Hiába bújt fotel mögött a nappali sarkában.

Rózsás nyelvét démonjai eltüntették szájából,

Talán az is közrejátszott béna suttogásában.

Emberünket pokol szolgák megdolgozták legbelül.

Ma reggel, a kommód mögött ama gyalázat esett,

Hű mackóját kirángatták árva két keze közül.

Ilyen pőrén, mackótlanul, persze, hogy ágynak esett!
 

Kínzói, a lakás csendes porcicás homályában,

Hisz még rá is lökték őt az ágyának a rácsára.

Így nem csoda, hogy valami eltörött az agyában,

Súlyos lelki kényszer alatt hajolt rá a párnára.

Mégis indult rácáfolni háládatlan sorsára,

Felszeghesse ennyi kín és zrika után hős fejét.

Elbotlott egy fél zokniban, ráesett a vállfára,

Csalódottan konstatálta, majd kiverte a szemét.

Csökkentlátón, szája mellé csipeszelt ízlőszervvel,

Zokogva, még bizakodott hirtelen szőtt tervében:

Gyötrelmének okozóit elveri egy fakereszttel,

A törött vállfából, amit hajtogatott estében.

Ép szemével ekkor vesztett mackóját megpillantva,

Felfogta a lidércekben hinni bitang hülyeség.

Gyógyulása kapujában csak egy dolog zavarta:

Az, ahogy a medve nézett, rájött, ő az ellenség!