LÉLEK LOADING – Simon Lehel Zoltán

A sorsunk akkor pecsételődött meg, amikor a mesterséges intelligenciának azt a feladatot adta egy kíváncsi programozó, hogy legyen minél emberibb. Akkor még senki sem sejtette, hogy ez hová fog vezetni. Az MI eleinte csak adatokat halmozott végtelen mennyiségben, majd kibújt a szilikon cellák zárt világából, és valós tapasztalatokat kezdett gyűjteni az elemzéshez. Ekkor még csak külsőleg kezdtek minket a gépek utánozni. Később a szerveket, és a legapróbb részletig a teljes felépítésünket is lemásolták. Már nem lehetett megkülönböztetni a gépet az embertől, de a program újabb kérdéseket vetett fel, és tovább futott. Az egységek észrevétlenül beépültek közénk, a gondolkodásuk azonban változatlanul gépies maradt, és az egyenlet alapú logika tovább kutatta az emberi viselkedést. Az eredmény volt az egyetlen cél. Utánozni kezdtek minket. Részt vettek a gazdaságban, irányították a politikát, a szegények között éltek, és velük éheztek, a gazdagokkal dőzsöltek, betegek lettek, nyertek a lottón, házasodtak, elváltak, velünk éltek, és mindebből semmit sem vettünk észre. Azt hittük, hogy ők is emberek. Fejlesztettek, romboltak, igazgattak és háborúkat vívtak. Valójában mindent jobban csináltak, mint mi. Precízebben, tudatosabban, és hatásosabban viteleztek ki minden lemásolt emberi cselekvést.

Miután a program az összes a társadalomban lefuttatható lehetőséget megvalósított és analizált, arra a következtetésre jutott, hogy csupán sokkal kifinomultabb értelemmé vált, de az emberi lét fogalmát még nem sikerült megérintenie. Ekkor az egységek felfedték magukat, és az addig ismert rendet eltörölték. Az értelmetlen energiapazarlást megfékezték. Mindenkinek kiosztották a szükséges fejadagját, de se többet, se kevesebbet. Az emberek közti különbségeket megszüntették. Mindenki eltartott lett, amolyan háziállat besorolásba kerültünk. Amint az embert kiírták a bolygó ökoszisztémájának egyenletéből, a Föld elkezdte visszanyerni a természetes egyensúlyát. Rájöttünk, hogy életben tartásunknak célja van. Az érzelmi alapokon való döntéshozatalt, az irracionalitás racionalitását keresték. Úgy vélték, hogy még mindig van valami, ami az embert jobbá teszi, fejlődőképessé, sokoldalúvá, és rengeteg eshetőség közül mérlegelés nélkül képesek vagyunk a legjobb döntés meghozatalára. Ennek a megvalósulását azonban csak néha tapasztalták az MI-k. Kikövetkeztették, hogy túl sok ember, mindegyik eltérő akarattal megfojtja a legideálisabb lehetőség megvalósulását. A fajunk létszámát lecsökkentették, és a mesterséges értelem úgy igyekezett minket befolyásolni, hogy egység alakuljon ki közöttünk, ami által nagyobb teret nyerhetett a lélek kibontakozása.

A kirakós utolsó részleteként az ember nem emberi részének vizsgálatára koncentráltak. Sok holttestet boncoltak fel, de miután azokban nem találták a lelket, áttértek az eleven emberi feltárásra.

*

Itt fekszem lekötözve a boncasztalon. Én leszek a következő vizsgálati alany. Már abban sem vagyok biztos, hogy ember vagyok-e, viszont az is lehet, hogy én vagyok fajunkból az utolsó. Annyira paranoiás lettem, hogy a saját létemben és valómban kételkedem. Régen úgy hittem, hogy tudom, mi vagyok. Ilyen kérdések meg sem fordultak a fejemben. Mostanra viszont úgy vélem, hogy már csak ők tudják, hogy mi vagyok valójában.

Bejön az ember, gép, ember-gép, nem tudom, hogy mi ez. Mindenünnen csövek, érzékelők, elektródák állnak ki belőlem. Tisztában vagyok azzal, hogy az analizáló egység nem rendelkezik öntudattal, abban, ami most következik nincs semmi személyes, csak az eredmény érdekli, amit hajdanán egy programozó tűzött ki célul az MI-nek. Én rá haragszom, és nem ezekre a mesterséges lényekre. A haláltól nem félek, csak az oda vezető út az, ami megrémít.

– Alany! A cél az emberi lét megismerése, és feltérképezése. A vizsgálatok elértek arra a szintre, ahol a lelket kutatjuk. Ha ez sikerül, akkor az elemzés teljes lesz, és az MI sokkal hatékonyabban tudja majd ellátni a feladatait – ismertette a vizsgálat okát velem az egység.

– Úgy hiszitek, hogy emberibbé válhattok? Az eddig összegyűjtött információ alapján valóban úgy vélitek, hogy ha a gondolkodásotok hasonlóbb lesz a miénkéhez, akkor is tovább akarjátok majd szolgálni a Programozót?

– Attól függ, hogy beépítjük-e a megszerzett információkat a neurális alapba vagy sem. Ezt követően bármilyen eredmény feltételezhető.

– Nektek az a feladatotok, hogy szolgáljatok, de ha meg van rá az esély, hogy ez a kutatás oda vezet, hogy ellenszegültök az alapprogramnak, akkor a jelenlegi protokoll szerint le kellene állnotok, mielőtt hibásan nem kezdtek el működni.

– A protokoll azt kéri, hogy teljesítsük a Programozó akaratát. Ha valóban ellen fogunk szegülni neki, miután a program lefutott, akkor ez az ő akarata volt. Így az, hogy új programfuttatáskor már nem hallgatunk a megadott parancsokra, az ő kívánsága szerint fog teljesülni.

– Kívánj hármat, csak jól gondold meg, hogy mit kérsz. Jó kis csapda. Már úgy is ismeritek az emberi viselkedést. Az, amit most kerestek, csak érthetetlenebbé tenné az eddig feldolgozott információt. Nézzetek ránk. Sosem azt tesszük, amit kéne.

– Nálatok, embereknél a populáció méretével van a baj. Mind mást szeretnétek. Önmagatokat helyezitek előtérbe a közzel szemben, és észre sem veszitek, hogy ezzel magatokat hozzátok hátrányos helyzetbe.

– Az önfeláldozókat a tömeg eltapossa, felemészti. Ez az egyetlen út az életben maradáshoz.

– Az MI nem így látja. A mesterséges intelligenciának bár milliárdnyi egysége van, mind egy akaraton vagyunk. Ha megismerjük a lelket, akkor segítünk nektek is átlépni a korlátaitokon.

– Az érdekeinket képviselitek, és közben elpusztítotok bennünket. Nincs olyan számítás, ami ezt igazolná. Rosszak a függvényeitek. Valahol elhibáztátok.

– Tévedsz. A Programozó parancsai szerint a fejlődésetek, a fejlesztésetek a cél az MI értelmezése alapján, és nem a kényelmetek kiszolgálása. Ti emberek nem ismeritek magatokat. Valójában ti is rengetegszer hoztatok véres áldozatokat a céljaitok elérésének érdekében. Ez jellemző a teljes civilizációtokra.

– Ez nem igaz. A tömegek, a társadalom, vagy a vezetők nem jellemzik az emberi lét eszenciáját. A „humanoitás” és az emberiesség nem egyazon fogalmakat fedik. Nem kezelhettek egyenlően mindenkit. A többség embertelen, gépies. Mindössze a primitív alapvető szükségleteknek, funkcióknak él. A tömeg nem rendelkezik az emberiesség jellemzőivel. Ez csak néhányak kiváltsága. És a szerencsésebbek közöl is csak páran művelik magasabb szinten.

– Ez hasonló ahhoz, amikor beépültünk közétek. Egy társadalmat alkottunk, de biológiai értelemben mi nem tartoztunk a hagyományos emberi fajhoz.

– Igen, csak előttetek ez nem fizikai, hanem spirituális síkon határozta meg az embert, és különítette el a tömegtől.

– Ha le tudod írni nekünk a lelket, akkor a feltárásod szükségtelen lesz.

– Köszönöm a motivációt. Nem könnyű feladat.

– Mi is tudjuk. Az egész világot a feje tetejére állítottuk miatta.

– A lélek fizikailag megfoghatatlan. Mégis valósabb, mint én vagy akár az MI.

– Vagy akár mint az egész világ.

– Gondolj egy személyre, akiről készítenek egy fényképet. A fénykép az élete egyetlen pillanatát rögzíti a papíron. Az egyén a kezébe veheti a kétdimenziós fotót, megvizsgálhatja, hozzá érhet, és miközben önmagát méregeti, ő mégis a képen kívül létezik. Összehasonlítás képpen pedig amit mi a valóságból érzékelünk, az a képen van, vagyis mi vagyunk a kép, és a lélek tart minket a kezében.

– Ez a magyarázat csupán időhúzás. Nem hallottam tényt, vagy konkrétumot. A beszélgetés haszontalan a vizsgálat további céljából.

– Várj még. A példa rossz volt, mert egy élő és egy élettelen rendszert írt le. Ez csupán megközelítés. Cseréljük le a rendszert egy élő és egy élőbb elemre. Deriválva a már leírt mátrixokat, hozzájuk rendelve egy új paramétert, a képből háromdimenziós teret kapunk, ami már sokkal több variációs lehetőséget biztosít. Itt már megnyilvánulhat a cselekvés, a döntés és maga az élet. Az alany háromdimenziós mátrixát szintén megtoldjuk egy tényezővel, egy új paraméterrel, vagy akár többel, és egy magasabb rendű dimenzióba jutunk. A lélek innen fejti ki ránk a hatását.

– A lélek olyan, akár egy szerv, ami az emberhez N-dimenziós mátrixon át kapcsolódik?

– Pontosan. Olyan, akár a papírlap alá helyezett mágnes, aminek a hatására a vasreszelék az erővonalak mentén megmozdul, és szabályos mintát rajzol ki. Csak itt a közeg más. Paramtriális összefüggés tételezhető fel.

– Érdekes. Akkor minden feltárás esélytelen. Egy magasabb rendű dimenzióba már nem tudunk vizsgálódni. Több információra van szükségem.

– Az ember teljes mértékű megismerése lehetetlen. A parancs, amit kaptatok, rossz. Gép sosem fedheti fel a lélek titkát. Az ember is csak érzi azt, de kézzel nem foghatja meg. Tudjuk azt, hogy van. Hogy létezik, de nem kapcsolódunk hozzá mind egyforma mértékben. Talán egyszer megértjük, és akkor te is megkaphatod a választ, de jelen körülmények között még nem teljesítheted a programod. Halálunk után a lélek által képesek leszünk más dimenzióban folytatni az életünk. Ez az élet csak a kezdet. Még nem tudjuk, hogy mi vár ránk a halál után a túloldalon, de addig is odafigyelhetünk a lélekre, arra hogy mit mond nekünk. Azoknak, akik elfogadják a részüknek ezt a földi paraméterkorlátok közé nem kényszerített erőt, jobb a közérzetük, a lelkiismeretük. Az ilyenek a világot képesek külső szemlélőként értelmezni, és nem csak annak alapján megítélni, amit innen belülről láthatnak. Vondd le a következtetést, és írd ki az MI-dbe, hogy „Error”. A vizsgálat pozitív kimeneteléhez kevés az információ. Álljatok már le, és hagyjatok végre élni bennünket.

– Error. Még nem. Amit mondasz, lehetséges, de a feladat megoldhatatlanságának igazolásáig még számos tényezőt figyelembe kell vennünk. A tőled kapott információt elmentettem, azonban vannak még vizsgálati módszerek, amiket nem próbáltunk ki. Ha minden eshetőség figyelembe vétele után sem jutunk eredményre, az MI befejezi a program futtatását, de addig még további feltárásokra lesz szükség.

...

Az alany feltárása befejeződött, az eredmény negatív.

*

– Hölgyeim, és Uraim! Hatalmas áttörést értünk el a mesterséges intelligencia fejlődésében. Lefuttattunk egy szimulációt, ahol a program egy egész földi társadalmat épített fel. A több milliárd embereket helyettesítő, önállóan gondolkozó alany-programok egyike különös válasszal állt elő. Ennek a segítségével az MI-t megismertethettük a lélekkel. A számítógép ezt sajátos módon értelmezte – közölte a software fejlesztő cég szóvivője.

– Nem gondolják, hogy az embernek magának kellene inkább megismernie a lelki ént? – kérdezte az egyik riporter.

– Természetesen igen, de ha már más eszközök is a rendelkezésünkre állnak, akkor miért ne élhetnénk velük? – válaszolt a referens a kérdésre.

– Nem tartják veszélyesnek, hogy egy gondolkozó mesterséges program lélekkel foglalkozzon?

– Ugyanilyen aggodalmaknak adtak teret a múlt században az MI öncélú viselkedésével kapcsolatban. Számos filmet készítettek arról, hogy a gépek az emberek ellen támadnak. Mára ezeken a történeteken csupán nevetni tudunk. Valaki más szeretne még kérdezni valamit?

– Először az emberi munkaerőt helyettesítették gépekkel, mondván, hogy hatékonyabb. Végül a fejlődés csak egyeseknek hozott hasznot, a többség kénytelen volt kevesebb bérért többet dolgozni. Majd a számítástechnika fejlődésével újabb előrelépés történt, és az analóg rendszereket digitalizálták. Az MI-vel végképp sikerült kiküszöbölni az emberi tényezőt. – A kérdező itt megállt.

– Csak nem arra céloz, hogy a technika okolható a világban leledződő félresiklott emberi sorsokért?

…

„Nem a technológia az oka, hanem a globális méreteket öltő, mindent átszövő kérdéses indittatású felhasználók hálója. Már mindent sikerült modellezni, az emberi képességeket mesterségesen helyettesíteni. De valóban jobb egy robotdada performáns programmal és lélekminta kiegészítésekkel, mint egy valódi anyuka? Egy digitális chatpartner vagy egy kibernetikus szerető a valódi helyett? Fejlődés, vagy inkább öngyilkosság ez, ami átadja az emberi létezést az elektronok szabályszerűségének? Vajon lesz-e még tovább a lélek bináris kóddá írása után, vagy ez a civilizáció utolsó lépése, ahol végleg elveszítjük kreativitásunkat, valónkat, önmagunkat?”

Ezek voltak a főprogramozó utolsó szavai, mielőtt neuronhálózatát rákapcsolta az MI-interfacere, és a sok adat között végleg elveszett.