Úgy tartják, az élet csupán színjáték. Mit mondanának a halálra, ha mindazt látták volna, amit én? Bejártam egész Európát, de nem akadtam szebb dologra ezen a földön, mint végignézni valaki halálát. A szenvedéstől eltorzult arcvonások drámai humoránál nincs szórakoztatóbb, a vér szenvedélyről suttog a füledbe.

Gyilkos vagyok, sokszor átéltem már ezt.

A halálhörgés egy mennyei kórusmű, édes dallama elveszik az időben, de nem dördül fel a tapsvihar. Amikor a fény kihuny a fáradt szempár mélyéről, mintha legördülne a függöny. A darabnak vége, a színészek levetik a tarkabarka ruhákat, visszatérnek a hétköznapokba, a közönség néhány nap múlva már a nevükre sem emlékszik. Ezt valamennyien átéljük.

Porból vagyunk, porrá leszünk. Valójában mind a halálhoz tartozunk, az ő bábjai és színészei vagyunk. De aki a drótot rángatja, valaki nagyobb.

Művész vagyok, a lehető legtökéletesebb alkotást keresem.

Nekem megfojtani valakit olyan, mintha gyengéd kézzel a gitár húrjait hangolnám. Ahogy egy nyak körül megfeszül a kötél – a legszebb gondolatok csak akkor születnek meg bennem. Ha kést döfök egy ember mellkasába, akárha ecsetet mártanék a festékbe, hogy megszülessen egy mindent felülmúló mű.

A közönség néma sikollyal áll, de legbelül csodálnak.

Aki unalmas, bonyolult körmondatok nélkül is képes megmutatni magát, az valóban művész, lehetőséget kapott arra, hogy egy időre Isten munkáját végezze. Ki más teremthetne valami újat az ég őrzőjén kívül, mint az, aki a lelke egy darabját adja minden egyes szóval, hangjeggyel vagy ecsetvonással?

De a bér mindig ugyanaz, a fizetség mindig a halál.

A művészeket életükben soha nem tartották sokra. Az utolsó műre azonban mindig emlékeznek, a záróakkord a kulcs a világ szívéhez, ennél pedig nincs jobb érzés.

Egy utolsó ecsetvonás, a papír vörösben pompázik. Elkészült...