Egyszer volt, hol nem… Hm, ez nem jó, sztornó. Szóval késői, holdvilágos éjjelen, a temető csendjét egy vaskapu nyikordulása törte meg. Charles az inas…

– Charles? – vágott közbe a fiúcska összevont szemöldökkel. – A Charles nem elég félelmetes, Bob bácsi – dorgálta a középkorú nagybácsit. Mindig beleszólt, de szerette, ha nagybátyja mesélt neki esténként. 

– Azt hittem én mesélek – válaszolt Bob enyhe, tettetett felháborodással. Joey bűnbánó arccal összeszorította ajkait. – Jól van – bólogatott Bob. – Szóval az inas – itt egy pillanatra szünetet hagyott, míg kitalált egy másik nevet –, Walter – a kisfiú inkább beharapta alsó ajkát, látszott rajta, hogy ez sem igazán tetszik neki – kinyitotta a Lord Zachary feliratú kripta súlyos ajtaját, de hát nem ment egyszerűen neki, púpos volt, és görnyedt. Esetlenül a középen fekvő fekete koporsóhoz lépett, majd félelem nélkül nyitotta fel.  

– És hirtelen lecsapott rá Lord Zachary – szólt közbe Joey, de Bobon nem tudott kifogni.

– De aztán észrevette, hogy hű szolgája ébresztette hosszú álmából – fejezte be a mondatot. – Aztán a Lord csak ennyit mondott lemondóan: Ó, Walter… csak te vagy. – Bob legyintett, mint meséje rémisztő vámpírja.

– Én, Uram Ővámpírsága – felelte rá az inas. – Csak én. De jó hírem is van Uraságodnak.

– Ne csigázz, Walter! – szólította fel Lord Zachary, haragjában felemelkedett koporsójából.

– Találtam Uraságodnak megfelelő feleséget. A mai bálon becserkészheti, a Fell házban.

– Fell ház, Bob bácsi?

– Olyan, mint a Hell, csak Fell – vont vállat Bob, erre Joey elnevette magát. – Na, ez egy félelmetes történet, egy kis komolyságot – rótta meg játékosan a fiút. Joey nyomban elhallgatott, de szája szegletében még mindig mosoly bujkált.

– Lord Zachary kiröppent kriptájából, és csak hátraszólt inasának: Mutasd az utat!

Amaz pedig lassan, de biztosan elvezette Uraságát a Fell házba, ahol már javában folyt a dinóm-dánom. Lord Zachary leporolta fekete ruháját, hosszú, földig érő köpenyét. 

– Hol van, Walter? – kérdezte inasát, mire a púpos rámutatott egy barna hajú hölgyre, aki épp a rend őrével táncolt. A Lord a közelükbe suhant, szinte észre sem vették baljós jelenlétét, majd egyszerűen megkocogtatta a rendőr vállát. Amaz ijedtében helyben ugrott egyet. Lord Zachary magában kuncogott, imádta riogatni az embereket.

– Lekérhetném a szépséges hölgyet? – szólította meg a férfit, ám a rend őre ellenkezni akart. Akkor Lord Zachary mélyen a szemébe nézett – Bob előrehajolt Joey felé, és a kisfiú tekintetébe merült – olyan gyorsan motyogott, hogy a mellette álló nő még csak szája mozgását sem látta. Aztán hirtelen a rend őre se szó, se beszéd otthagyta őket a táncparketten.

– Megbabonázta? – kérdezte a kisfiú rémülten, és lejjebb csúszott az ágyban, a takarót az álla aljáig húzva. Bob bácsi bólintott.

– A Lord végül táncolni kezdett a hölggyel, rótták az angol keringőket. Zachary beszélgetni próbált a nővel, de olyannyira lekötötte a szabadon hagyott, formás nyak, hogy nem hallott meg semmit a nő hangjából. – Joey ijedten hallgatta a mesét. – Aztán hirtelen Lord Zachary – kezdte Bob erőteljesen – észrevette a hatalmas bálterem egész falát betöltő tükröt. A rend őre, aki eddig figyelte őket, ránézett a tükörre – mondta Bob lehalkítva hangját –, úgy tűnt, mintha a kisasszony egymagában táncolt volna, és a levegőt simította volna tenyerével. Lord Zachary lebukott, a rend őre felkiáltott: vámpír, vámpír! – Joey ismét halkan nevetett. 

– Viszlát, Kedvesem: búcsúzott a Lord. Hagyja nyitva az ablakot – babonázta meg még a hölgyet, aztán kivillantotta tűhegyes fogait, és megpördülve a tengelye körül átváltozott denevérré. Az összegyűlt nép hajkurászhatta a Lordot, elillant, mintha ott sem lett volna.

– Mi lett aztán? Elment a nőhöz? – kérdezte Joey félősen.

– Követte őt egészen a házáig, a kisasszony nyitva is hagyta az ablakot, de nem volt olyan egyszerű dolga Lord Uraságnak.

– És Walter? – szúrta közbe Joey.

– Ó, Walter mindvégig hűen a nyomában járt. Na de a rend őre, nem volt ám bolond, hallott egy s mást a vámpírokról, így hát tele rakta a hölgy szobáját, és még inkább az ablakát fokhagymafüzérekkel. Lord Zachary fintorogva szédült meg, vagy inkább ki, amikor denevér képében megpróbált az ablakon keresztül beröppenni. Visszaájult hű szolgája kezébe, és visszaváltozott. Walter a súly alatt megroggyant, és hangos puffanással a földön kötöttek ki. – Joey immár hangosan kacarászott a történeten. Félelme egy pillanat alatt párolgott el. 

– No, de Lord Zachary nem fogja ilyen könnyen feladni – húzta ki magát Bob. – Mászni küldte hű inasát, hogy távolítsa el a fokhagymafüzéreket. Még, hogy én… oda fel Uram? Hápogott a púpos inas. 

– Én nem mehetek, Walter. Eridj, igyekezz már, nem hosszú az éj – utasította. Bob kikerekedett szemmel nézett a kisfiúra, és beharapta száját. Szusszantott egyet. – Hát jól van. Ha Uraságod ezt kéri tőlem – sóhajtott. Walter lassan megindult az ablak alatt a falon kúszó indás növényen, de az nem bírta soká, és az inas kiáltozva visszazuhant. Lord Zachary épphogy elkerülte őt. 

– Még ennyit sem lehet rád bízni, Walter? – dühödött fel a Lord, aztán átváltozott denevér alakjába, elkapta inasa hátán a ruháját, és küszködve, de berepítette az ablakon. – Igyekezz, Walter, tűntesd el azokat a fokhagymákat! Még a szárnyával is jobban csapkodott, hogy nyomatékosítsa szavait.

– Sikerült neki? – kérdezte Joey még inkább magára húzva a takarót. Épphogy csak égkék szeme látszott ki.

– Úgy bizony, így már semmi sem akadályozta a Lordot, hogy átváltoztassa öröklétének társát. Beröppent az ablakon, a nő az ágyon feküdt. Zachary kisöpörte a hölgy nyakából hullámos fürtjeit, aztán közelebb hajolt hozzá… – Bob lehalkítva hangját kis szünetet hagyott, Joey rémült tekintettel nézett vissza rá –…és már épp belemélyesztette agyarait a kecses nyakba, mikor kivágódott az ajtó, a rend őre pedig felkiáltva egy nagy kereszttel elűzte őt a nő közeléből. Másik kezében fakarót markolt, és nem rettenve vissza a vámpír fogaitól, előrenyomult, hogy szíven döfhesse őt, megvédve így a hölgyet, aki immáron felébredt a zajokra. A babona miatt azonban egyáltalán nem akart menekülni. 

– És… mi történt? – dugta ki a fejét Joey a takaró alól, olyannyira, hogy száját ne takarja el.

– A Lord támadásba lendült, hogy utoljára megpróbálja megszerezni szíve hölgyét, azonban a rend őre fürgén mozdult, és a nő nyaka helyett a vámpír a fakaróba mélyesztette fogait. – Joey halkan nevetett. – A rendőr gyorsan visszaszerezte fegyverét, de addigra a Lord lekiáltott hű szolgájának: Walter, Walter! Dobj valami fegyvert! A Lord úgy gondolta átváltozik, és majd elkapja röptében a tárgyat. Fel akarta venni a harcot, nem akarta ott hagyni jövendőbelijét, de a kereszttel és a karóval nem szállhatott szembe csak úgy.

Walter körbenézett, milyen eszközt dobhatna urának, de csak egy dolgot talált a közelében.

– Tudom, mi az, tudom – vigyorodott el Joey.

– Pszt, várd ki a végét – kérte őt Bob. – Tehát Lord Zachary épphogy kiesett az ablakon, a rend őre a kereszttel fenyegette, így gyorsan kellett átváltoznia, Walter pedig már elhajította a talált fegyvert. Lord Zachary nem nézte mibe mélyedtek fogai, a fokhagyma bűze is csak később érte el orrát. Walter! – kiáltott még fel kínkeservesen Lord Zachary, aztán kiszáradt teste hullt csak le hű szolgálója kezébe. Walter csak ennyit mondott: Hoppá… – Bob fancsali képet vágott, amin Joey kuncogott.

– A hölgy pedig megmenekült, ahogy a rend őre is, ugye Bob bácsi? – kérdezte aztán.

– Meg ám. Walter, a hű inas pedig visszavitte Ura maradványait a koporsójába. Itt a vége…

– Fuss el véle! – fejezte be vigyorogva Joey, aztán egy hatalmasat ásított.

– Úgy van, és gyerünk aludni. Mert a végén hazaér anyukád, és engem fog leszidni, hogy már megint mit meséltem neked – takargatta be Bob a kisfiút.

– Jó éjt, Bob bácsi! – pislogott laposakat Joey.

– Jó éjt, Joey! – kapcsolta le a villanyt Bob, majd kilépett a szobából.

Másnap Bob este hazafelé tartott, jobban mondva nővéréhez: ma is ő vigyázott Joey-ra. Az utcán már csak pár ember baktatott, de Bob nem erre figyelt fel, ez hétköznapinak számított. Na, de a vele szembe jövő két alak már nem igen. Az egyikük alacsony, görnyedt alak, a másik hosszú, fekete köpenyben, szinte suhant a járdán, ruhája mögötte fodrozódott a szélben. Bob megpróbálta nem bámulni a párost olyan feltűnően, de kirázta a hideg, amikor elhaladt mellettük. Elkapta a beszédfoszlányokat.

– Biztos, hogy erre van a Fell ház, Walter? – kérdezte a fekete ruhás.

– Igen, Lord Zachary. Erre van Uram, bizton állítom – helyeselt a másik. Bob megtorpant, és hátrasandított rájuk, arca csak akkor torzult el a félelemtől, amikor meglátta az alacsonyabbik púpját.