Az acél csorda kétezer fokra Hevítve izzik, dobog a pata. Reszket a föld, csörtet a ménes, Nyolcezer megvadult patkója fényes.
Porzik a talaj, nyomukban pusztulás, Féktelen vágtájuk nem hagy, csak rombolást. Szemükből könnyüknek szikrája kipattan, Az erdő fenyvese fáklyaként elillan.
Csillagok viharos felhői színekben, Rézsörény veretek áznak a napfényben. Reccsen az acél, pattan az érc, Kétezer fokon kalapál a művész.
Valóban van benne némi SF érzés. A költészet csak mostanában kezdett ébredezni bennem. Jó lenne legalább egy keresztrímet összehozni, de még a novellák terén is van mit fejlődnöm. Utána kéne olvasnom egy kicsit, az iskolában tanultak nagyrészt már a feledés homályába vesztek. Lehet, hogy jobb lett volna, ha korábban kezdek el foglalkozni az írással mind próza, mind líra tekintetében.
Maga a hangulat jó, más kérdés, hogy ha komolyan gondolod a lírát, akkor azért az AA-BB rímnél kicsit több kell. Kezdetnek azonban mindenképpen az egyszerűbbel kell kezdeni, aztán kipróbálni az egyre bonyolultabb dolgokat, esetleg a szabad-vers felé elmenni.
