Megölni egy vámpírt, sohasem tartozott a könnyed hétvégi szórakozások közé. Marquas készen állt a halálra, ami némi beletörődést igényelt a részéről, ám a szülei elvesztése óta vérbeli fatalistaként kezelte az ilyesfajta helyzetet. Riordant akár az élete árán is hajlandó lett volna magával rántani a pokolba.
A metropolisz lakóinak többsége nyugovóra tért, a felhőkarcolók lakásaiban kialudtak a fények. A vámpírvadász az utcalámpa halvány fénykörén kívül álldogált az elhagyatott buszmegállóban, és az éjszakai járatot várta. A meg-megújuló szélrohamok próbáltak rövidre nyírt hajába tépni, ám mindhiába. A férfi keskeny ujjai az oldala mellett lógó bőrtáska fogantyújára simultak, mialatt várakozott; arcán szenvtelenség maszkja feszült, aminek hitelességét egyedül a tekintetében lobogó tűz kérdőjelezte meg.
Végre robosztus jármű kanyarodott be a sarkon, és a megállóhoz gördült. A pneumatikus ajtó halk szisszenéssel kinyílt, Marquas pedig felsétált a lépcsőn, és aprót nyomott a sofőr tenyerébe. A nagydarab, tagbaszakadt férfi a pénzre meredt, aztán felnézett az utasára.
‒ Ezek mind jubileumi érmék ‒ mondta meglepetten.
‒ Igen ‒ ismerte el Marquas. ‒ Egytől-egyig ezüstből készültek. Feltörtem a gyerekkori perselymalacomat. Talán gond?
‒ Nem ‒ kapta el a tekintetét a sofőr, miközben a zsebébe rejtette a fizetséget. ‒ Tegye le magát valahova!
Marquas a vezetőfülke mögötti ülésre telepedett, gondolatai a táskában rejtőző karóhoz kanyarodtak. Az eszközt keményfából csinálták ‒ fogalma sem volt róla, milyen fajtából ‒, de úgy simult az ember tenyerébe, mintha erre teremtették volna. Göb vagy repedés sehol sem látszott rajta, a vége pedig tűhegyes volt; tökéletes fegyvernek tűnt, ha valaki egy igazi vámpírfejedelemmel akart leszámolni.
Emlékezetében felvillantak a rozsdavörös foltok, amelyek a karót borították, amikor megvásárolta. Az eldugott óvárosi sikátorban lapuló bolt eladója időtlen hatalmat árasztott magából, mintha titkos tudás őrzője lett volna. Az idősödő férfi vállig érő haja őszbe borult, hunyorgó bal szeme alatt tetovált pók rángatózott. Miután beszédbe elegyedtek, azt állította, Van Helsing egyenes ági leszármazottja, és hogy őse ezzel a fegyverrel taszította Drakulát örökös pusztulásba. A különös alak horribilis összeget követelt az állítólagos relikviáért, de Marquas gondolkodás nélkül kifizette. Utána a karót szenteltvízzel gondosan makulátlanra tisztogatta, az érte kiadott pénzt pedig egy csöppet se bánta. Bármennyit megért neki, hogy Riordant a halhatatlanok névsorából egyszer és mindenkorra kitörölje.
A busz odaért a következő megállóhoz, amelynél drogtól kába fiatalok szédelegtek. A termetes sofőr lelassított, aztán hirtelen elszáguldott mellettük, anélkül, hogy felvette volna őket. Marquas mosolyra húzta az ajkát.
Kezdődik! ‒ gondolta izgatottan.
‒ Hej! ‒ kiáltotta idegességet mímelve. ‒ Mi a francért hajtott tovább?!
A sofőr elengedte a kormányt, aztán felé fordult. A busz zavartalanul továbbhaladt, mintha szellemkezek kormányoznák.
‒ Liamnek hívnak ‒ közölte szelíden. ‒ Akadnak bizonyos képességeim, amelyek eltérnek az átlagemberekétől. Egy ideje arról álmodom, hogy találkozom veled.
A vámpírvadász kipattintotta az ölében tartott táska zárját.
‒ Én is ‒ árulta el hűvösen. ‒ Te vagy az összekötőkapocs köztem és Riordan között.
A buszvezető felvonta a szemöldökét.
‒ Ki a franc az a Riordan?
‒ Egy vámpírfejedelem ‒ árulta el Marquas. ‒ Megölte a szüleimet, és felfalta a lelküket.
‒ Ettől az álmaim még nem lettek érthetőbbek ‒ mutatott rá a sofőr. ‒ Mindegyikben meghaltál.
Marquas ujjai a karóra feszültek.
‒ Riordant nem lehet klasszikus értelemben vett vérszívónak tekinteni ‒ magyarázta, remélve, hogy tanáros hanghordozásával és megingathatatlan nyugalmával sikerül ellenfelét felidegesítenie. ‒ Sokszorosan hasadt a személyisége. Mindig valaki másnak tartja magát, egészen addig, amíg elő nem tör belőle a szörnyeteg. Olyan, mint egy pszichopata, aki a következő gyilkosságig teljesen hétköznapi életet él, és maga sem tudja, hogy a lelkében egy fenevad rejtőzik. Riordan beteg, miután kitombolta magát visszatér álcaként viselt személyiségei valamelyikéhez, és semmire sem emlékszik.
‒ Nyilván azt hiszed, én vagyok ő ‒ döbbent rá Liam. ‒ De ez képtelenség. Egész idáig a nappali műszakban dolgoztam. Lehetetlen, hogy a vámpíroddal azonos lennék, elvégre a napfény rögtön megölt volna.
‒ Ha te vagy ő, ezek az emlékek hamisak is lehetnek ‒ mutatott rá a Marquas, miközben óvatosan felemelte a karót. ‒ Mindenesetre hétköznapi sofőrök nem tudnak a puszta akaratukkal buszt vezetni.
‒ Gyerekkorom óta képes vagyok ilyen dolgokra ‒ védekezett a nagydarab férfi. ‒ Tárgyakat mozgatok, anélkül, hogy egy ujjal is hozzájuk érnék. Ez nem bizonyít semmit, te viszont meglepően sok adattal rendelkezel az ellenségedről. Honnét veszed, hogy hasadt a személyisége?
‒ Amikor Riordan megölte a szüleimet, a lelkem villanásnyi időre összekapcsolódott az övével, és személyiségek útvesztőjében találtam magam, amelyek közül csak egyetlenegy volt a vámpírfejedelemé. A többi mind ártatlan polgárokhoz tartozott, akikét elraktározta magában, mielőtt lemészárolta volna őket.
Liam megcsóválta a fejét.
‒ Az is lehet, hogy a te személyiséged hasadt szilánkokra a traumától, amikor megölték a szüleidet ‒ vetette fel. ‒ Előfordulhat, hogy ezt az egészet az elméd találta ki védekezésül. Mi van, ha Riordan igazából nem is létezik?
‒ Csakhogy álmodtál rólam ‒ mutatott rá a vámpírvadász, miközben már a mozdulat szögét méregette, amellyel a legbiztosabb találatot viheti be.
‒ Abból, hogy időnként a jövőbe látok, hiba lenne azt a következtetést levonni, hogy én vagyok a te Riordaned ‒ vitatkozott a sofőr. ‒ Akármit forgatsz is a fejedben, te iszod meg a levét. Minden víziómban csurom vér vagy.
‒ Lehet, hogy az a te véred ‒ mondta gyűlölködve Marquas, aztán támadásba lendült.
Dühödten előugrott az ülés fedezékéből, és Liamre vetette magát. A tagbaszakadt férfi felüvöltött, amikor a tűhegyes karó a testébe fúródott. A vámpírvadász kirántotta a fegyvert a sebből, mire áldozata vére a plafonig fröcskölt. A buszvezető torkából nyüszítő hang tört fel, miközben a bőre sisteregni kezdett. Marquas Liam ajkára forrasztva a fájdalom hangjait, újra áldozata szívébe döfte a fegyvert.
A sofőr elszürkült arccal a gyilkosára meredt, aztán fekete pernyévé omlott.
A vámpírvadász nem érzett különösebb örömet. A volánhoz ugrott, hiszen Riordan akarata többé nem uralta a gépezetet. Az autóbusz megállíthatatlanul száguldott egy ház felé. Marquas felordított, kitágult pupilláját betöltötte a vészesen közeledő téglafal látványa. A jármű dobhártyarepesztő fémsikollyal becsapódott, és a világ narancsszínű villanással atomjaira hullott.
Eric Riordan fokról-fokra tért vissza a valóságba a hipnotikus kábulatból. Kényelmes díványon feküdt, keskeny ujjai közt egy nem különösebben karakteres fadarabot szorongatott. Vaksin a fekhelye mellett ücsörgő pszichiáterre pislogott. A férfi vállig érő ősz hajat viselt, hunyorgó bal szeme alatt tetovált pók rángatózott.
‒ Nos, ‒ kérdezte Dolfmeyer türelmetlenül. ‒ Működött az elképzelésem?
Riordan engedte, hogy a fadarab az ujjai közül a padlóra csússzon. Úgy is csupán jelkép volt; szimbólum, amibe a tudata kapaszkodott, amikor a lélekgyógyásznak sikerült elhitetnie vele, hogy Van Helsing karóját szorítja.
‒ Igen ‒ válaszolta kásás hangon a férfi. ‒ Tökéletesen bevált. A vámpírvadász és a buszvezető meghalt.
‒ Remek ‒ bólogatott a pszichiáter. ‒ Újabb két felesleges éntől sikerült megszabadulnunk. Úgy látszik, az olyan szimbólumok, mint a karó, nagyban befolyásolják a gyógyulást.
‒ Haza kell mennem ‒ jegyezte meg Eric. ‒ Lassan felkel a nap.
Dolfmeyer szokatlanul fejlett szemfoga megcsillant a fáklyák fényében.
‒ Természetesen ‒ bólintott.
Udvariasan kitárta vendége előtt a kripta ajtaját.
‒ A jövő héten ismét várom ‒ mondta búcsúzóul.
Eric válasz helyett a pszichiáterre villantotta a szemfogát, aztán elnyelte az éjszaka.
Hi Franc abba a túlfűtött fantáziádba, már megint sikerült meglepned. Mivel Maggoth írásról volt szó, a végefelé már elkönyveltem magamnak, hogy a vadász lesz a vámpírgóre, de az, hogy pszichiáternél fog megszabadulni felesleges személyiségeitől, az durva, benyeltem. Van egy gyönyörű mondatrészed: "arcán szenvtelenség maszkja feszült, aminek hitelességét egyedül a tekintetében lobogó tűz kérdőjelezte meg. " Hagymaszecskázást javasolnék a vadászcsókának, mert akkor a szemébe szökő könnyek lecsendesítik majd a szemében lobogó tüzet, és gyullad majd ki a szenvedetlenség maszkja. "Göb vagy repedés sehol sem látszott rajta" göb nincs a fán, csak csomó, csomor, görcs. Mintha betegségeknél használnák, vmiféle kitüremkedés leírására. A helyedben átírnám csomóra. A busz plafonja is üdítő! Ha nagyon akarok kötekedni, akkor azt hozhatnám föl hibának, hogy túl drámai kifejezéseid vannak, sztem eltúlzod. Valahogy nem hat nálam, ha ilyet olvasok: "Marquas Liam ajkára forrasztva a fájdalom hangjait" Nem jön át a szenvedés, a fájdalom az ilyen kifejezésekra. Valszeg többet tudsz nálam a drámai hatás keltéséről, de sztem nem szabad folyamatosan sejtelmesnek lenni, felmagasztosulva cselekedni, mert az olvasó mexokja és amikor a csattanóra, végső harcra kerül a sor, akkorra már nem hatnak rá a jelzők. Teszek majd föl friss írásokat is, de mostanság csupa történelmit hoztam össze, és ezek mindegyike le van már kötve. Mindezt azért írom, mert akár ide is felpakolhatnánk új novellákat, és alaposan szétszedhetnénk egymásnak. Megtisztelésnek venném, ha belekötnél az írásaimba. Sajna a régieket, mint a Csorda, vagy a Csak egy... már agyonelemeztük a karcon, nem tudok már javítani rajtuk.
