|
Bendegúz
kinyitotta a szemét. Megint
egy új nap, egy párás, fülledt nyári reggel.
Feltápászkodott, hangosat ásított,
megropogtatta a derekát. Középkorú vöröses fickó volt, a
feje tetején és a
ritkás bajuszában már néhány ősz szál már megjelent, de
azért még felkeltette a
lányok figyelmét. Az átelleni fekhelyen az Öreg is
ébredezett. Nagyokat
szuszogva, nyújtózkodva cihelődött. Hát bizony, ilyenkor
már érezte az évek
súlyát. De hát a szolgálat, az szolgálat. Kihúzta magát,
szálegyenesre, nehogy
már ez a nyálasszájú azt képzelje, hogy ő már nem képes
ellátni a feladatot! Kettőjükre
volt bízva az egész telep őrzése. Nem kis felelősség,
mostanában elég sűrűn
előfordult, hogy a környékbeli kóbor bandák ólálkodtak a
kerítés körül. A Főnök
is megmondta: Figyeljetek jól, fiúk! Aki a határ közelébe
merészkedik, olyan
leckét kapjon, hogy elmenjen a kedve a sompolygástól! Ők
pedig igyekeztek
megfelelni a bizalomnak.
Kora
fiatalságuktól mindig azt sulykolták
beléjük, hogy a Főnök szava parancs! Az ellen nincs
apelláta, nincs vita, nincs
kibúvó. Ha kell, az életük árán is meg kell védeniük a
Telepet. Ennek fejében
mindent megkaptak. Sokan irigyelték tőlük a kitűnő
ellátást, kényelmes
szállást, bőséges, gyakori étkezést, nem is beszélve a
gondos orvosi
ellátásról. Néha egy-egy csavargó először távolról, aztán
közelebb óvakodva
be-bekukucskált a kerítés résein, éhes, irigy
pillantásokkal fürkészve a benti
világot. Olyankor letértek a megszokott járőrösvényről, és
határozott léptekkel
közelítettek a pimasz ólálkodó felé. Ez többnyire elég is
volt, a kíváncsiskodó
jobbnak látta sietősen odébbállni. A bátrabbja esetleg a
bajusza alatt
mormogott valamit, de szembeszállni az Őrséggel
egyik se
mert. Ez a félelemmel vegyes tisztelet sajnos idővel olyan
méretet öltött, hogy
még a környékbeli lányok is messze, nagy ívben elkerülték
az elzárt területet,
Bendegúz legnagyobb bánatára. Pedig de sokszor eszébe
jutott, milyen jó lenne
egy csinos vörös, szép barna szemekkel… De hát nem lehet!
A mai
körútjuk unalmasan
kezdődött. Aztán valami megváltozott. Az országút
távolából porfelhő szállt
fel, és zűrzavaros hangok, kiabálás, rikoltozás
hallatszott. A közeledő zajra
felfigyelve megszakították a járőrözést és a kerítés felé
indultak. A Főnökhöz
is beszűrődhetett a hangzavar, mert fegyverét kezébe kapva
kirohant az őrhelyről,
és odafutott a két szolgálatoshoz. Azok a porból
kibontakozó látványtól dermedten álltak, aztán már
rájuk
is szakadt a borzalom. Az úton szedett-vedett horda
közeledett. Fiatalok,
öregek csapatostól, anyák gyermekeikkel, valamennyien
girhesek, tépettek.
Sebekkel borított testüket alig vonszolva haladtak, de
hajtotta őket az éhség
és a düh. A drótfal mögött az őrök még fel sem ocsúdtak,
amikor a csapat eleje
eléjük érve felbolydult, és nekirontott a bejáratnak. A
vaskeretes kaput
könnyedén áttörték és tömegükkel elsodorták a bentieket.
Különös csata volt: elfojtott
nyögések, zihálás, morgás hallatszott, a tumultusban senki
nem tudta, kit-mit
támad, csak tépték, marcangolták, akit csak értek. A Főnök
kezéből már az első
percben kiverték a puskát, mielőtt még akár csak egy
lövést is leadhatott
volna. Vinnyogó öregasszonyok estek neki a pufók arcának,
belekapaszkodtak a
hajába, csíkokban hasították le róla a vasalt uniformist.
Egy kölyök a földön
elvetődve belemart a bokájába. Hiába próbálta lerázni,
hegyes tejfogaival a
nadrágon keresztül szinte satuba fogta a lábát,
rácsimpaszkodott, és húzatta
magát minden lépésnél. Ezzel a teherrel a férfi nem jutott
messzire, valaki
hátulról elkapta a nyakát, és tarkójánál fogva lerántotta
a porba. Ettől kezdve
már megpecsételődött a sorsa. A csavargó had eltaposta, és
percek alatt
darabokra tépték.
A járőr az
első rémület után
először szembe akart szállni a támadókkal. Lecövekeltek a
szélső épület
falánál, lábukat megvetve, vicsorogva várták, ki meri őket
is megtámadni. A
rablók közül kivált pár fiatal, és egymást biztatva, egyet
előre, aztán vissza-
visszalépve próbálgatták, meddig közelíthetnek a pároshoz.
Amikor látták, hogy
nem tudnak közelebb kerülni hozzájuk, anélkül, hogy újabb
sérüléseket ne
szenvednének, inkább visszafordultak, és csatlakoztak a
többséghez.
Szétszéledtek a telepen, próbáltak bejutni az épületekbe,
de nem boldogultak a
vasajtókkal. A vértől és győzelemtől megittasult csapat
üvöltve, egymást tépve
kergetőzött a raktárak között.
Ezalatt
Bendegúz és az öreg
kihasználva, hogy elterelődött róluk a figyelem, hátra
sompolyogtak a legutolsó
barakk mögé, ahol valami kóbor állat járatot kapart
magának a szögesdrót alatt.
A menekülők átpréselték magukat a lyukon, és sűrűn
visszanézegetve futottak az
erdő viszonylagos biztonsága felé.
Csak másnap
reggel mertek
visszaóvakodni, miután biztonságos távolból látták, hogy a
csőcselék továbbáll.
Az udvarra
visszaérve
tanácstalanul álldogáltak kicsit az esti csetepaté
színhelyén, ahol a porba
ivódott vérfolt és pár ruhafoszlány jelezte csak, hogy itt
valami történt.
Bendegúz az Öregre nézett, aztán egy egyetértő morgás után
a német juhászkutya
és a vizsla farkcsóválva elindultak a minden
nap szokásos körútjukra.
Mert hát a
szolgálat az
szolgálat…
|
