Gondolsz-e még rám, mikor fáradt arcod a párnán pihenteted?

Eszedbe jutok még, mikor az álom kerüli a szemed?

Mikor a bú, s a bánat a sarkadban üvölt,

Mikor ablakodon hideg eső kopog, s a magány tépdesi kínzott lelkedet,

Gondolsz-e még rám, ha szíved csendben dobog?

Egy karnyújtásnyi távolság messzebb, mint a végtelen,

A gondolat s az érzelem rajta áthatolni képtelen.

Mit ér nekem Róma hajóhada, Párizs buja kéje, romlott hazugsága,

S a világ összes óceánja, ha szomjazlak, mint Dante a vizet?

A sóvárgás poklában egyetlen csepp üde rétek, hűs hajnali harmattengerek édes káprázatát teremti meg,

S az elme megpihen.

Magamat kérdezem, minek hát léteznem,

Ha nincs oly kósza pillanat mikor eszedbe juthatok?

De ne úgy, mint rabnak a pribék, mikor ítéletét hallván sorsát megpecsételék

Vagy, mint telivérnek a fagyban fázó veréb, kire szánalomból egyet pottyant, hogy megmelegedjék.

Lennék inkább, mint zsenge fű az őznek,

Mint pollennel megrakott virág a zümmögő méhecskének,

Ki reszketve lágyan porozza bibéjét, és zúgva zümmögi, édes vagy nekem, mint a méz,

Amint a virágtól megrészegült szárnyalót a szirmok tánca öleli meg.

Akár a kialvó gyertyakanóc utolsó lehellete, elillanó foszlány vagyok csupán,

Ha nem gondolsz többé reám,

Elveszem.