokba öltözött, nyurga fiú didergett. Nem lehetett több tizenöt évesnél.

– Mintha erősödne a sugárzás – szólalt meg a fiú. A hangja remegett a hidegtől.

A fiú mondata áttörte a férfi agyát uraló gondolatok páncélját, aki elszakította szemét a szürke égbolt homályba burkolózó napkorongról.

– Jobban tennéd, ha azzal törődnél, hogy magadra húzd ezt, Grima – válaszolta, és egy szakadt pufajkát dobott a fiú felé. – Amúgy meg olyan fehér vagy, mint a fal – folytatta. – Tudom, hogy először vagy idekinn, de előbb utóbb mindenkinek el kell kezdeni az őrséget, és hozzá kell szoknia a napi robothoz… Mondd csak, egyáltalán bevetted a jódtablettádat?

A fiú idegesen markolászta a kezében tartott gépkarabélyt. Úgy tűnt, nem tudja eldönteni, hova rakja a fegyvert, amíg felveszi a kabátot. Végül aztán a tussal a földre helyezte a Kalasnyikovot, térdéhez támasztotta a csövet, és gyors mozdulatokkal magára kapta a ruhadarabot.

– Azon gondolkodtam, mi lenne, ha nem szedném – válaszolta, miközben visszahelyezte fejére a füles sapkát. – Szerinted nem lehetséges, hogy ennyi idő után már kialakul az immunitás a radioaktivitással szemben?

A férfi először nevetni akart, de belényilalltak az emlékek. Eszébe jutott, vajon miért lenne a fiúnak egyértelmű a válasz, hiszen már jóval a Vég után született. Nem járt a Zajgyikov utcai elit iskolába, mint ő, csak az élet tanította, és ez a tudás zömében a túlélési technikákat ölelte fel. Grima számára nem jelentett semmit a Karácsony, nem tudta, milyen a tűz melege mellett együtt összebújva énekelni a Mennyből az angyalt. Egy halott világban nőtt fel, amely rideg és érzéketlen, mint egy kőszikla.

– Tudod, a hasadóanyag minden élő szervezet számára halálos. Nem szokhatsz hozzá. Nincs élő szervezet, ami ellenállhatna az erejének.

– Akkor a mutánsok miért maradnak életben? – kérdezte Grima. – Sőt, nemcsak, hogy elviselik, de önmagukból is sugározzák…

Blazsevszkíj némán nézett a fiúra, és rá kellett jönnie, hogy fogalma sincs, mit válaszoljon. Mióta összeomlott a világ, senki sem volt, aki megmagyarázott volna ilyen bonyolultságú dolgokat. Még egyszerűbbeket sem.

– Fogalmam sincs – válaszolta végül. – Ha lenne egy laboratórium, ahol megvizsgálnánk őket, akkor talán lehetséges, hogy… De tulajdonképpen teljesen mindegy. Még azt sem tudjuk, hogy éljük túl az idei telet, nemhogy ilyen dolgokon morfondírozzunk!

Az előttük elterülő széles síkságon több száz szélkerék maradványa állt ki a földből. Majdnem mindegyik elcsavarodott egy régebben történt erős behatás eredményeképp, többségükről leszakadtak az óriási lapátkerekek. Amelyiken maradt is néhány elgörbült darab, az úgy meredezett minden irányba, mint egy rendezetlen és hiányos fogsor, a csonkok pedig hangosan nyikorogva mozdultak meg az időnként fel-feltámadó szélben. Amerre a szem ellátott, mindenfelé rozsdás fémdarabok kandikáltak ki a hóval borított földből.

– Sokszor eszembe jut a bunker – váltott témát Grima. – Amikor még azt mondták, hogy nem lehet majd sohasem kijönni, és a viharok meg a sugárzás miatt talán örökre benn kell maradnunk.

Blazsevszkíj a mondat hatására gyors időutazáson ment keresztül. Látta magát, ahogy sokkos állapotban bolyong a pusztulás kénköves oltárán, nem messze a purgatórium tisztítótüzétől. Akkor örült neki, hogy a vég nem ragadta magával, de mostanában egyre több olyan pillanata akadt, amikor elbizonytalanodott, vajon a jó utat választotta-e.

– Persze, azt jótékonyan titokban tartották, mi lesz akkor, ha elfogynak a készletek. Nem hibáztatom őket emiatt. Ha elmondják előre, mi várhat az életben maradtakra, azzal sem lettünk volna előrébb. Amikor sötétség elborított mindent, nem maradt más, csak a remény – és ezt nem vehették el az emberektől.

– Édesanya azt mesélte, aki akkor nem talált magának menedéket és élelmet, az nem húzta sokáig. Aztán beköszöntött a tél, a sugárzást túlélők közül pedig sokakat elragadott a hideg.

Blazsevszkíj közelebb lépett a fiúhoz, lába alatt megnyikordult a keményre fagyott hó. Rátette a kezét Grima vállára, és a szemébe nézett.

– Alig emlékszem, hogyan találtam meg a Zrazsenoj–menedéket. Az események után, önkívületi állapotba kerültem, aztán bolyonghattam össze-vissza, mint egy félőrült. A következő értelmes kép, ami bevillan, hogy meleg helyen vagyok, és Mása angyali arcát pillantom meg, ahogy fölém hajol. Szinte most is érzem az arcomon kezének hűvös, de mégis bársonyos érintését…

– Mása azt mondja, habár a világ barbárságba fordult – ezt a szót mindig olyan viccesen, fennhangon mondja – vannak olyanok, akik felülemelkednek állati ösztöneiken és segítenek felebarátaiknak. A Biblia azt írja, segítenünk kell minden elesettnek, mert Őelőtte mindenki egyenlő.

Blazsevszkíjnek hirtelen eszébe jutott a Prozsekov–téri ortodox templom, ahol gyermekkorában ministránsként segített a vasárnapi istentiszteleteken. Ahogy lehunyta a szemét, a fülében újra hallotta Berija atya kis templomi csengettyűjének csilingelését, és az orrában érezte a csonkig égett gyertyák semmivel sem összetéveszthető, nehéz illatát. Elengedte a fiút.

– Nagyon szép és jó gondolat! – sóhajtott fel. – Sajnos a kölcsönös összetartozás kizárólag akkor ragadja magával az embert, ha a túlélésről van szó. Egyébként inkább mindenki csak elveszi a másét.

A fiú megvakarta a feje búbját a füles sapkán keresztül.

– Szerinted tényleg létezik Isten? Vagy ha létezik is, hagyná, hogy ez történjen velünk? Vajon a mutánsok is azért vannak, mert ő akarta? Vagy maga az Ördög ragadta a kezébe a hatalmat?

– Fiú, olyan dolgokat kérdezel, amelyre talán senki sem tudna kielégítő választ adni. A te dolgod, mit hiszel el és mit nem. De egy dolog biztos: ha ezen morfondírozol naphosszat, csak a fontos dolgok elől veszed el az energiát. Nincs értelme az efféle okfejtéseknek, amikor a világban farkastörvények uralkodnak.

Grima felhúzta az orrát. Orrlyukain surrogva járt ki-be a levegő. A Nap felé mutatott, ami nem volt több egy piszkos sárga foltnál a fátyolos égen.

– Ne hidd, hogy csak ezek a dolgok éltetnek. Habár még sohasem láttam a Napot, álmomban sokszor megjelenik előttem. Olyan gyönyörűen ragyog, mint azokon a régi fényképeken. Ilyenkor kinyílik a bunker ajtaja, betör a folyosóra a fény, én pedig futok kifelé, amíg magához nem ölel a vakító fehérség. De nem ébredek fel. Édesanyát látom, ahogy hozzám lép, majd aggódva a tenyerébe fogja az arcom, és azt kérdezi: „Rosszat álmodtál, galambocskám? Könnyes a szemed.”

Blazsevszkíj egy darabig nem szólalt meg. Az eltemetett vágyaira gondolt, melyek réges rég elhaltak a családjával együtt. Meg tudta érteni, mit érezhet a fiú, akinek nem maradt senkije, de nem engedhette meg magának az együttérzés luxusát. Eszébe jutott a feladata, és a tény, hogy ma nem csak önmagáért tartozik felelősséggel.

– Én már régen nem álmodom – válaszolta. – Vagy ha igen, akkor sem emlékszem rá… Nem is hiszem igazán, hogy hasznos lenne. Talán izzadtan riadnék fel az éjszaka közepén. Tudom, furcsán hangzik, de néha már én is azt hiszem, csak képzelem, milyen is volt azelőtt.

A szél hirtelen feltámadt, porhót fújva az arcukba. A Geiger számláló rendületlenül pityegett tovább Blazsevszkíj vállán. A férfi úgy érezte, a szerkezet a világgal együtt lüktet, és minden addig tart majd, amíg működik. Aztán egyszer csak megáll, és egyszerűen vége lesz az egésznek.

Egy pillanatra melegség öntötte el. Gondolatban leszámolt a fáradtsággal és a hideggel, megölte a nélkülözést és a kétségbeesést, és végül rá kellett jönnie, hogy úgy sem fogja feladni. Természeténél fogva képtelen volt rá.

– Lassan mennünk kell – szólalt meg Grima. – Ha végig akarjuk járni az ellenőrzési pontokat, és még aludni is szeretnénk, akkor el kell indulnunk.

Blazsevszkíj elmosolyodott. Tetszett neki a fiú határozottsága. El tudta képzelni róla, hogy ha elég tapasztalatot szerez, hasznos tagja lesz a közösségnek.

– Jól mondod. Végignézzük a kerítés melletti területeket, meg az elhagyott házakat az út mentén. Ha minden rendben, visszajövünk a bódéhoz, és felváltva őrködünk a géppuskafészeknél.

***

Szótlanul bandukoltak a falut körülvevő kitaposott ösvényen, amit az őrök bakancsa gyúrt ki a hóból. Az egyre gyérülő fényben mindketten bekapcsolták a sapkájukra gumis szíjjal erősített ledlámpákat. Blazsevszkíjnek eszébe jutott, milyen kegyes volt hozzájuk a sors, amikor két hónappal ezelőtt ráleltek az elhagyatott katonai barakk mellett a földbe rejtett tároló pincére, amelyet használói még a Vész előtt teletömtek élelemmel. Akkor döntöttek úgy, itt maradnak télire, aztán ha május végén elolvad a hó, tovább mennek dél felé. A férfi úgy vélte, a Fekete-tenger már nem lehetett túlságosan messze innen, aztán augusztus közepéig elérhetik a Boszporusz-szorost, és ha minden jól megy, a következő telet már Kis-Ázsiában tölthetik. Ennél tovább azonban nem mert előregondolni. Már ez a fejtegetés is csupán rózsaszín-álomnak tűnt számára.

Koradélutánra járt az idő, a szürkület mégis fokozatosan elborította a vidéket. Nem messze tőlük sűrű bozótos húzódott, azon túl terültek el a kerítésen belüli legkülső kör épületei.

Menet közben megpróbáltak minél kisebb zajt csapni, bár lábuk alatt folyamatosan ropogott a hó. Mielőtt beléptek volna a tüskés ágak között húzódó keskeny csapáson, a férfi jelezte Grimának, hogy vigyázzon a szemére. A fiú bólintott, majd mosolyogva az ég felé tartotta a hüvelykujját.

– Inkább a ravaszra tedd, de még ne biztosítsd ki – mondta Blazsevszkíj, de a tettetett korholás feszültségét egy kacsintással oldotta fel. Úgy látta, habár a fiún látszott a félelem, mégis megpróbálta követni az utasításokat, és odafigyelni a részletekre.

Szuszogva bukkantak ki a túloldalon. Egy tucat négyemeletes panelház terült el rendezett utcákba tömörülve. Az épületek többségéről teljesen hiányzott a tető, a vakolat már csak foltokban maradt fenn itt-ott a falakon. Az üres ablakkeretek sötétje komoran meredt rájuk, törmelékkupacok hevertek a ház tövében a hó alatt. A férfi egy pillanatra úgy látta a buckákat, mintha egy terepasztal óriási, hóval fedett hegyei lennének.

A monoton pityegés hirtelen felgyorsult, duplájára emelve az eddig megszokott ütemet. Blazsevszkíj intett a fiúnak, hogy álljon meg. Aztán görnyedt guggolással a szemközti épületek felé vezető út felé futott, hogy lerogyjon egy kiégett platós kocsi roncsai mögé. Elővette az éjjellátó katonai távcsövet, és kémlelni kezdte a környéket. A cúg felgyorsult a szűk térben, és újult lendülettel kavarta fel a havat. Többször végighordozta a tekintetét a tájon, de a sugárzásmérő intenzív hangján kívül csak a levegőben fúriaként táncoló hópelyheket látta.

Hátrapillantott Grimára, aki a bozótosba húzódva várakozott. A fiú guggolva figyelte a vidéket, a karabélyt a földre támasztotta. Blazsevszkíj elfordította a fejét, karjával szélesen maga felé intett. A fiú óvatosan elindult felé, ő pedig először érintette meg a bőrtokban pihenő pisztolyt. Remélte, ma nem lesz szüksége rá. Lekapcsolta a ledlámpát, majd intett Grimának, hogy ő is cselekedjen hasonlóképp.

– Valami baj van? – hajolt közel hozzá a fiú.

– Nem tudom – suttogta a férfi. – Csak egyszerűen nem stimmel valami. Talán csak a mérő felgyorsulása zavart meg, bár ezt okozhatja a levegőben lévő por koncentrációja is…

– Attól félsz, hogy itt vannak?

Blazsevszkíj agyában motoszkált a gondolat, de nem szerette volna, ha Grimának igaza van. Nem hiányzott neki, hogy egy zöldfülűvel együtt szaladjon bele a mutánsokba.

– Elmegyünk amellett az épület mellett. Közvetlenül mellettem gyere, hogy ne kerüljünk egymás tűzvonalába. Készülj fel, de csak akkor lőj, ha szólok!

Grima bólintott és a férfi mellé helyezkedett. Blazsevszkíj előhúzta az automata 45-öst, kesztyűs keze második bőrként ölelte körül a fegyvert. Rossz előérzet kerítette hatalmába, testében felszökött az adrenalin. Megdöntötte a törzsét, és óvatosan lépkedni kezdett az előbb megbeszélt irányba. Grima szintén összegörnyedt, úgy követte őt.

Amikor elérték az épület szélét, a falhoz simulva folytatták útjukat. Már közel jártak a vakon ásítozó bejárati ajtóhoz, amikor Blazsevszkíj mozgást vett észre a bal szeme sarkából. Megragadta Grima vállát, és lehúzta maga mellé a hóba.

A szemközti dombon a faluból kifelé masírozott egy kisebb csapat. Ebből a távolságból emberszerűnek látszottak, de a férfi azonnal rájött a különbségre a jellegzetes, kacsázó mozgás láttán. A menetoszlop szélén – amelyben Blazsevszkíj kéttucat egyedet számlált – kisméretű mutánsok lépkedtek. A nagy hideg ellenére sem viseltek öltözéket.

– Nézd, gyerekek! – sóhajtott Grima. Hangjának határozottságából kitűnt, az ő fiatal szeme ilyen távolságból is jól látja a részleteket, ellentétben a férfiével.

– Az nem lehet… – kezdte a mondatot, aztán hunyorogva előrehajolt. – Vagy mégis?

Egy pillanatra tátva maradt a szája. Habár átutazók meséiből hallott már róla, de saját szemével még sohasem látott mutáns-gyereket. A pusztulás után az információk kizárólag elsődleges megfigyeléseken vagy konkrét történéseken alapultak. Rengeteg szóbeszéd kapott szárnyra, többségük nem volt más, mint egyszerű dajkamese. Emiatt eddig nem hitte el, hogy elkorcsosult fajtársai szaporodni tudnának, most azonban nem messze tőle lépkedett az élő bizonyíték.

– Belopódzunk ebbe az épületbe, és megvárjuk, amíg elmennek – suttogta végül.

Grima bólintott, és kezét a férfi vállára helyezte. Blazsevszkíj érezte, ahogy remeg az izgatottságtól.

A lehető legnagyobb csendben indultak tovább. A lassan mélyülő szürkeség körülölelte őket, egymásba karolva úgy néztek ki, mint egy pusztulás utáni Laokoón-csoport. Ha csaptak is nagyobb zajt a kelleténél, a horda vonulása elnyomta havat taposó lépteik hangját.

Amikor behátráltak a nyíláson, Blazsevszkíj már tudta, hogy baj van. A sugárzásmérő őrült pityegésbe kezdett, ami közvetlen, erős sugárforrást jelentett. Ürülék és rothadó szerves anyag bizarr egyvelegének kipárolgása kúszott fel az orrába, a hátuk mögül érkező neszezés pedig tudtára adta, hogy nincsenek egyedül. Áthatolhatatlan sötétség terült szét körülötte, fekete masszába olvasztva mindent. Úgy döntött, felkapcsolja a lámpát.

– Uramisten! – sikoltott fel Grima.

Blazsevszkíj pislogott egyet, és maga elé meredve próbálta kivenni a környezetét. A hirtelen fényfelvillanás megzavarta az amúgy sem tökéletes látását. Néhány méterre tőlük egy megtermett mutáns mászott lefelé a lépcsőn a korlátba kapaszkodva. Ahogy a férfi fején lévő fénypászma elérte a lény arcát, az megtorpant és hunyorogni kezdet. Blazsevszkíj nem volt benne biztos, de úgy gondolta, az idős egyed majdnem teljesen vak. A mutáns hályogos szeme fehéren világított, éles kontrasztban állva a kelésekkel teli zöldes bőrével. Ahogy felhorkantott, vastag ajkai mögül kivillantak barnás fogai, a fején lévő ritkás hajtincsek a homlokára csúsztak. Görbe lába és hosszú karja majomszerűvé tette a teremtményt, aminek végtagjain dagadtak az izmok.

A lény megállt egy pillanatra, és rájuk meredt. A férfi nem látott rajta támadó szándékot, inkább zavarodottságot és kíváncsiságot. Arra gondolt, hogy fogja Grimát, aztán szép lassan kihátrálnak innen, és eltűnnek a sötétben. A fiúra nézett, aki kikerekedett szemmel bámult maga elé, lábai remegtek, a fegyvert a mutánsra irányította.

Blazsevszkíj ordítani akart Grimának, hogy ne lőjön, de mire kimondta volna a szavakat, a fiú meghúzta a ravaszt. A karabély felugatott, forró ólomdarabokat köpve szerteszét. A fegyver csöve felfelé indult a rossz kitámasztás miatt, a lövedékek elkerülték a mutánst, ami felordított, és Grimára vetette magát.

Mire Blazsevszkíj megmozdult, a két test már a földön hempergett. A lény ledöntötte a lábáról a fiút, és belemélyesztette a fogait Grima nyakába. A nyaki verőérből spiccelni kezdett a vér, a Kalasnyikov a földhöz csapódva csúszott a falig.

A férfi kétszer lőtt. Az első golyó a lapockán keresztül hatolt be a mutáns hátába, a másik a koponyatetőt szakította le. A hatalmas test Grimára zuhant. Blazsevszkíj odaugrott hozzá és legördítette a rángatózó holttestet a halálosan sérült fiúról. Letérdelt, a tenyerét a sebre tapasztotta, de a szétroncsolt szövetek mellett még így is tovább szivárgott a vér. Látta, hogy az üvegesedő szemek a vég eljövetelét hirdetik. A fiú tátogni kezdett, mintha mondani akarna valamit. Odahajolt hozzá, fülét a suttogó száj elé helyezte.

– Lá… tod? Már… soha… soha… sem… lát… hatom a… Napot. – A mondatot heveny köhögés zárta le. Grima szájának széléről vérpatak indult lefelé.

Egy kacagó kislány arca jelent meg a férfi szeme előtt. Fogócskáztak a kertben, és ő tettetett lassúsággal és ügyetlenséggel vetette bele magát a játékba. Mikor utolérte volna a lányt, elengedte, hogy tovább folytatódhasson a móka. Aztán eszébe jutott, amikor néhány hónappal később a pici ernyedt testét tartotta a kezében. Arra gondolt, hogy nincs igazság, mert ha lenne, ilyen dolgok sohasem történhetnének meg.

Fogta a narancssárga kendőt, amit a zubbonyzsebében őrzött, és amire jobban vigyázott, mint az életére. Az elnyűtt rongydarabon jól látszott a cérnával belevarrt JB monogram. Felemelte a szövetet a sisaklámpáig, majd bal kézzel odaszorította az üveghez. Grima arcán megjelent egy sárgás kör.

– Dehogynem látod – mondta. – Itt van előtted. Olyan gyönyörűen ragyog, mint aznap, amikor az Úr megteremtette.

Grima remegve odafordította a szemét a fénypászma irányába. Hirtelen könnyel telt meg a szeme, és elmosolyodott.

– Tény… leg, ott… van, már látom! – kiáltott fel, aztán tüdejéből kiszakadt az utolsó lehelet.

Blazsevszkíj levette kezét a halott nyakáról, és lezárta a merev szemeket. Elcsendesedett minden, csak a saját lélegzetét hallotta, melyet időnként elnyomott a kinn zúgó szél.

Hosszú percekig guggolt a törékeny test mellett, aztán övébe tűzte a pisztolyt, és összeszedte a földön heverő karabélyt. Egy pillanatig azon tanakodott, mit tegyen a testtel, de arra jutott, az lesz a legjobb, ha holnap világosban tér vissza, hogy megadja Grimának a végtisztességet. Be kellett látnia, most nem tehet semmit.

Ahogy az ajtóból visszanézett, a homlokáról induló fehér fénypászta végigvándorolt a mutánson és a fiún. Nem érzett gyűlöletet, csak végtelen ürességet, ami jeges marokba fogta a mellkasát. Befészkelte magát a fejébe a gondolat, hogy a halottak mindketten áldozatai egy olyan világnak, amely nem ismer könyörületet.

A Vég után mindenkire akasztottak egy keresztet, a túlélők elfogadták a nélkülözést és a szenvedést. Megtehették volna, hogy feladják, de ők inkább a küzdelem és a túlélés mellett döntöttek.

Eszébe jutott a szürkületben utazó csapat a szurtos kölykökkel. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de legbelül úgy érezte, a lényeket nem a gyűlölet és a vérszomj mozgatja. Egyszerűen élni akarnak, mint ők, ösztöneik által hajtva. Talán csak vándorolnak a semmibe, reménykedve, hogy egyszer valahol otthonra találnak.