Tegnap éjjel valami furát álmodtam: telitalálatosom volt a lottón, aztán hasba lőttem magamat. Elmesélném a mellettem ülő Zombinak, de teljesen kész van. Jelenleg az is hidegen hagyná, ha rájöttem volna az örök élet titkára. Patrónusomnak elvonási tünetei vannak. Még csak reggel fél kilenc van, ám máris a piacon kapható, legdurvább nanodrogot injektáltatja velem magába, miközben ezüstszín gravónk suhan a nyócker felett. Szintetikus bal karom ugyanolyan ügyesen mozog, akár a másik, ami eszembe juttatja, hogy tartozom neki. Zombi is szorosnak érzi a kapcsolatunkat, és szerinte az teszi még bensőségesebbé, hogy reggelente én adom be az adagját. Drognanók… még mindig nem értem teljesen a hatásmechanizmusukat. Igazából csak annyit tudok róluk, hogy az agy monoamin rendszerével és a szerotonintermelő neuronokkal csinálnak valamit, amitől akár három álló napig örömmámorban úszhatsz, ha rátelepednek a szinapszisaidra… Félmikronnyi robotok, manipulátoraik közt a szintetikus boldogság kulcsával… Időnként persze előfordulnak balesetek. Akadnak felhasználók, akiknek meghasad a személyiségük, miközben hamis emlékek közt vergődő, alternatív egók veszik át az uralmat az agyukban. Olyankor történik ilyesmi, amikor a parányi robotélősdiek valamilyen okból lefagynak, és fogyasztójuk idegrendszerét tévképzetek fogságába dermesztik. Ezért nevezi a Zombi által szedett anyagot az alvilág Jégnek. Az sem túl kellemes, ha a delikvens valamilyen csoda folytán menet közben megvilágosodik, és rájön, mi történt. Ilyenkor a gépek újraindulnak, és saját farkába harapó kígyóvá változtatva a memóriát, megismétlik az előző programot… Mocskos egy cucc, persze az illegális laborokban már a továbbfejlesztésén dolgoznak. Sokan azt jósolgatják, eljön még az az idő, amikor egyetlen belövés mindhalálig kitart; a drognanók reprodukálni fogják magukat, mielőtt tönkremennének, a kuncsaftok pedig havidíjat fizetnek, hogy elkerüljék az elvonási tüneteket. A dílerük egy központi terminálról ellenőrizi majd a fémparazitákat, és ha az átutalások rendben érkeznek, hagyják, hogy tegyék a dolgukat. Egyesek szerint a legfőbb virtuális drogdíler maga a kormány lesz… A Jég terjedéséért a fővárosban a Társaságnak nevezett szervezet volt a felelős, a rendőrség fejesei pedig úgy döntöttek, ideje kézre keríteni a szindikátus fejét, Kollár Bálintot. Amikor közölték velem, hogy be kell épülnöm Budapest legnagyobb alvilági hálózatába, nem ugrándoztam az örömtől, de ebben a szakmában az ember nem válogathat. A veszedelmes keresztapáról azt rebesgették, természetfeletti képességekkel rendelkező mutáns, aki Paks környékén látta meg a napvilágot, nem sokkal a tragikus reaktorbalesetet követően. Mások úgy vélték, Kollár maga az Ördög, akinek kegyetlensége nem ismer határokat. Az egyik városi legenda arra is kitért, hogy miután valamelyik droglaborjában kifejlesztették a Jeget, ő volt az, aki elsőként kipróbálta. Némelyek úgy folytatták a mesét, hogy a gépek pár órával a belövés után lefagytak, ami Kollár személyiségét szilánkokra hasította, és emiatt közkatonaként tevékenykedik a saját szervezetében, anélkül, hogy tudna önnön nagy ritkán felbukkanó Keresztapa-énjéről. A többség talán így próbálta megmagyarázni, hogy a fickó miért olyan, mint egy sötétségben megbúvó árnyék, akinek mindenki tud a létezéséről, de soha senki sem látja. Értékeltem a kihívást, ám hiába merültem le az utcák mocskába, beépülési kísérleteimet hosszú éveken át kudarc kísérte. Sokáig kellett várnom, mire a szerencse végre a kezemre játszott. Egy nap kimentettem Zombit egy zűrös helyzetből, és hamarosan kiderült róla, hogy a Társaság oszlopos tagja. Ő vitt be Kollár szervezetébe, amelyben a megbízhatóságomat a saját életével garantálta. Mentorom arca nyomasztó látvány, önkéntelenül megborzongok, ahogy oldalról ránézek. A szó klasszikus értelmében nem nevezhető rútnak, de aki közönyös, savószín szemébe néz, nyomban látja, hogy érzelemnek a szikrája sincs benne. Vállig érő, barna haja sajátosan őszül, mintha liszttel szórták volna be, ráncos bőre a legalaposabb tisztálkodás után is olyan benyomást kelt, mintha az utca minden szennye a pórusaiba ivódott volna. – Áááá… – mondja jelentőségteljesen, ahogy a miniatűr robotgépek a szinapszisaira telepednek. Mint mindig a belövések után, egy darabig most sem talál szavakat, de ez nem zavar, mert olyan orrhangja van, alig lehet érteni, mit mond. A nyálkahártyáját a töménytelen koksz még jóval a nanodrogok felbukkanása előtt kivégezte. – Rendben vagy? – tudakolom. Akkorát nyel, mint szárnyas béka a paksi nukleáris sivatagban. – Persze – mondja rekedten. – Tök faszán érzem magam. Hirtelen kimutat a gravo szélvédőjén. – Te, baszd meg, az ott nem a Szörényi? A mutatóujja által jelzett irányba nézek, és megállapítom magamban: de, az bizony a Szörényi. A pitiáner kis tolvaj felnéz a gépre, arcára kiül a felismerés, hogy bajban van. A narancssárga irokéz frizurát viselő fickó halottfehérre sápad, és futásnak ered; színes ruháiban olyan illúziót kelt, mintha egy levágott szárnyú papagáj rohangálna odalent. – Már vagy fél éve nem fizeti a sápot a tetű – közli Zombi, mintha én nem lennék tisztában ezzel. – Muszáj a körmére nézni, különben az összes csótány azt hiszi, szarhat a fejünkre! – De kilencre a Szabadkikötőnél kell lennünk – szállok vele vitába. – Fontos mindent így kicentizni? – Ne parázz! – Ellenvetésemet flegmán félresöpri. – Fél perc alatt kidekorálom a görényt. – Kollár szétrúgja a seggünket – sóhajtom, de közben rámegyek a gravóval a menekülő tolvajra…
Túl sokat aggódik ez a Balázs! Megértem, hogy nem akar elkésni a találkozóról, de ha így lesz, úgyis nekem kell magyarázkodnom a górénak. Akkor se hagyhatjuk egy senkiházinak, hogy megfeledkezzen az adóról. A kölyök úgy hordja az oldalán a stukkert, mintha ő lenne az ász, de még nagyon zöld csórikám. Mázli, hogy legalább jól vezet, a köcsögnek esélye sincs eliszkolni. Dübörög a hajtómű, amikor rárepül a tetűre, Szörényi üvöltve hasra veti magát a betonon. Mást nem tehet, különben a fúvókák szénné égetnék. Fellököm az ajtópanelt, és könnyed ugrással a tolvaj mellett termek. Nem vesztegetem felesleges pofázásra az időmet, a féregnek tisztában kellett lennie vele, hogy ha nem fizet sápot a Társaságnak, előbb-utóbb problémája lesz, ahogy azzal is, hogy ez a probléma én vagyok. A zsebes felnyüszít, amikor kezelésbe veszem. Az erőszaktól mindig izgalomba jövök, az adrenalin aktiválja a beültetéseimet. Öklöm mattfekete ólomgolyóvá változik, és már az első ütésem félig leszakítja Szörényi alsó állkapcsát. Homlokomból króm ördögszarv bukkan elő; a bal oldalival mélyen a gyökér jobb szemébe öklelek. Orrnyergemen véres csarnokvíz folydogál. Ahogy visszahúzom a fejem, a tolvaj kivájt szemgolyója a betonra pottyan. Egykori tulajdonosát is melléejtem, mert Balázs a gravo pilótaülésében türelmetlenül integet. – Nem tudom, mit pattogsz – mondom, amikor beszállok mellé, és a műszerfalba épített órára mutatok. – Bőven belefért volna még az is, hogy kiheréljem a tagot. – Nem baj – vágja rá, aztán felpöccinti a rádiót, és magasba emelkedik a géppel. Egy behízelgő hangú bemondó épp a nyertes lottószámokat sorolja, és tudatom szegélyén ott motoszkál, hogy én ezeket már hallottam valahol. Aztán hirtelen rádöbbenek, hol, és társamra meredek. – Te töki – kérdem tőle rekedten –, ezek nem a te számaid?
Zombi már megint állatkodik, a betonon heverő zsebtolvaj úgy fest, mint egy rakás darált hús; már alig van emberi formája, és pártfogóm még mindig üti... brutálisan ki tud vetkőzni magából néha, ám ez olykor jól jön. Sosem felejtem el, amit az egyik lepukkant bérház alagsorában művelt a nyóckerben. Akkor sem volt teljesen százas, de a Halál Völgyéből hozott vissza… olykor-olykor, ha eszembe jut, még mindig elfog az iszonyat… Néhány A-kategóriás szervdonort akarunk vásárolni az albánoktól – igazi, milliomosoknak szánt, fullos darabokat –, és Kovácsot küldjük előre, hogy tárgyaljon velük. Az idő rohamléptekkel telik, és társunk egyre késlekedik. – Bemegyek – közlöm negyedóra múltán –, megnézem, mi a pálya. Zombi rám hagyja. – Jó, de ne tökölj sokáig, mert a Józsefvárosban vár rám egy első osztályú cyberkurva! A bérház üres, mint egy kripta a Déli Sarkon, orromat vérszag csapja meg, amikor nekivágok az alagsorba vezető lépcsőknek. A penészes falakat halál járja át, mégis a karjába sétálok. Az előttem kanyargó folyosó homályos terembe vezet, ahol elsőként Kovácsot pillantom meg. Láncokra függesztve lóg a mennyezetről, jobb karja tőből hiányzik. Gyomrán rémítő hasadék tátong, kiontott belei a betonpadlón kígyóznak. Émelyegve öklendezni kezdek, kis híján kidobom a taccsot. Félelmemet leküzdve az oldalamon lógó tűzvetőért kapok, de nincs időm előrántani. Mázsás kar fonódik rám, mozdulni sem tudok. A szorítás egyre erősödik, mintha acélpánt préselné össze a mellkasomat; a Szigor a kifordul az ujjaim közül, aztán a padlón csattan, és elájulok… Amikor újra kinyitom a szemem, már én lógok a láncokon, előttem csapott homlokú behemót várakozik, apró, gonosz szeme szinte elvész a zsírpárnák között. Felmutatja a kezében szorongatott vibrofűrészt. – Hol van a többi pénz? A vételárnak csak a töredékét hoztuk magunkkal, de úgy sejti, hogy a hiányzó résznek valahol a közelben kell lennie. Ő meg a spanjai az egészet akarják, anélkül, hogy átadnák a donorokat. Kovács nyilván hallgatott, a jövő gyötrelmeket tartogat… – Miféle pénz? – kérdezek vissza. Gúnyosan felröhög. – Emberkedsz velem, te kis fasz? A fűrész meglendül, és bal karom a betonon puffan. A csonkból szökőkútként fröcsköl a vér, a torkomból feltörő sikoly a terem falai közt visszhangzik. A hájas szadista szemében őrület fénye lobban; vonásai elárulják, élvezi, hogy kínozhat. – Jön a másik karod! – rikoltja perverz gyönyörrel. Zombi ekkor robban az alagsorba, akár egy pokolbéli démon, és nekilát rendbe tenni a dolgokat. A pince árnyékai közül három albán lép elő; a legújabb biovezérelt Kalasnyikovokat szorongatják, de képtelenek megállítani. Társam átesik a szokásos metamorfózison; olyan sebesen mozog, mintha a múlt éjszakát egy részecskegyorsítóban töltötte volna. A szervkereskedőknek felfogni sincs idejük, mi történik velük, miközben darabokra tépi őket. A dagadt albán gyilkos a rémülettől kővé dermed, valószínűleg még sohasem látott ilyet. A következő pillanatban a padlón találja magát, széthasított mellkasában saját vibrofűrésze rezeg…
Integetek Zombinak, hogy fejezze már be a zsebes amortizálását, mert nem nagyon szeretném lekésni a Szabadkikötőnél a találkozót. Kollár mindenkit odarendelt, és az alvilág azt suttogja, ő is megjelenik. Amint a fülembe jutott a hír, nyomban értesítettem róla a feletteseimet. Árulásom ténye hidegen hagy, egyedül Zombit sajnálom feladni, mert az adósa vagyok. Beugrik az anyósülésre, miközben a műszerfalon vibráló órára mutat: – Nem tudom, mit pattogsz. Bőven belefért volna az is, hogy kiheréljem a tagot. – Nem baj – vágom rá, aztán felpöccintem a rádiót, hogy elűzzem a bűntudatot. A hangszórókból érkező férfihang éppen a nyertes lottószámokat sorolja. Hirtelen megérzem pártfogóm kutató tekintetét, amelyben nagyfokú érdeklődés villan. – Te töki – tudakolja rekedten –, ezek nem a te számaid?
Pontosan tudom, hogy igen a válasz, de rohadt kíváncsi vagyok, mit felel. Balázs rám bámul a műszerfal fölött, egy pillanatra árnyék fut át a tekintetén, ahogy mérlegeli, megpróbáljon-e átverni. – De – ismeri be sóhajtásnyi szünet után zavartan. – Az enyémek. Egyetlen pillanat alatt kinyírhatnám, hogy aztán megkeressem a nyertes szelvényt, és kiváltsam a lét. Ha megtenném, igazából még lelkiismeret furdalásom sem lenne. Csak ez a lökött képzeli, hogy spanok vagyunk, de néhány milláért szívzörrenés nélkül jégre tenném. Persze nem árt biztosra menni, elég cinkes lenne, ha hazavágnám, aztán rájönnék, hogy olyan jól eldugta azt a kibaszott szelvényt, mint cyberkurva a behatolásokat számláló adatbázisát. – Mázlista – mondom neki, hogy eltereljem a figyelmét. – A találkozó után minden ribit megcsinálunk! – Figyelj, haver – mondja óvatosan. – Az a helyzet, hogy nem vagyok frankó. A zsaruknak dolgozom. Az a melóm, hogy beépüljek közétek, és rács mögé juttassam Kollárt. Egy vamzert hoztam a családba?! Ez képtelenség! Legszívesebben kitépném a szívét, és belegyömöszölném a szájába, de uralkodok magamon. A szemem előtt a főnyeremény lebeg, különben is érdekel, mit akar ebből kihozni. Ha én lennék rendőrspicli, biztos nem verném nagydobra! – Mi ez? – firtatom. – Valami kurva gyónás? – Itt ez a rengeteg pénz, amit nyertem – vágja rá. – Felesleges elmennünk a találkozóra. A kommandósok mindenkit kifektetnek, aki meg megússza, annyit ül, mint egy Buddha-szobor. Gondolkodj már egy kicsit! Vegyük fel együtt a zsét, aztán hagyjuk itt ezt a szemétdombot! Akárhol új életet kezdhetünk, és ha a Társaság beszopja, a kutya sem fog keresni minket! Talán még a retkes agyrohasztóidat is le tudnád tenni, ez egy soha vissza nem térő alkalom… Pofás kis beszéd, egészen meggyőzően hangzik, de Kollárt úgysem tudják elkapni, és a világnak nincs olyan zuga, ahol biztonságban lehetnénk tőle. Persze nem mutatom ki neki, mi jár a fejemben, úgy teszek, mintha mélyen elgondolkodnék. – Jól hangzik – mondom némi szünet után elismerően. – Hol a szelvény? Megint árnyék fut át a tekintetén. – A szelvény? – kérdezi vissza, de látszik, hogy csak időt akar nyerni. – Ja – vágom rá, aztán megpróbálom kiugratni a nyulat a bokorból. – Gondolom, haza kell menned érte, hogy ki tudjuk váltani. – Nem – feleli habozás nélkül. – Ott van a kesztyűtartóban. Túl gyorsan felelt, biztosan kamuzik, mégis látok rá egy mákszemnyi esélyt, hogy ekkora hülye. Lepattintom a fedelet, és matatni kezdek a fiókban, de tök üres. Amikor felé kapom a fejem, az oldalán lógó fegyver már a kezében csillog. – Mi a fenét csinálsz? – mordulok rá. Érzem, ahogy zakatol az ereimben az adrenalin; öklöm sötétedni kezd, homlokomon széthasad a bőr, hogy utat engedjen két krómszarvamnak. Nem hagyja, hogy átváltozzam, a Szigor robaja széthasítja a dobhártyámat. Csend vákuuma vesz körül, a saját ordításomat sem hallom, pedig elviselhetetlen fájdalmat érzek. Amikor lenézek, hatalmas lyuk tátong a gyomromon, belek széttépett szövedéke tárul elém… Simán hasba lőtt a kis szarházi! A távolban már látom a Szabadkikötő plasztacél traverzeit, de tudom, hogy sohasem fogok odaérni… Nekem végem, egy nyeretlen kezdő hazavágott… ajkamon vér bugyog, tehetetlenül előrezuhanok…
A fájdalom úgy hasít belém, mint egy elkésett felismerés, miután hasba lőttem Zombit. Nekiesek a műszerfalnak, és meredten pártfogómra bámulok. Képtelen vagyok felfogni a rajta végbemenő változást; alakja előbb csak áttetszővé válik, aztán az egész ember ködként szertefoszlik, mint egy lidérces látomás. Hirtelen lenézek a gyomromra, és az iszonyattól felsikoltok. Brutális roncsolt seb tátog felém óriási, néma szájként, rajta keresztül a saját testembe látok. Mialatt a gravo zuhanórepülésben a Szabadkikötő betonja felé száguld, a valóság hátborzongatóan átalakul. Erőtlen mozdulattal felkapcsolom a robotpilótát, aztán remegő kézzel kihúzom a hasamból a Szigor átforrósodott csövét. Vérem tócsába gyűlik az ülésen, nehézkesen a visszapillantó tükörbe nézek. Az üveglapon ráncok szabdalta arcot látok, amely olyan mocskosnak tűnik, mintha az utca szennye örökre a pórusaiba rágta volna magát. A közönyös, savószín szemekben nyoma sincs érzelemnek, a zilált vonásokat vállig érő őszülő haj keretezi, amely úgy fest, mintha valaki liszttel szórta volna be. Ez képtelenség, én a zsaruk téglája vagyok, nem lehetek ugyanakkor Zombi is! A gravo döccenve földet ér, az ajtópanel felcsapódik. A nyílást MP-7-es sugárvetőt markoló rohamosztagos torlaszolja el. – Kollár Bálint ‒ ordítja ‒, a törvény nevében letartoztatom! Az adrenalin zubogva szétárad az ereimben, hegyes krómszarv üti át a homlokomat, öklöm sötét ólomgolyóvá változik. Sebesülten is a kommandósnak ugorhatnék, de nem oldanék meg vele semmit. A megvilágosodás fájdalmasabb, mint a gyomromon a hasadék. – Joga van hallgatni… – kezdi szabványszövegét a fegyveres. Rávicsorgok. – Kapd be, köcsög! – közlöm barátságtalanul, aztán előrenyújtom mindkét kezem, hogy megbilincseljen. Tudatom mélyéről hirtelen robajlást hallok, dermesztő hideget érzek, majd rám zuhan a sötétség…
Tegnap éjjel valami furát álmodtam: telitalálatosom volt a lottón, aztán hasba lőttem magamat. Elmesélném a mellettem ülő Zombinak, de teljesen kész van. Jelenleg az is hidegen hagyná, ha rájöttem volna az örök élet titkára. Patrónusomnak elvonási tünetei vannak. Még csak reggel fél kilenc van, ám máris a piacon kapható, legdurvább nanodrogot injektáltatja velem magába, miközben ezüstszín gravónk suhan a nyócker felett. Szintetikus bal karom ugyanolyan ügyesen mozog, akár a másik, ami eszembe juttatja, hogy tartozom neki. Zombi is szorosnak érzi a kapcsolatunkat, és szerinte az teszi még bensőségesebbé, hogy reggelente én adom be az adagját. Drognanók… még mindig nem értem teljesen a hatásmechanizmusukat. Igazából csak annyit tudok róluk, hogy az agy monoamin rendszerével és a szerotonintermelő neuronokkal csinálnak valamit, amitől akár három álló napig örömmámorban úszhatsz, ha rátelepednek a szinapszisaidra… Félmikronnyi robotok, manipulátoraik közt a szintetikus boldogság kulcsával… Időnként persze előfordulnak balesetek. Akadnak felhasználók, akiknek meghasad a személyiségük, miközben hamis emlékek közt vergődő, alternatív egók veszik át az uralmat az agyukban. Olyankor történik ilyesmi, amikor a parányi robotélősdiek valamilyen okból lefagynak, és fogyasztójuk idegrendszerét tévképzetek fogságába dermesztik. Ezért nevezi a Zombi által szedett anyagot az alvilág Jégnek. Az sem túl kellemes, ha a delikvens valamilyen csoda folytán menet közben megvilágosodik, és rájön, mi történt. Ilyenkor a gépek újraindulnak, és saját farkába harapó kígyóvá változtatva a memóriát, megismétlik az előző programot…
