Hatch
nehézkesen eszmélt, emlékezetében felvillant a sorsdöntő pillanat, amikor űrhajója
orrát a fekete lyuk felé fordította. Sejtette, hogy nem lesz kellemes áthatolni
rajta, de hajlandó volt kockáztatni a haladásért. A
Dominatus ellentétes erők játékszereként száguldott a féregjárat falai közt, műszerei
valósággal megvesztek. A férfi tisztában lévén azzal, hogy az emberi tudat sokszor
a leghétköznapibb dolgokat sem a megfelelő módon érzékeli, nem mert a saját
benyomásaira támaszkodni. Bolt azt vallotta, minden egyén a saját elméje
szűrőjén keresztül látja a világot, és abból is csak annyit, amennyit képes felfogni.
A sovány fizikus úgy vélte, még a laboratóriumi mérések is csupán azokat az aspektusokat
tükrözik, amelyeket a műszerek készítői reálisnak tartanak.
A
féregjárat kétségkívül eltorzította a valóságot. Hatcher Davis pedig úgy
sejtette, ilyen lehetett, amikor Alice a nyúl üregébe esett. Időnként minden
vakító fényárba borult az űrhajó körül, máskor a jármű átható sötétségbe
süllyedt. Mindez érzékelhető átmenet nélkül történt; az idő fogalma értelmét
vesztette, akárcsak a téré, vagy bármely más hasonló dologé. Hatch nem lelt normális
kapaszkodókra.
Végül
utazása véget ért, és a férfi újra a Naprendszerben találta magát; pontosan ugyanott,
ahonnét elindult, mintha a féregjárat önmagába tekeredő zsákutcává vált volna, noha
a navigációs rendszer mégis azt közölte, hogy a csillagállások megváltoztak. Az
űrhajós ezzel nem tudott mit kezdeni, de úgy döntött, hazatér. Próbált
rádiókapcsolatot teremteni Camp Daviddel, de nem járt sikerrel. Amikor más
állomásokkal kezdett kísérletezni, ráébredt, hogy mindenütt csöndbe ütközik. Nem
maradt más választása, mint az irányítótorony segítsége nélkül földet érni.
Amikor
a Dominatus a légkörbe került, a műszerek újra megvadultak, és az űrhajó
kontrollálhatatlanul zuhanni kezdett. A férfi kétségbeesetten kapkodott, hogy
gátat vessen a katasztrófának, de hiába erőlködött, a landolás émelyítő kényszerleszállássá
változott. A becsapódáskor elsötétült Hatch előtt a világ, és csak jó néhány
órával később tért magához.
A
meghibásodott külső kamerák semmiféle képet nem adtak, így miután összeszedte
magát, kíváncsian a külvilágba lépett. Poros síkság tárult elé, néhány
csenevész bokorral és pár sziklával tarkítva. A terep semmiképp sem tűnt
civilizáltnak. Hatch felsóhajtott, aztán ment az orra után, remélve, hogy
előbb-utóbb lakott területre téved. Ösztönei azt súgták, az egész helyzet
átkozottul nem stimmel, de egyelőre nem esett pánikba. Úgy gondolta, a Sors hamarosan
úgy is felfedi, miféle lapokat szán neki.
Amikor
néhány órával később hegyvidékre tévedt, és hirtelen egy nyílvessző süvített el
a füle mellett, ráébredt, hogy a probléma jóval nagyobb, mint amekkorának
hiszi. A következő pillanatban veszettül rikoltozó rézbőrűek vágtáztak felé a
környező kanyonokból, és körbevették. Ez aztán remek! ‒ gondolta
Hatch. ‒ Remélem, csak valami
filmforgatásra tévedtem. Az
indiánok törzsfőnöke gúnyosan nézett rá, és torokhangon néhány érthetetlen szót
mondott. Az asztronauta nem rettent meg, talán azért, mert fogalma sem volt
róla, hogy félnie kéne. Várakozóan nézett a kimázolt alakokra, és azt remélte,
majdcsak előkerül egy szakállas rendezőféle, és véget vetnek ennek a
bohózatnak.
A
sastollakat viselő fickó kezdte elveszíteni a türelmét. Újra elismételte az
iménti szavakat. Mivel Hatch továbbra sem reagált, leugrott a nyeregből, és
egészen közel tolta a képét a fehér emberéhez.
‒
Figyeljen! ‒ mondta az űrhajós higgadtan a rézbőrűnek. ‒ Nem akarok bajt.
Véletlenül tévedtem erre. Ha eligazítanak, merre találok lakott területet, már
itt sem vagyok.
Az
indián felhördült, és megütötte.
Hatch
előtt meglódult a világ, miközben fél térdre rogyott, és próbálta valahogy
értelmes mederbe terelni szétfolyó gondolatait. Tinédzserkora óta nem ütötte
meg senki, és most meglepetésként érte, hogy egy Winnetou-maskarás figura
ilyesmire vetemedett. Az atavisztikus düh úgy lobbant fel a férfiban, ahogy
aszály idején a bozóttűz; kiegyenesedett, és meglendítette az öklét, hogy
bemosson egyet a támadójának.
Az
indián megvillanó tekintettel félrehajolt, aztán megint megütötte, de ezúttal
még erősebben, mint az előbb. Hatch hallotta a saját állkapcsa reccsenését. Rá
akart ordítani a rézbőrűre, de a világ újra meglódult előtte, és a sötétség
dagálya ismét magával ragadta.
Hatch
kínzócölöphöz kötve tért magához, anélkül, hogy bárki is elárulta volna, mi
történik vele. Azt gyanította, ez csöppet sem játék, és valószínűleg az élete
múlik az események megfejtésén. Minden jel arra vallott, valódi indiánokkal
hozta össze a sorsa, akiknek nem sok közük van kaszinókat üzemeltető
leszármazottaikhoz. Hirtelen világossá vált a számára, a Dominatus navigációs
rendszere miért nem találta ismerőseknek az égi konstellációkat. A féregjárat másik
vége is a Naprendszerbe nyílt, csak épp a múltba. Ezért nem tudott egyetlen
rádióállomásra sem ráakadni.
Köröskörül
rideg vadon húzódott, a bennszülöttek többsége nyugovóra tért, csak egy-két
farakás égett, hogy távol tartsa a ragadozókat. A vademberek látszólag nem
sokat törődtek vele, de valószínűleg állítottak őröket. Noha Hatch nem sokat
konyított az indiánok szokásaihoz, úgy vélte, nem sokáig fogják életben hagyni.
Jó lett volna megszökni valahogy, de akik kikötözték, alapos munkát végeztek.
‒
Figyeljen, öregem, mindjárt elvágom a köteleit, de nehogy ugrándozni kezdjen
örömében!
A
suttogó hang megváltásként érkezett a sötétből, és Hatch úgy érezte, a megkönnyebbülés
valósággal letaglózza. Ismeretlen megmentője motozni kezdett a kínzócölöp
takarásában, pengéje könnyedén elnyeste a béklyókat. ‒
Egyelőre ne mozduljon! ‒ javasolta az idegen. ‒ Várja meg, amíg visszatér a
vérkeringése! Egy kicsit kellemetlen érzés lesz, de jobb, mint amikor a sziúk
levagdosnak az emberről ezt-azt.
‒
Hogy hívják? ‒ tudakolta Hatch.
‒
Charlesnak ‒ válaszolta pártfogója. ‒ Charles Bronsonnak.
Az
űrhajós kis híján felnevetett. Tudatában régi westernfilmek villantak fel,
melyekben egy ugyanilyen nevű filmszínész játszotta a főszerepet.
A Sors igazán
tréfás kedvében van
‒ állapította meg.
‒
Oké, Charles ‒ suttogta kis idő múlva. ‒ Azt hiszem, készen állok.
‒
Remek ‒ lelkendezett újdonsült barátja. ‒ Akkor most távolodjon el szépen az
oszloptól, aztán be az erdőbe! Az a fő, hogy ne csapjon semmilyen zajt, majd én
figyelem a vadakat maga helyett. Ha baj van, úgyis lövök, aztán iszkolunk, mint
a nyulak. Megértett?
‒
Azt hiszem.
‒
Akkor gyerünk!
Hatch
ellökte magát az oszloptól, és osonni kezdett az erdő fái felé. Nem nézett a lángok
irányába, elvégre Bronson megígérte, hogy figyel. A következő pillanatban
puskaropogás hallatszott a háta mögött.
‒
Futás! ‒ bömbölte megmentője. ‒ Ezek a kurafiak észrevettek!
Bronson
köpcös harcsabajszos idős vadásznak bizonyult, de azért egészen jól tudott
szaladni. Dühödt rikoltozás verte fel mögöttük a sűrűt, jelezve, hogy a sziúk
tábora megélénkült.
Az
érdekes nevű férfiú pisztolyt dobott Hatch felé.
‒
Tud vele bánni?
Az
asztronauta reflexből elkapta.
‒
Nem ‒ vallotta be szégyenkezve.
‒
Zöldfülű ‒ morrantotta Bronson, aztán ellőtt Hatch bal válla felett. ‒ Futás,
nem messze van egy folyó, annál lerázhatjuk ezt a csürhét!
Úgy
is lett, az űrhajós hamarosan ezüstös csíkot pillantott meg a fák között.
‒
Remélem, úszni tud ‒ jegyezte meg Bronson. ‒ Feljebb tempózunk pár métert a víz
alatt, aztán újra partra kecmergünk. Borsot törünk a nyomolvasóik orra alá, és
szépen kerülünk egyet a táboruk felé. Arra nem hinném, hogy keresnének.
Hatch
a javaslatot nem tartotta jó ötletnek, de gyanította, hogy segítőtársa több
tapasztalattal rendelkezik az indiánokkal való bújócskázás terén, mint ő.
Belevetették magukat a folyóba, és úszni kezdtek. Bronson elfelejtett olyan
apróságokat közölni, hogy sodrás ellenében kell haladniuk, és hogy a víz
iszonyúan hideg lesz. Az űrhajós végtelennek tűnő percekig úgy érezte, megfagy
benne a vér. Ráadásul nem mert felmerülni, pedig az oxigénhiánytól majd’
szétpattant a tüdeje. Bronson úgy úszott, mint a halak, láthatóan ebben is
rengeteg gyakorlattal rendelkezett. Aztán a megpróbáltatások véget értek,
széles kerülővel maguk mögött hagyták a sziúk táborát, és masszív rohanás után megpihentek
egy távol eső tisztáson.
‒
Nem gyújthatnánk tüzet? ‒ vacogta Hatch.
‒
Az indiánok kiszagolnák ‒ rázta meg a fejét Bronson. ‒ Kénytelen lesz tűrni,
barátom. A tüdőgyulladás jobb, mint a skalpolás.
‒
Nagyszerű ‒ nyögte az asztronauta.
‒
Inkább meséljen magáról! ‒ javasolta megmentője. ‒ Honnan jött? Mi szél fújta
erre?
‒
A nevem Hatcher Davis ‒ válaszolta a férfi. ‒ Hatch. Minden valószínűség
szerint a jövőből kerültem ide, egy űrhajónak nevezett gépezet révén, amivel
keresztülmentem egy fekete lyukon.
Bronson
felnevetett.
‒
Melyik évből jött, ha szabad tudnom?
‒
A 2017-esből ‒ vágta rá az űrhajós.
‒
És maga szerint most hányat írhatunk? ‒ firtatta a vadász.
‒
Hát ‒ mondta tűnődve Hatch ‒, gondolom az 1800-as évek valamelyikét.
‒
Szó sincs róla ‒ árulta el Bronson. ‒ 2038-at írunk, cimbora!
Hatch
levegőért kapkodva Bronsonra meredt.
‒
Akkor ez itt nem a Vadnyugat?
A
köpcös bajnok elvigyorodott.
‒
De nem ám! Ez itt Texas Agglomerátum, és maga a Coyote Élménypark földjét
tapodja! Az
űrhajós összevonta a szemöldökét.
‒
Élménypark?
‒
Az hát ‒ bólogatott Bronson. ‒ A 2020-as évben az androidtechnológia és
különböző manipulatív pszichikai eljárások ugrásszerűen fejlődésnek indultak. A
társadalom Másolatnak nevezte az emberszerű gépezeteket, mert a megtévesztésig
hasonlítottak a Homo Sapiensre. Egy Floyd Lincoln nevű iparmágnás kiötölte,
hogy ezek a szintetikus rabszolgák nagyszerűen használhatók a civilizációs
stressz által felhalmozódott agresszió levezetésére. Így születtek meg az
Élményparkok, ahol egy átlagos hivatalnok, álemlékek beültetése révén vagy azok
nélkül bármikor megszabadulhat a frusztrációjától.
‒
Ez nem semmi ‒ ismerte el Hatch. ‒ És mindegyik hely a Vadnyugatra hasonlít?
‒
Frászt ‒ nyugtatta meg Bronson. ‒ Az Élményparkoknak van egy alapkoncepciójuk,
de leginkább fantáziabirodalmak, ahol egy adott sémán belül bármi megeshet. Ez
a hely itt a Vadnyugatnak tűnik, de lazán beleütközhetünk egy vikinghordába,
néhány vámpírba vagy egy rakás idegen lénybe. Mind saját forgatókönyvet követ,
és valóságosnak hiszi magát, ráadásul éreznek és szenvednek is, mintha tényleg
húsból és vérből valók lennének. Különböző sztorik keverednek, amelyeket
tökéletes átéléssel adnak elő, hogy a magamfajta nyugdíjast elszórakoztassák. Persze
nem tehetnek kárt élő emberben, mert a programjukba ültetetett blokkolók
meggátolják. Akad itt egy rakás sztereotip figura, a Járkáló Múmia, a Bosszúálló
Hős, az Amnéziás Titkosügynök, meg hasonlók. Akik átprogramoztatják a
pszichéjüket, azok sokkal jobban elszórakoznak, mivel könnyebben tudnak a
szerepükkel azonosulni. Én azonban így is nagyszerűen mulatok, noha pontosan
tudom, hogy odakint csak egy John Wayne nevű nyugalmazott ingatlanügynök
vagyok.
‒
Na, ne röhögtess! ‒ váltott tegezésre az asztronauta. ‒ Egy másik western
színész nevét viseled a külvilágban?
‒
Hát igen ‒ ismerte el megmentője. ‒ Nem tagadhatod, hogy van érzékem a groteszk
humorhoz!
‒
Nekem is ‒ bólogatott Hatch, és a következő pillanatban az ajándékba kapott
pisztolyt megmentője álla alá nyomta. ‒ Csupán egyetlen gond van a meséddel.
Miközben kényszerleszállást végeztem, semmilyen rádióállomást sem találtam.
Senki nem észlelte a földet érésemet, és nem sietett a segítségemre, hogy
kimentsen. Nem létezik civilizáció odakint, és neked ezzel tisztában kell
lenned.
Bronson
nem vesztette el a fejét.
‒
Nem is tudod, hogy kell azt a fegyvert használni, múltból jött srác.
‒
Hazudtam ‒ közölte Hatch, miközben könnyed mozdulattal hátrahúzta a kakast. ‒ Ahogy
te is, úgyhogy elő a farbával, különben meghúzom a ravaszt!
A
vadász felnevetett.
‒
És utána kitől kérsz tanácsot? Attól a rakás ócskavastól, aki indiánnak képzeli
magát? Csak blöffölsz.
‒
Elmondom, mit gondolok ‒ közölte hűvösen az asztronauta. ‒ Szerintem te egy
gépezet vagy, aki megpróbál palira venni!
Bronson
felsóhajtott.
‒
Hát, jó ‒ mondta megadóan. ‒ Minden igaz, amit az Élményparkokról elárultam, de
egy-két apróságot kihagytam. Az emberiség valamilyen mesterséges vírussal csakugyan
kiirtotta magát. Senki sem maradt, csak a gépek, akiket azért gyártottak, hogy
a népeket szórakoztassák meg én. A színpad tele van színészekkel, de régóta egy
nézőnek játszanak.
Hatch
felnyögött.
‒
Ez nem lehet igaz ‒ mondta elcsukló hangon. ‒ Muszáj visszajutnom a saját
időmbe!
‒
Ugyan ‒ tette a vállára a kezét Bronson. ‒ Az űrhajódat nem tudod megjavítani,
de itt kényelmesen elleszel. A parkon kívül mindenütt fenevadak vannak, idebent
viszont senki sem bánthat. Elmókázunk együtt, fiú!
‒
De akkor mi a francnak mentettél ki?! ‒ üvöltötte Hatch. ‒ A vörösbőrűek úgysem
nyírtak volna ki, nem igaz?!
‒
Honnan a francból tudhattam volna, hogy valódi vagy? ‒ tárta szét a karját a
vadász. ‒ Az egész csak játéknak indult, azt hittem gép vagy, akit más gépek
karmai közül húzok ki.
‒
Remek ‒ mondta az űrhajós, és a tenyerébe temette az arcát.
A
következő pillanatban baljós suhogás hallatszott, ami arra késztette, hogy
felnézzen. Az öreg mellében nyílvessző rezgett. Minden jel szerint, az indiánok
mégiscsak megtalálták őket.
‒
Fenébe ‒ mondta Bronson döbbenten. ‒ Úgy látszik, bekrepált a blokkolójuk.
Aztán
vérpatak buggyant ki a száján, és lassan hanyatt dőlt. Amikor Hatch az üveges
szemekbe nézett, nem kellett halottkémnek lennie, hogy megállapítsa:
megmentőjének annyi.
Újabb
lövedékek érkeztek, amelyek már őt vették célba. Hatch menekülni kezdett.
Órákon
át futott, és csupán az billentette a javára a mérleget, hogy összeakadt egy
paripával a mezőn, amelyik békésen tűrte, hogy a hátára pattanjon. Ez tipikus
B-filmes fordulatnak tűnt, amelyet Hatch ki nem álhatott az alacsonyabb
költségvetésű, kevés agymunkát igényelő westernekben ‒ ezúttal azonban csöppet
sem volt ellenére. Az állat még egy ezüstbilétát is viselt nyakában, amelybe
természetesen a Villám nevet gravírozták, de a férfit ez az ironikus tény sem
tudta megnevettetni.
A
ló, ‒ ha igazi volt egyáltalán ‒ szélvészként száguldott, miközben új gazdája a
patái által felvert porfelhőben fuldoklott. A hajnal késlekedett, de Hatch egy
csöppet sem fázott; a halálfélelem elterelte a figyelmét a hidegről. A sziúk
lelkesedése nem lanyhult, kitartóan hajszolták, és a nyílvesszőkkel sem
spóroltak.
A
törzsfőnök szokatlanul gyors hátassal rendelkezhetett, mert riasztóan sebesen
közeledett. Hatch végül úgy döntött, megkísérel egy lövést, és Fortuna
istenasszony kivételesen a kegyeibe fogadta. A rézbőrű lefordult a nyeregből,
és az űrhajós villanásnyi ideig látta, ahogy a földön vonaglik. A sziú torkán
ütött sebből tejszerű, fehéres nedv csordogált, és apró, fényes alkatrészek
gurultak homokba; úgy festett, sikerült érzékeny pontot találnia.
Hatch
abban bízott, ez majd feltartja a többieket, de tévedett. Az androidok ügyet
sem vetettek a főnök halálára, sőt még elszántabban üldözték.
Sosem fogom
lezárni őket
‒ kesergett az asztronauta. ‒ Addig
hajszolnak, amíg ki nem terítenek. Hogy a fene esne beléjük!
A
távolban települést pillantott meg. Vadabb vágtára ösztökélte Villámot,
remélve, hogy a házak között menedékre találhat. Rövidesen némi előnnyel
viharzott végig a poros főutcán, hogy aztán a sikátorok egyikébe kanyarodjon.
Leugrott a nyeregből, és előre tartott fegyverrel továbbosont. Elnyelte a
mellékutcák árnyékos szövevénye, miközben úgy sejtette, a rézbőrűek
szétszéledtek, és rá vadásznak.
Nem
tudta, kik lakhatnak a városban, de nem hitte, hogy a sziúknál rosszabbak
lennének. Rövidesen kiderült, mekkorát tévedett az egyik sikátor torkolatában
egy rézbőrűt pillantott meg, aki egy rakás zombival hadakozott. Az élőholtak
nyomasztó túlerőben voltak, és nem lehetett megfékezni őket. Pillanatok alatt
darabokra szedték az indiánt, akiből csak drótok és fogaskerekek kusza halmaza
maradt.
Hatch
el sem tudta képzelni, micsoda morbid gondolatmenet vehette rá az Élménypark
megálmodóit, hogy zombiandroidokat készítsenek, de úgy látszott, őket is a
szórakoztatás fontos alkotóelemének tekintették. A Másolatok tulajdonképpen
eleve élőhalottnak számítottak, de hogy jó néhányukból szándékosan rothadó hullát
csináltak, deformált lelkivilágra vallott.
Hát, basszus ‒ gondolta Hatch
elkeseredetten, miközben fedezékbe húzódott ‒, ezektől még a sziúk is jobbak!
El
tudta képzelni, milyen érzés lehet, amint fémállkapcsok marnak a testébe, és
megborzongott. Hirtelen gyanús neszt hallott a háta mögül, és megpördült. Pillantása
először a gyűlölködve rámeredő dakotára, majd a mellkasába merülő pengére
esett. A vadászkés nagyjából a szíve környékén mélyedt a felsőtestébe.
Az
űrhajós igazából nem fájdalmat, hanem hideg, távoli kínt és csalódást érzett,
amiért nem tudta elkerülni a halált. Kiábrándítónak tűnt, hogy egy android
végez vele egy díszletvárosban.
Zombik ‒ gondolta Hatch
elhomályosuló elmével. ‒ Rézbőrűek, és
sztereotípiák. A Járkáló Múmia, a Bosszúálló Hős, az Amnéziás Titkosügynök…
A
dakota kirántotta a kést, aztán újra belévágta, majd még egyszer, és aztán
megint. Hatch hallotta a saját szövetei reccsenéseit, miközben a testén nyíló
sebekre nézett.
A
hasadásokból vér helyett tejfehér nedv csörgedezett.
Hát, persze ‒ döbbent rá ‒ én vagyok a Múltba Zuhant Űrhajós!
Hatch
szeretett volna felnevetni, de csupán disszonáns csikorgás tört fel a torkából.
Megpróbálkozott vele még egyszer, ám az indián ismét lesújtott, és az
asztronautát sötétség ezúttal végleg magához rántotta.
Végül utazása véget ért - azt hiszem, így kiemelve te is látod a szépspghibát.
Érthető, de mégis egy kicsit hirtelen a váltás magázásból tegezésbe. De a folytatás igazolja. Csak megjegyeztem, hátha eszedbe jut egy frappáns félmondat, ami segíthet kiküszöbölni a pillanatnyi kizökkenést a szövegből. Inkább csak döccenésnek nevezném, egyáltalán nem vészes.
Egy kis logikai aberráltság a részemről. Ahhoz, hogy a hős megközelítsen egy fekete lyukat, elég nagy távolságot kell megtennie, ami ár feltételezi azt, hogy rendelkezik a technológiával, amiért amúgy kockáztat. Ezt lehetene magyarázni, de a túl sok részlet a novella kárára mehet. Fekete lyuk helyett inkább egy anomáliát javasolnék a Naprendszerben, azaz eérhető közelségben.
Mellesleg merőlegesen megközelíteni egy fekete lyukat minden technológiai fejlettség ellenére halálos kimenetelű esemény lenne. Viszont, ha pályára állna az űrhajó a fekete lyuk körül, akkor spirálisan haladva apránként megközelíthetné azt a nélkül, hogy az ember spagettivé nyúljon. Persze a nagy gravitáció sebesen vonz, de körpályán kellő sebességnél a centifugális erő az űrhajós segítségére lehet. Amikor egy csillag gáztömegét nyeli el egy fekete lyuk, az spirális alakban halad a középpont felé. A gyorsulás következtében olyan sebességre tehet szert, hogy a gáz egy része kirepül a fellépő röpítőerő hatására, és így kikerül a fekete lyuk erős vonzásából. Persze idővel megint lassan elég közel kerül hozzá. Minden esetre a természet megmutatot egy elvet. Már csak egy antigavitációs generátorra van szükség, hogy az ember a tobb tízmillió tonnára növekedő súlyát visszaállítsa elviselhető szintre. És még egy tehetetlenségi stabilizátor is jól jöhet, attől függően, hogy mennyre akarunk belemélyedni a témába. Ez eddig jó, de azért amíg az ember felgyorsul arra a nagy sebességre, időre is szükség van. Itt jöhet szóba a hiberálás, az idő relativitása, illetve érzékelése, és az előbb említett tehetetlenségi stabilizátor, ami meggátolja, hogy a gyorsulás több száz G-vel hasson az emberre. Ez alapjaiban egy giroszkóp, amit a tankokban is használnak. A giroszkóp gyorsan fororg a tengelye körül, és a fellépő tehetetlenségnek köszönhetően a tank csöve kanyarodás közben is a cél felé irányul. Ha jól emlékszem, a sebesség növekedésével lassul az idő. A sebesség növekedésével nő a tömeg. A tömeg növekedésével lassul az idő. Az antigravitációs generátor kiküszöböli a nagy súlyt. Kérdés, mi lesz a tömeggel? Az idő viszont e miatt nem lassul, tehát fejre áll az egész egyenlet. Ezzel is lehet játszadozni.
Szóval a téma kimerítő is lehet.
Tetszett a végén a csattanó.
Szólj
hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett,
akkor pedig azért...