Csak egy árny vagyok, semmi több. Leheletnyi gomolygó köd, egy bolyongó lélek, félúton megrekedve a két világ között. Még utoljára megszemlélem a bús tájat az alkony fényénél, elbúcsúzom az ismerős arcoktól.

Alattam véráztatta csatatér, elhullt harcosok merednek üveges szemmel az égre. A háború sokakat elszólított a hazájukból, el a családjuktól. Nem messze egy kölyök markolja elszántan a dobot kis kezével, a szemét már kivájták a hollók. Amerre nézek, barátok széttépett, félbevágott testtel, megcsonkított karok és lábak tömege egymás hegyén-hátán – már nem tudni, melyik kié volt. Mindenfelé vörös folyók fakadtak, a vér betemet mindent, az éj beálltával feketének tűnik a táj.

Acélos búgás tölti be a levegőt, az ágyúk füstje már csendben kavarog tovább, csak a kardok csengése visszhangzik. Távol a harcmezőtől megtépve állnak a sátrak. Mindet ismerem, az egyikben én fényeztem nagy gonddal a fegyvereket a csata előtt.

Nem is kell megmoccannom, egy túlvilági erő szinte odahúz a reményvesztetten álldogáló pengék sokaságához. Tudom a nevüket, én neveltem őket. Az egyik felcsillan, szemében még villan valami a régi tűzből, de sejti már, hogy soha többé nem kóstolhat vért.

Elmerengek a harcon.

Világéletemben katona voltam, zsoldos a halál seregében, nap nap után csak vért és füstöt láttam. De azt elmondhatom, hogy nincs szebb annál, mint mikor a kardod bizalmasan, határozottan a tenyeredbe simul. Az ellenfél közelít, a pengék előbb csak szelíden csókot váltanak, kóstolgatják egymást. A következő csapás élesebb, pillanatnyi gyönyörétől szikrákat látok ott is, ahol csak az ágyúk dörögnek.

Halálos táncot lejtenek a kardok, s te velük táncolsz, különben véged. Keringőzöl a halállal is, de az unottan továbblendít, mintha még nem jött volna el az idő. Mindegy, mikor, de elérkezik az is, ne félj. Te is mész a többi után, sorban állsz a Kapu előtt.

És amikor már nem lesz semmi a földön, csak vér és füst, a pengék majd felsírnak az éjben. Acélos hangjuk leszáll az alvilágba, de a holtak már nem hallják a gyászos éneket...