Reggel az öreg leküldött bérgyilkost keresni.
  – Ma akarom Normant megöletni – mondta reszelős hangján, amikor a kávét az asztalára tettem.
  Teljes rálátással bírtam a Norman ügyre, mivel magam köptem be az árulását. Mindannyian lenyúltuk az öreg pénzét, de most valakinek el is kellett vinnie a balhét. Norman, aki az én súlycsoportom, idővel a riválisom is lett. Sajnos, mert amúgy kedveltem.
  – Berger már megvizsgálta a tejet – mondtam, mert a keresztapa kérdőn a csészére nézett. – Analizálta műszerrel, meg is kóstolta és még életben van.
  Minden reggel elhangzott egy ehhez hasonló beszélgetés. Berger valóban megízlelte az öregember kávéját, hogy ő halhasson meg helyette, ha mérgezett lenne. Kommandós múlttal büszkélkedett. Mondhatni, még ahhoz is túlképzett volt, hogy ezután keskeny csíkokra darálja a ház szemetét, nehogy a kukáinkban turkáló rivális csoportok valami használhatót találjanak.
  – Indulj, és fogadj bérgyilkost, de ez alkalommal ne a környékünkről – mondta Don Baroni, miután remegő tokával megitta a tejeskávét. Arra utalt, hogy az utcánkban dolgozó összes gyilokirodát gyakorta ellenünk is felbérelték.
  Én köszönöm, éltem – bár a nyakamon a forradás arra emlékeztetett, hogy az említett bérgyilkoncok között olykor egészen jó szakember is akadt. Isten nyugtassa szegényt!
  – Mennyink van rá, főnök? – kérdeztem teljesen feleslegesen, mert az öreg már nyújtotta a borítékot.
  Pénzügyeink terén megjátszottam az aggodalmast, mert az új hallucinogén nem fogyott olyan fényesen, ezért a privát bevételemet is féltettem. A közterület felügyelet a városháza anyagát is terjesztette, ezzel nehezen lehetett versenyezni. Nem szórhattuk a pénzt ilyen-olyan járulékos költségekre, és a boríték sem tűnt olyan vastagnak, hogy rendesen kimarkoljak belőle.
  A rendőrfőnök látogatásáig terveztem az ügyet elintézni, mert a világért el nem mulasztottam volna a látványt, amikor az egyik vénember kezet csókol a másiknak, egy ahhoz hasonló pénzes borítékért, mint amilyet én is átvettem. Az enyémet két ujjal fogtam, úgy csúsztattam a zsebembe, ügyelve, hogy undor ne látszódjék az arcomon. Tudta mindenki, hogy az öreg osztogatás előtt babonásan megcsókolja a kimenő devlárokat, nem szívesen nyúltam a vénember nyálába.
  Miután minden golyóálló ruhámat és fegyveremet magamra aggattam, összekapcsoztam, Berger kiengedett a zsilipelős két páncélajtón. Új nap virradt városunkra, és pont akkor kezdtek valakik izgalmas lövöldözésbe a közeli Horvát Fegyver és Iparcikk Üzlet előtt.
  A fiatalabbik Horvátot láttam egy láblövéstől összeesni, és apjának, Franznak a torkolattüzes válaszát.  Aztán egy találatot kapott idegent, amint betántorgott a társai lővonalába. Innen is, onnan is megszórták golyóval, ezt a masszázst már nem bírta a kevlár betétes kabátja, a táncos így összerogyott. A kis szöszke Kevin, aki a házunk alatti mosókonyhából eszkábált lakásban élt, elősurrant, mint egy gyík, és összeszedte a haldokló pisztolyát, hogy majd az anyja becsapja a zálogba.
  Nem szálltam be a muriba, nem is nézelődtem tovább, mert tudtam, a fémredőnyös ablakok mögül én is meg vagyok figyelve. Több tucat távcsöves puskás polgártársam követte így az eseményeket, de beavatkozni senki sem akart, amíg nem volt belőle haszna.
  A dzsungellé burjánzott parkig tartó gyaloglásomat néha cikkcakkos futással váltogattam, attól függően, hogy éppen merről lőttek a napi ügyeiket intéző polgárok egymásra. Túlestem egy késpárbajon is, amit a bátran tudatlan bandatag füle bánt. Talán már haza is kúszott azóta. Igaz, úgy összevagdaltam szegényt; valószínűbb, hogy sebesült gazellaként végezte a hiénák karmaiban.
  A városi liget valaha ápolt park volt, játszóterekkel, árnyat adó fák alatt megbúvó piros padokkal. Az én időmben már a városból odatántorgó vadak sötét, gyilkos világa. A háztömbök felőli szélein még nyírták a füvet a közmunkára fogott orvosok és ügyvédek, és ezen a részen még álltak a régi időkből maradt újságos, trafikos bódék és büfék fémházikói.  Egy időben kiutalták különböző polgári foglalkozások művelőinek, kurtizánoknak, zugsebészeknek, aztán ezek is beljebb húzódtak a citybe, helyettük költöztek ide a megbecsült, tisztes forgalmat bonyolító bérgyilkos vállalkozók, akik a várostól pályázati támogatásként nyerték meg ezeket a helyiségeket.
  A távolból megnyugtató fegyverropogást, sikoltást hozott a szél, amikor kiválasztottam az egyik irodát. Az ajtó felett elegáns vésett tábla hirdette, hogy a szolgáltató árengedményt ad tömeges kivégzés és családirtás megrendelésére.
  Barátságos csengettyű jelezte, hogy az ajtót kinyitottam. A szemközti íróasztalnál nagytestű, kopasz férfi ült, orrára csúszott szemüvegén keresztül, jegyzetei fölött pislantott rám. Ügyfél volt nála, szintén talpig golyóállóba öltözött férfi, aki ráérősen fordult felém.
  Az ütő megállt bennem, de a következő pillanatban már Sig Sauer automata pisztolyom csövébe nézett. Norman kiváló reakcióidővel varázsolta elő a saját pisztolyát, így mindketten a fegyverek fekete lyuka felett szemléltük kérdő tekintettel egymást. Annyi mozdulatot megengedtem magamnak, hogy belekukkantsak a bérgyilkos jegyzeteibe. A legfelső laphoz gémkapcsozva meg is pillanthattam egy rólam készült fotót. Volt már jobb fényképem is, de a Norman fiú ezt tudta szerezni.
  Ő is látta, hogy látom.
  – Magammal hoztam egy fényképet rólad – mondtam, mert nem láttam értelmét a titkolózásnak.
  – Sejtettem, hogy ezért vagy itt – mondta –, mert Baroni nem lepődött meg, amikor beköptelek. Tudtam, hogy te is beárultál engem.
  – Rendben, ezen túl is léphetünk – ajánlottam. – Most mi legyen?
  – Az én javaslatomat is hallgassák meg, uraim! – mondta a vállalkozó, aki dicséretes gyorsasággal felpattant és ránk fogta pisztolyait. Egyforma harmincnyolcasokat tartott a fejünkhöz.
  – Azt javaslom – folytatta nyugodt hangon –, mindketten adjanak nekem ötven-ötvenezer devlárt, és ezzel az összeggel bízzanak meg, hogy likvidáljam az önök Baroniját. Keresztapát igazából sokkal többért szoktam vállalni, de önöknek kollegiális áron megcsinálom ennyiért.
  Mindketten rábólintottunk erre a javaslatra. A fegyverek visszakerültek tokjaikba, és leültünk átbeszélni a részleteket.
  A bérgyilkos elégedetten jegyzetelt, mi pedig szóval tartottuk, és vártuk, hogy teljesen a papírjaira koncentráljon. Amikor a ház alaprajzát kezdte módszeresen megrajzolni, egymásra néztünk, majd precíz mozdulatsort végrehajtva kivégeztük. A rutin sokat segített a kivitelezésben, bár a zárt helyen való lövés okozta átmeneti süketséget így sem lehetett kivédeni, ezért a csevegéssel vártunk egy kicsit. Némán elosztottuk a hozott és a fiókokban talált devlárokat, és óvatosan távoztunk. A biztonsági kamera digitális dobozát letéptem, mert a bérgyilkos szakszervezet megvédi fizető tagjait, és igen hatékonyan fel tud lépni a megtévedt ügyfelekkel szemben. Ráadásul maga a belügyminiszter a szakszervezeti elnök, ezért nem érdemes nyomokat hagyni egy ilyen tetthelyen.
  Normannal vidáman siettünk utolsó közös munkánkat elvégezni, régi gengsztertörténetekkel szórakoztattuk egymást, útközben csak egyszer álltunk meg, hogy igazságot tegyünk tolvajnők veszekedésében, akik egymástól próbálták elragadni táskáikat. Mindkettőnknek a jó alakú szőke tetszett, ezért a csúnyábbat megrugdostuk, elvettük az ékszereit is, aztán elengedtük. A győztesünk kicsit meg is sértődött, amiért nem tettünk rajta erőszakot, de elnézést kértünk tőle, mondván, hogy sietős dolgunk van, és megbeszéltünk vele másik időpontokat a megerőszakolós randihoz. Láttam, hogy én különösen bejövök neki, el is képzeltem, hogy majd váltogatni fogjuk a szerepeket, egyszer én teperem le majd őt, aztán ő engem, mert én a finom, érzéki szexet kedvelem.
  A leszámolásról nincs mit mondanom, bár az öreg meglepett arca, közvetlenül a kivégzése előtt különösen muris volt. Azt hiszem Berger barátunk hátulról való megkéselését mindketten sajnáltuk, de persze etikátlan lett volna, ha őt meghagyjuk, és még osztozunk is vele, mert a házipénztárban, a már említett nehézségek miatt csak néhány millió devlár volt. Ennek felmarkolása után már végig fegyvert kellett szegeznünk egymásra, úgy távoztunk a hátsó bejáraton, hogy le sem vettük a másikról a szemünket.
  Hátul kellett kimennünk, mert ha az első bejáratot használjuk, a két fegyverrel sietősen távozó gengsztert műértő közönség szeretete fogadja, és az egyébként békés közösség háborúzni kezdett volna a megboldogult Don Baroni kékhasú devlárjaiért. Felizgatni az embereket? Na nem; szociálisan mindig is érzékeny voltam.
  Így hát sikerült az alvégen lenyeletnem magam a várossal, ezzel a puskaporos hangulatú vén kurvával. Normannal csak jóval később futottam össze, amikor egy csapat alantas sorsú diplomással, és képzőművésszel építtette új vállalkozását, egy köztéri mesterlövész tornyot.
  – Ez igen – mondtam –, így kell vállalkozást indítani.
  Alkalomadtán majd azt a találkozást is elmesélem, most azonban sietnem kell, mert megpályáztam egy kerületi drogbárói állást, és a még élő referenciáimat kell felkutatnom, hogy kiverjek belőlük valami ajánlólevél félét. Már most sok a meló vele, de ez egy biztos köztisztviselői állás, korrupciós költségtérítéssel, nem hagyhatom ki!