Mielőtt nagyon megharagudnának azon barátaim, akiknek kinyomtatott, vagy merevlemezen tárolt regényeik az én szerkesztői olvasatomra várnak, elmondom, hogy azóta ácsingóztam erre a könyvre, amióta az Európánál megjelent. Nem is annyira a válság az oka, hogy nem vettem meg azonnal, hanem inkább egy kis időhúzás volt ez, gondoltam addig se vonulok el a világból (mert azt láttam, hogy nem egy füzetkéről van szó), és Karácsonyra megajándékoztattam magamat vele. Mert annak is azért utánanéztem a hálón, hogy nagyon speckó világ ez a metrós, borzongatós, horroros, tehát mikor is, ha nem Karácsonykor? A szörfölős utánajáráskor az is kiderült, hogy az író jóval fiatalabb nálam (1979-ben született), hogy a regényt ingyenesen publikálta a neten (később, a nyomtatott változat mégis többszázezer példányban elfogyott), és hogy újságíróként is sikeres volt (a Playboynak is írt). Már ezek is a figyelmemet felkeltően hatottak, de amikor valaki az egyébként méltató kritikájában azt állította, hogy ez nem is igazi sci-fi, attól meg már előre vitázhatnékom támadt, mert sejtettem, hogy csak is az lehet. Szóval két éjszaka alatt a magamévá tettem, és állítom, hogy de: igazi sci-fi!

Az orosz lélekkel én úgy vagyok, hogy ha túlteszem magam a nemzedékemre jellemző ruszki utálaton, nagyon is szimpatikus ez a habitus! A történelem számunkra leigázó barbár hordaként mutatta be az oroszokat, de mindig is ott voltak a könyvespolcainkon Dosztojevszkij, Tolsztoj művei. Mindenki olvasott ezekből legalább néhány sort, és én még ugye a nyelvet is tanulgattam, a mai napig tudok cirill írást olvasni. Az én szüleim könyvei között is voltak az uráli medve fiaitól mindenfélék, többek között Solohov Csendes Don című terjedelmes regénye. Hogy az egészet el tudtam-e olvasni, vagy csak részeket, arra már nem is emlékszek, de én azt a realista elbeszélő stílust nagyon élveztem. Azért mondom, mert többször eszembe jutott a Metró fölé hajolva, beugrottak az akkor látott írói eszközök, nagy biztonsággal megállapíthatom tehát, hogy Dmitry barátunk az orosz realista írók közé tartozik. Sci-fi pedig a világa miatt lett. A realista regényírók részletes háttérleírása, úgy a természeti, mint az emberi környezetet bemutató terjedelmes jellemzése szinte egyenrangú a karakterek személyiségének bemutatásával. Jelen esetben egy (a Stalkerből már megismert) sötét, vészjóslóan reménytelen világot kaptunk. Amitől izgalmas a dolog, hogy szinte mindent Artyom, a főszereplő szemén keresztül, és az ő éles eszű, folyamatos belső monologizálása, huszonéves, lázadó lelkének igazságérzetével színezett kritikája már kész élménycsomagként tárja elénk a világát. Bár egyes szám, hármasban közvetít a szerző (valószínűleg a realistáknál nincs is egy/egy), a főszereplő annyira szimpatikus, hogy néha mintha magam gondoltam volna az ő agyalásait. Főleg a mű második felében, amikorra annyi interakción vagyunk túl, annyi vér elfolyt körülöttünk, és annyiszor vizsgáztunk emberségből ötösre, hogy a hőssel együtt érezzük a személyiségünket fejlődni. A lelkes, bátor (mégis sokszor elbizonytalanodó) fiúval történtek mindannyiunkkal megestek kamaszként, csak nem éppen egy atomháború utáni, gyilkos világban. Az igazság az, hogy én a kis konszolidált társadalmunkban pont ilyen aljasnak és gyávának, ritkább esetben pedig példamutatóan erősnek és jellemesnek láttam a felnőtteket, mint Artyom. Sőt, az igazság koronája az, hogy ma is ilyennek látom őket, vagyis magunkat. Glukhovsky legnagyobb erénye, hogy a főszereplő jellemfejlődését olyan hittel, elsöprő erővel viszi végig, hogy minden fantasztikus irodalom rajongónak kötelező örülni, amiért ezt a figurát pont a kedvenc zsánerünknek, a sci-finek adta.

A másik nagy erőssége a regénynek a helyszín választása. Nem tudom, Dmitry mennyit járt a moszkvai metróban a regény írásakor, de néha úgy tűnt, talán ő is már ott született a pusztító háború után, annyira ismeri azt a világot. A kisebb állomások, mint párszáz lakosú falvak, illetve a belső, nagyobbak, mint városok tengődnek, a gazdagabb helyeken higanygőz lámpák adnak fényt, a szegényebbeken halvány vészlámpák, és tüzecskék, amikhez a sztalkerek hozzák felszíni portyázásukról a fát. A fizetőeszköz a metróban a géppisztoly tölténye, és az állomások között kereskedelem is folyik. A külsőbb, gyérebben lakott helyek között, a kilométernyi alagút szakaszok borzasztó veszélyeket rejtenek. A felszínhez elvileg eltorlaszolt feljárók vezetnek, de mindet nem tudják őrizni, ezért fentről démoni külsejű mutánsok szivárognak le, alulról, oldalról pedig mindenféle szerviz járatokon közlekedő, elkorcsosult, gyilkolni kész emberek. Artyom olyan veszélyről értesül, ami az összes, metróban tengődő embert megölheti, és a külső vonalbeli otthonából el kell jutnia a leggazdagabb belső állomásra, hogy az illetékeseknek hírt vigyen. Amíg az említett lidérces, és vaksötét alagutakban utazik, állomásról állomásra jutva, ezek a sötét járatok minden olvasóból kihozzák a frászt. Gyermeki félelmeink a sötétségtől buksinkra nyomott barackok ehhez képest. Én bizony kalandosan éltem huszonévesen, számtalanszor vett körbe sötétség (emberi is, de ez egy másik téma), és gyakran bandukoltam elemlámpa nélkül erdőben éjszaka, vagy katonaként egy világvégi őrtoronyban gubbasztottam, teljes átéléssel tudom bizonyítani, hogy igen, a sötét és a magány egy másik tudatállapotot hoz létre. De, hogy Glukhovsky négyszáz oldalon keresztül (a sötétség végig a regény természetes közege) ezt is a hős jellemformálására tudja felhasználni! Artyom éppen magányos, belső félelmeivel terhes vándorlása alatt érti meg az emberi lét alapvetéseit. Már amikor nem fasiszták, eltorzult testű szektások ejtik fogságba. Az egyik fejezetben harcos partizánok, Che Gevara ideológiáját hirdető komcsik oldalán kerül harcba, egy másikban pedig füvező hippik emlékeznek a régi világól, és ő minden túlélt kalandtól több és bölcsebb lesz. Szóval ebben a félelmetes, sötét világban, ahol a gyilkolás mindennapos, itt kapjuk a legtöbb erkölcsi tanulságot.

Olyasmi ez, mint amikor egy közepes filmet az Oszkárig felhúz egy nagyszerű színészi alakítás, ezt teszi a történettel Artyom, a központi figura. Mondjuk a többi, a világleírás sem közepes a mi esetünkben, mert például a főszereplővel ki kell mennünk néhány alkalommal a felszínre. Persze védőruhát adnak. Én eddig csak egy orosz témájú (Sztalkeres) regényt olvastam, az sem volt rossz, de ez a posztapokaliptikus környezetleírás csúcs! Mind hangulatában, mind egyenletesen adagolt, szinte a belső óránkhoz igazított tempójában.

Ide kívánkozik, hogy megdicsérjem a fordítót, Bazsó Mártont, a tökéletes adaptációért.

Könyvbemutatóban ritkábban ejtenek szót a külsőről, de nekem ez is fontos, még meg is szoktam szaglászni a kötetet. Az Európa Kiadó könyveire nem is volt panaszom soha, a nyomdai munkát (Kinizsi Nyomda) szépen levezényelte, a borító kívánkozik az ember kezébe, a kötés tartós, a szedés színvonalas. Három apró hiba csúszott át a korrektúrán, szerkesztőként mondhatom, hogy ez semmi. Azt olvastam előzőleg, hogy a Metró 2033-hoz bosszantó módon nem szerkesztettek térképet, míg a második részhez (Metró 2034), már a belső borítón igen. Az én példányom utánnyomás lehet, mert ebben már van moszkvai metró térkép, igaz, hogy a kihajtható könyvjelző részén „Metró 2034” szerepel, egy pici logó formájában, de ezt is a nagyfiam vette csak észre, nekem fel sem tűnt.

Ajánlom mindenkinek, aki vonzódik a fantasztikumhoz, és azoknak is, akik nem szeretik a sci-fit, de egy hihetetlenül jó személyiség ábrázolásért (egy mentális kalandért) elnézik a műfaji sajátosságokat ezegyszer…