Szürke napok váltottak hideg reggeleket. A levegőben pernye szállt, a halovány égen a Nap halvány korongnak látszott csupán, ami szégyenében elrejti arcát a világ elől.

Az északi szél csontfagyasztó hideget és halált hozott. Az út mentén falvak és városok romjai álltak, benőve burjánzó gazzal, dögszag és avas hamu szaga lengte be a környéket. A beton-tégla monstrumok düledező falai belezuhantak a haldokló erdő nyitott szájába, ami fokozatosan emésztette meg őket. A fákon alig volt épp levél, élve korhadtak el, nyögések kíséretében múltak ki végleg, ahogy a sáros talajba csapódtak.

Három napja zuhogott. A cseppek közé mocskos jégdarabok vegyültek, hókásával keveredve. A talaj teljesen felázott, mindenfelé vízfolyások szabdalták a rozsdaszínű földeket. Benedict elmélázva ballagott a bokáig érő sárban, gépiesen kerülgetve a pocsolyákat. A lába cuppogva próbált kicsúszni elnyűtt bakancsából, szurtos kezében sárral és megbarnult vércseppekkel borított botot szorongatott. Beesett arcát vékonyszálú szakáll takarta el, testét két számmal nagyobb seszínű hosszúkabátba burkolta.

Átugrott egy nagyobb éren, és egy repedezett műútra jutott. Az út túloldalán kis falu maradványai terültek el előtte, néhány lépéssel odébb egy majdnem felismerhetetlenségig elrozsdállt útjelző tábla darabjaira bukkant a földön. A földön döglött holló hevert, tollait foltokban hántolta le a rothadás, bőre fehérre lúgozódott ki az állandó esőtől. Úgy hevert ott, mintha a reménytelenség nagykövete lenne. Ahogy Benedict ránézett, az eddig sem túl rózsás gondolatai még sötétebb árnyalatot öltöttek.

Elment néhány romos ház mellett. Mint a tapasztalt kopó, csak beleszagolt a levegőbe, és tudta, valakik már régen megelőzték őt. A sarkában kifordult kapuk, melyek gazos udvarokra nyíltak, taszító üzenettel tudatták vele, hogy kívül tágasabb. Megpróbálta elképzelni, milyen lehetett, amikor még tele voltak élettel, de lehunyva a szemét nem látott mást, csak kiömlő vért, rozsdás hinták nyikorgásának, kutyaugatásnak és gyermeksírás hangjainak kíséretében.

A falu központjában egy vörös téglából kirakott kétszintes házat talált, ami valamikor a település központi épülete lehetett. A tető összeroskadva temette maga alá az emeletet, a kitört ablakok kivájt szemgödrökként meredtek rá. A bal szárnyat a romok egészen a földszintig borították, a másik oldal kifosztva, lecsupaszítva tátongott. Megkerülte a bejárat előtti lépcsőt, és a ház bal oldalához lépett. A fal aljában végig törmelék hevert, de valahol a tudata mélyén felbukkant egy kép a berácsozott légópince ablakokról. Puszta kézzel bányászta ki a törmeléket, és erőfeszítéseinek hála, nemsokára megtalálta, amit keresett. Felállt, hogy kifújja magát, közben úgy bámulta az apró bejáratot, mint ahogy régen a kincsvadász nézhette az aranyozott ládát. Elképzelte mit találhat majd lenn. Felbukkant előtte néhány penészes kenyér, pár cső összeszáradt kukorica, amit legalább hat-hét órát kell majd főzni, hogy ehető legyen, avas zsír egy kondérban és talán némi befőtt. Régóta nem talált már gyümölcsöt, és eszébe jutott nagyanyja barackbefőttje. Képzeletben beleharapott a még majdnem zöld állapotban leszedett zamatos gyümölcsbe, és amikor végzett a fenséges lakomával, felhörpintette a cukros-vizes oldatot. Nem siette el. Hacsak gondolatban is, de megadta a módját a fejedelmi ételnek.

Elmosolyodva tért vissza a valóságba. Odalépett az ablakhoz, és megrántotta a keretre szerelt vasrácsot. Az elrozsdállt csavarok ellenállás nélkül szakadtak ki a helyükből, egy pillanatra el is vesztette az egyensúlyát a lendülettől. Keszeggé soványodott testével könnyedén átfúrta magát a keretek között, leereszkedve a lenti félhomályba.

A lába alatt megnyikordult a száraz hajópadló. Életet csiholt az öngyújtójába, a reszketeg fényben egy tároló helyiség bontakozott ki előtte. A szobában patkányürülék és ázott vakolat szaga keveredett gabonaillattal – bár nem volt biztos benne, hogy nem csak képzelte az utolsót. A sarokban dohos matrac feküdt a falnak támasztva, szemközt szúrágta íróasztal állt, melynek összetört fiókjai a földön hevertek. Mellette kisméretű porcelánmosdó volt a falra szerelve, felette kerek tükör. A falon szemmagasságban poros konzervdobozokat látott, láthatóan felbontatlan állapotban.

Odalépett a zsákmányhoz. Komótosan pakolta zsákjába a kincseket, mindegyiket szelíd dünnyögés közben porolta le, gondosan elolvasva a címkék megbarnult papírján látszó szavakat. Olyan volt, mint egy szerzetes, aki Isten igéjét mormolja magában, átadva magát a lelki megtisztulásnak.

A kifelé úton újra megpillantotta a tükröt. Először lesütött szemmel akart eloldalazni mellette, de amikor odaért, egy ismeretlen erő megálljt parancsolva eresztett gyökeret a lábába, és kényszerítette, hogy felnézzen. Régen szembesült saját arcának látványával: koszos sziluett-keretben végletekig lesoványodott élő koponyát látott, egy élő madárijesztőt. Becsukta a szemét, és gyermekkacagás hallott, amely olyan valóságosnak hatott, hogy majdnem felkiáltott. Az angyali arc rámosolygott, odafúrta magát az ölébe, szőke fejecskéje belesimult a tenyerébe. A látomás megrázkódott, és a nőt látta, akit szeretett valamikor. Testén érezte az ölelés forróságát, a fülében a kéj sóhaja dalolt. Kinyújtotta a kezét, a kép azonban törött üvegként hullott szét a fejében, visszataszítva őt a valóságba. Összegörnyedt, de nem volt képes sírni. Csak a torkát belülről feszítő gombóc lett egyre keményebb.

A felfelé út sokkal nehezebb volt, megizzadt, mire elérte a talajszintet. Kilépett a ház takarásából, és a meglepetéstől földbe gyökerezett a lába. Egy idős férfi állt néhány méterre tőle egy törmelékkupac tetején, göcsörtös botot tartva a feje fölött. Hosszú ősz haja kikandikált a kötött sapka alól, sötétbarna arcának mélyébe olvadtak fekete szemei. Katonai bakancsot viselt, felsőtestét szakadt ballonkabát fedte.

– Ne jöjjön közelebb, mert, mert… megbánja!

Benedict első látásra sem félt az öregtől, és határozottan az volt az érzése, a másik olyannyira be van rezelve, hogy mozdulni sem nagyon bír. Elmosolyodott a gyenge önvédelmi próbálkozáson.

– Nyugodjon meg. Nem akarok magától semmit. Tudja mit? Szépen eloldalazok maga mellett, aztán mindenki megy tovább a saját útján.

Az öreg határozottan megrázta a fejét.

– Nem bízom magában.

– Mármint, hogy maga? Maga fenyeget engem.

– Akkor sem tudhatom, ki fia borja. Lehet akár olyasvalaki, aki beédesgeti magát, aztán hátulról támad meg.

– Nem kell ilyentől tartania.

– Persze, maga mondja.

Benedict felhúzta az ajkát, megmutatva szuvas fogait.

– Látja, hogy nincs kifenve, ugye?

– Látom. Aztán mit jelent ez? Ne mondja, hogy ennyi elég bizonyíték gyanánt. Ha nem akar megenni, attól még megölhet, mondjuk kedvtelésből.

– Ha meg akarnám támadni, akkor hagynám a szócséplést, és lecsapnám. Bunkócska és én sok mindent megoldottunk már együtt. – Ahogy beszélt, megpörgette a feje felett a botot, ami surrogó hanggal szelte át a levegőt. – De nem akarom használni, mint ahogy már mondtam.

– Persze, mondja most, aztán az is lehet, csak arra vár, hogy leengedjem a botomat. Úgy könnyebben elbánna velem!

– Figyeljen. Tudja mit? Megosztom magával az ételt, amit a pincében találtam, és együtt megfalatozunk. Aztán ha gondolja, arra megy, amerre akar.

Az öreg hezitált egy darabig, aztán bólintott.

– Tegyük fel, hogy leülök ide. De ne közelítsen!

– Eszem ágában sincs. De azért az ételt oda kell nyújtsam valahogy.

– Jól van. Azt megteheti. De lassan, szemmel tartom ám!

Benedict kotorászott egy darabig a táskában, ahová a dobozokat rejtette. Egy jó darabig vívódott, vajon a legfinomabb falatokat ossza-e meg az öreggel, aztán úgy döntött, ennyi emberbarátság lehet benne néhanapján. Az utóbbi időben, ha látott valakit, inkább elbújt, de az öreg látványa melegséget öntött a szívébe. Olyan védtelennek és elesettnek tűnt a vékony, szakadt kabátjában, hogy tényleg megsajnálta egy pillanatra. Lassan kivette a sóletkonzervet, és gyakorlott mozdulatokkal megszabadította a tetejétől.

– Van kanala?

Az öreg bólintott.

– Akkor figyeljen. Odamegyek középre, aztán lerakom az ételt. Visszaülök ide erre a kupacra, maga eljön érte, aztán meg ehet ott.

Újabb bólintás érkezett válaszként.

Falatozni kezdtek. Az eső alábbhagyott valamelyest, a szomszéd tetőről lecsöppenő esőcseppek úgy kopogtak mellettük a földön, mint egy kaotikus zenekar dobkísérete. Benedict komótosan, az öreg mohón evett. Látszott rajta, jó néhány napja nem vett magához ételt.

– Aztán mondja csak mi a neve?

Az öreg furcsán pislantott fel a konzervdoboz fölött.

– Mármint nekem?

– Hát magának. Vagy lát még itt rajtunk kívül valaki mást?

– Nem, csak meglepődtem. Régóta nem kérdezte ezt senki tőlem. Az igazat megvallva el is gondolkodtam egy pillanatra.

– A nevén?

– Nem csak azon, hogy mit mondjak. Végül is, olyan korban élünk, ahol akármilyen nevet választhat magának az ember, a többi úgy sem tudja meg, hogy igazat mond-e.

– Nem látszik hazug embernek.

– Nem is vagyok az. Emiatt vándorlok egyedül. Nehéz manapság jó embert találni.

– Szóval, elárulja?

– Miért érdekli ennyire. Valamit kezdeni akar vele?

Benedict felnevetett.

– Aztán mit kezdenék? Eladni csak nem tudom.

– Azt nem. De mégis, a lelkem darabja. Vigyáznom kell rá, nehogy avatatlan kezekbe kerüljön.

– Akkor kezdem én. Benedictnek hívnak.

Az öreg megforgatta a szájában az ételt, aztán a földet bámulva lenyelte.

– Kapa.

– Kapa? Csak ennyi?

– Igen. Ennyi. Miért, mit várt?

– Nem tudom. Talán semmit. Régóta nem beszéltem senkivel, gondoltam, könnyebb diskurálni azzal, akinek tudom a nevét.

Az öregnek megadó sóhaj hasadt fel a mellkasából, végül kibökte, amire gondolt.

– Jól van. Kezdje maga.

– Mit csinált régen?

– Fontos ez?

– Nem tudom. Csak kérdeztem. Hátha jól esik erről beszélnie. Ha már leültünk ide, találnunk kell egy közös témát.

– Biztos, hogy kell?

– Hát anélkül hogyan beszélgessünk?

– Nem tudom, mondja meg maga.

– Jól van. Nézzen rám, és tegyen fel egy kérdést, ami tényleg érdekli.

Az öreg beleegyezően bólintott.

– No, jó… Magának hiányzik a társaság?

– Néha igen, néha nem. Mostanában nincs sok választási lehetőségem. Maga hogy áll a kérdéshez?

– Nem tudom. Megszoktam, hogy nem beszélek. Az sem biztos, tudnék mit mondani. Mi érdekli mostanában az embereket?

– Fogalmam sincs. Akivel az utóbbi időben találkoztam, az vagy menekült, vagy üldözött valakit. Nem álltam meg beleszólni a mások dolgába.

Benedict elővett egy kisüveges ásványvizet, amit múlt héten talált egy kis vegyesboltban.

– Gondolom nincs vize.

– Hát, éppen kifogytam.

– Akkor fogja!

Benedict az öreg felé hajította a palackot, aki ügyesen elkapta azt. Letekerte a kupakot és mohó kortyokban inni kezdett.

– Nem köszöni meg?

– Miért, meg kéne?

– Hát a mai világban, ha valaki önzetlenül ad magának ételt meg italt, nem úgy illendő, hogy megköszönje?

– Ha én találtam volna meg hamarabb, az enyém lenne. Miért kellene ezért köszönetet mondanom?

– Ha maga találja meg először, megosztotta volna velem?

– Nem tudom.

– Nem tudja?

– Nehéz kérdés. Ha élelemmel feltöltve vagyok, és úgy találkozunk, még inkább azt gondoltam volna, hogy bántani akar. Eddig is csak az óvatosságom tartott életben. Miért kockáztatnék?

– Ebben igaza van. És mit gondol most rólam?

– Nem tudom. Fontos, hogy mit gondolok?

– Nekem igen.

– De, mégis, miért? Mi haszna van belőle?

– Hasznom?

– Mitől lesz ez jobb magának? Nem is ismer. Számít a véleményem?

– Most megfogott. Ha a maga nézőpontjából nézem, tényleg nem fontos.

– Hát, ez az, régen engem is érdekelt, de ma már nem látom értelmét. Nincs mihez viszonyítanom.

– Maga szerint a morál viszonyítás kérdése?

– Ha úgy vesszük.

– És mi van a szabályokkal, amiket gyermekkorában tanult meg?

– Most már nem számítanak. Maga szerint a következő generáció hogyan fog viselkedni?

– Nem tudom. Talán…

– Látja, itt a gond. Nincs követendő példa, nincsen szabályrendszer meg korlát. Farkastörvények uralkodnak, ahol az erős legyőzi a gyengét.

Benedict a gondolataiba mélyedt. Nézte az öreget, aki egykedvűen falatozott előtte. Amíg nem szólt hozzá, fel sem nézett. Mintha ő ott sem lett volna. Végül úgy döntött, még nem adja fel.

– Szokott gondolkodni komoly témákról?

– Hogyan?

– Mit nem ért ezen? Szokott-e gondolkodni valami máson, mint hogy mikor tömi meg a hasát? Mondjuk, hogy mi lesz majd ezután a világ után.

Az öreg kihörpintette az utolsó falatot, majd ujjaival óvatosan kiszedegette a dobozfalra tapadt maradékot. Amikor elkészült, elégedett arccal nézett Benedictre.

– Nem nagyon. Nincs rá időm. Lefoglalnak a mindennapok dolgai. Miért, maga szerint mi lesz?

– Fogalmam sincs. Csak néhanapján eszembe jut, hogyan fog kinézni a világ, ha mindez elmúlik.

– Akármilyen lesz, ennél csak szebb lehet. De ha nem is lesz szebb, mindeképp legyen szárazabb.

Felnevettek. Benedict belapátolta az utolsó falatot, és letette a dobozt.

– Aztán hány éves?

– Úgy hetven körül lehetek.

– Hetven körül?

– Igen. Nem számolom régóta. Egy ideig követtem, de aztán rájöttem, hogy nincs értelme. Maga?

– Múlt hét vasárnap múltam negyven.

– Szép kerek szám! De honnan tudja ilyen pontosan? Vár valamire, hogy ilyen fontos magának az idő?

– Mondja, mit érnék idő nélkül? Akkor csak úgy folyna az életem bele a vakvilágba.

– Na, ne nevettessen. Milyen célja van magának?

– Hát mindenkinek kell valami cél, nem?

– Nehéz ezt megmondani. Ha körülnézek, nem sok mindent látok, amivel érdemes foglalkozni.

– Például mi lesz akkor, ha majd Isten visszatér a földre, és megkérdezi a teremtményeit, hogyan cselekedtek, amíg ő távol volt?

– Isten? Ezt most hogy érti? Csak nem gondolja, hogy direktben megkérdez majd akárkit is. Egyébként is, Isten halott.

– Aztán mitől ilyen biztos ebben?

– Ha élne, biztosan nem engedné ezt.

– Miért, maga szerint miatta történt minden?

– Azt nem mondtam.

– Akkor magyarázza meg, hogy érti.

Az öreg egy jó darabig nem szólt semmit, csak a szája szélét harapdálta. Keze idegesen dobolt a combján.

– Láttam a Sátánt.

– Csak képzelődött. Biztosan az éhség miatt.

– Bizony így történt. Éjfekete bőre volt, a szeme pedig parázslott.

– Nem volt láza, amikor ilyeneket hallucinált?

– Nem érdekel, hogy elhiszi-e. Tudom mit láttam.

– Agyára ment az egyedüllét.

Az öreg sóhajtott, és a fejét kezdte rázni.

– Ha Őt magát nem is látja, nézze meg a teremtményeit. Itt vannak mindenfelé, és szolgálják. A jó múltkor egy kis faluban láttam, ahogy elkapnak egy családot. Az apát előttem koncolták fel. A csapat egyik tagja hátranézett, pontosan arrafelé, ahol megbújtam. Ha látta volna a szemeit! Bizony mondom, nem lehettek azok emberi szemek!

– Sajnálom.

– Ne tegye. Gondolom, maga is látott már elég szörnyűséget.

– Tudja, általában megpróbálom bezárni az emlékeket, de néha előtörnek.

– Én ezért járok egyedül.

– Mi a jó abban?

– Ha egyedül járok, nem kell végignéznem, ha a társammal történik valami. Vagy fordítva. Így csak saját magamért vagyok felelős.

– Nem gyávaság ez?

– Hívja, ahogy akarja. Ez az én életem. Én hozom a szabályokat.

– És ha nem talál mit enni?

– Akkor majd éhen halok.

– Így, egyszerűen?

– Miért, van más választásom?

– Nem. Nincs. Csak túl egyszerű ez így.

– Hát akkor minek bonyolítjuk?

– Nem tudom.

– Látja? Maga akar beszélgetni, aztán fogalma sincs róla, miért.

– Szimpatikusnak látszott, és riadtnak.

– Még mindig riadt vagyok.

– Fél tőlem?

– Mi okom lenne nem így tenni? Azért mert adott nekem egy babkonzervet meg egy palack vizet?

Benedict nem tudta miért, de összeszorult a gyomra.

– Egyre kevesebb a jó ember.

– Azok is zömében egyedül járnak.

– Mindenki elveszített valakit.

– Igen.

– Mi van, ha nem találkozik majd senkivel, aki megkínálja majd étellel, ahelyett, hogy megtámadná?

– Nem tudom. Fogalmam sincs, mit hoz a jövő.

– Akkor ne tényleg ne köszönjön meg semmit.

– Jól van. Nem fogok. Tudom, hogy kérdezni akar valamit, de ne tegye. Jobb lesz mindkettőnknek.

– Értem.

– Most mennem kell, lassan esteledik.

– Azért viszlát.

Az öreg nem szólt semmit, felemelkedett a kupacról, és felvette a botját. Még egyszer Benedictre pillantott, aztán megnézte magának a törmelékek közötti kis ösvényt, és botorkálni kezdett hátrafelé. Egészen addig hátrált, amíg eltűnt a szemközti épület takarásában.

Benedict összeszedelődzködött, és elindult az út felé, amerről jött. Nem nézett vissza, csak az fájt neki, hogy mégsem tette fel a kérdést, hogy együtt menjenek-e tovább. Talán az öreg mégis igennel válaszolt volna. Miközben ezen morfondírozott, az eső újra ömleni kezdett. Megigazította a hátán a zsákot, felnézett a haragos égre, és komótos léptekkel a szürke hegyek felé indult.