Egy régen látott film jelenete jár a fejemben.
Igazából, abból is csak két mondat, de az már
napok óta. „Süt a nap. Melegebb a jobb oldalam,
mint a bal.” Nem tudom, hogy vág ez ide.
Ráadásul mostanában egyre többet álmodok veled,
mikor tisztán tudom, hogy mással kéne. Ő most itt
szuszog mellettem. Nézem, ahogy egyenletesen
emelkedik a takaró, s közben megint csak a film.
Ahogy ezen filózok, a szavak közé – mint a szú a
régi asztalunkba – befurakodsz. Inkább felkelek, s
azon töprengek, hogy jól van e ez így. Mármint, a
napsütés, meg te, meg hogy már csak egy snitt vagy
csupán, mint a filmben a reggeli kelés. (Ilyenkor
gyújtanék rá szívesen. Kár, hogy nem dohányzom.)
Na meg, a mi lett volna ha… Ha fordítva fekszem az
ágyban aznap, s ha nem pont oda hajtod a fejed, oda a
jobb oldalra. S most ő is mindig oda kúszik reggelenként.
Ezt én nem értem. Úgy simogatom, mint téged,
az ébredés kínos pillanataiban, mégsem áll meg az idő.
