Hazugság, mit szemed lát,

Cselszövés és ámítás,

Csábítás, mit Sorsod szőtt,

Szemfényvesztő árnyjáték,

Nem segít a számítás.

Alan remegő kézzel gyújtott rá a dolgozószobában, miközben az amerikai nagyvárosokban pusztító vírusos agyhártyagyulladásról szóló CNN tudósítást bámulta. Egy  zaklatott hangú riporter taglalta, hogy a mutálódott kórokozó már a falvakat is elérte, mialatt képsorok peregtek egy égő los angelesi kórházról, és az épület romjai közt heverő elszenesedett hullákról. Idegesen deaktiválta a holofalat, majd letelepedett a foteljába az ablak mellett. Néhány hete menekült el a nagyvárosból, és barátja, Larry világtól eldugott nyaralójába rejtőzött a járvány elől. A kór minden rokonát elvitte, az ismerőseit, a volt iskolatársait, még a hályogos tekintetű öreget is a szomszédból a félszemű fekete macskájával együtt.

Alan nem akart megbetegedni. A vízióktól gyötört fertőzöttek eszelősen rontottak rá hozzátartozóikra, az agónia pillanataiban pedig rángatódzva vért hánytak. A legszörnyűbb azonban mégis az volt, hogy senki sem tudta, miként terjed kór, és hogyan lehet védekezni ellene. Azt rebesgették, a vírus talán nem is erről a világról származik. A rettegő Alan alig néhány hét alatt csontig lesoványodott, és gyakorta kínozta fojtogató lidércnyomás.

Barátja birtokán átmenetileg megszabadult a veszélytől, de nem hitte, hogy sikerült végleg elkerülnie. Ösztönei azt súgták, a végzet makacsul a nyomában jár, és előbb-utóbb torkon ragadja. Sokat forgolódott álmában, napközben pedig beteges izgalom fogta el, amit a legsötétebb depresszió követett. Az apátia fogságában többnyire semmi sem érdekelte, izgatott időszakaiban viszont figyelmeztető jeleket keresett. Valamit, ami nem stimmel; egy sötét óment, ami riadóztatja az érzékeit; apró hibát a valóság szövetén, amely alól kivillan a rettenet.

Alan ezúttal is, ahogy általában, barátja dolgozószobájában szándékozta tölteni a délutánt, hogy a vidékben gyönyörködjön, ám megpillantott valamit odakint, amitől elfogta a rémület. A távoli lankákon egy szörnyet fedezett fel. Dübörgő szívvel felkapott házigazdája íróasztaláról egy vadonatúj Zeiss távcsövet, és lüktető halántékkal visszafordult az ablakhoz. Remélte, hogy csak a képzelete játszott vele, ám csalódnia kellett. A visszataszító organizmus továbbra is ott vonaglott a látóterében. A fákkal összemérve valóságos gigásznak tűnt: oroszlántörzsét csillogó sörték borították, feje elülső részén csökevényes agyarak által keretezett ormányt viselt. Homlokán vastag tapogatók lengtek, hátából két pár hatalmas, ezüstös szálakkal összekapcsolódó bőrszárny meredezett, melyen halálfejre emlékeztető rajzolat éktelenkedett. A kreatúra idegborzoló hangja valósággal letaglózta Alant.

- Minden rendben van? – Az ajtónál megjelenő Larry hangjában nyugtalanság rezdült. – Úgy bámulsz magad elé, mint aki kísértetet látott.

- Semmi bajom – hebegte Alan.

- Hát, én pedig én úgy érzem, rád férne valami hűsítő.

Alan nem ellenkezett, vendéglátójának ízletes koktéljai mindig kisimították az idegeit. A bárszekrényhez siető Larry néhány perccel később egy pohár itallal tért vissza hozzá. Alan felhajtotta, és nyugalom szállta meg. Elvonult a szobájába, és a borzalomról napokig szót sem ejtett.

A hét közepén, a kora délutáni verőfényben ismét a kedvenc helyére csábult. A kedélyén eluralkodó hangulat arra késztette, hogy megnyíljon a belépő Larry előtt, aki figyelmesen hallgatta, miután elhelyezkedett az íróasztala mögött. Alan elmesélte neki rettenetes élményét, ám ódzkodott a szörnyeteg külső leírásától, mert nem akarta, hogy barátja zavart elméjűnek tartsa. Amikor befejezte mondandóját, Larry először szívből felnevetett, aztán komolyságot erőltetett a vonásaira. Alan szerette volna kibillenteni a lelki nyugalmából, ám végül ő esett ki a szerepéből, mert, amikor kinézett, újra megpillantotta a rémség körvonalait. Felugrott, felkapta az asztallapon heverő távcsövet, aztán remegve visszaült.

- Mi történt? – kérdezte Larry.

- Megint itt van az a dög – válaszolta Alan szeméhez szorítva a Zeisst –, lefelé tart a domboldalon!

Larry felpattant, és hozzásietett.

- Nem értem – vallotta be értetlenül. – Semmit sem látok!

Alan összerándult, és leeresztette a kezében markolt szerkezetet.

- Az lehetetlen! – hangja riadtan csengett. – Itt vonaglik a szemem előtt!

Csüggedten bámult Larryre.

- Valami nagyon nem stimmel velem! Meghalok, ugye?

Barátja megcsóválta a fejét.

- Nem hiszem.

Alan ajka legörbült.

- Nem vagyok őrült! – nyögte kétségbeesetten. – Tudom, mit látok!

Larry nagyot fújt, és visszasétált a saját foteljéhez.

- Eszemben sincs kételkedni – közölte megnyugtató hangon. – Biztos vagyok benne, hogy találunk racionális magyarázatot a dologra. Lenne kedved mesélni erről a valamiről?

Alan tenyerébe temette az arcát, és leírta neki az organizmus külsejét, barátja hümmögve hallgatta.

- Érdekes – ismerte el –, nagyon érdekes.

Larry ezután az elméleti fizika tényeiről kezdett magyarázni, majd áttért a rohamosan fejlődő technológia mind nagyobb átláthatatlanságára.

- Holografikus univerzumban élünk, Alan. Lassanként minden digitalizált álvalósággá válik, és már semmi sem az, aminek látszik, érzékleteink gépezeteken keresztül jutnak el hozzánk. Elég, ha egy homokszem kerül a fogaskerekek közé, és felborul az egyensúly.

Hirtelen mozdulattal aktiválta a jobb mutatóujját díszítő, körömnyi méretű ujjmobilt, és megjelenített egy adatbázist.

- Ez a Természettudományi Egyetem egyik alkönyvtára – árulta el barátjának. – Most pedig szeretném, ha helyet cserélnénk, mert úgy valószínűleg jobban bele tudok helyezkedni a problémádba.

Alan nem szívesen vált meg kedvenc bútordarabjától, de úgy döntött, lehetőséget ad Larrynek a bizonyításra.

- Nagyszerű – bólogatott a házigazda. – Kérlek, a távcsövet is hagyd a fotelban, mert fontos kelléke annak a jelenségnek, ami benned szorongásokat kelt.

Alan átsétált az íróasztal mögé, Larry pedig köpenyét a térde alá gyűrve befészkelte magát az ablak melletti fotelbe.

- Nos, a szörnyről szóló beszámolód érdekes képzettársításokra indított – ismerte el, miközben lapozgatni kezdte maga előtt a holografikus oldalakat. – Engedd meg, hogy felolvassak neked egy részletet az egyik egyetemista szakdolgozatából a Styxek fajáról, amely a Sphingidaék, azaz szenderfélék családjából, a Lepidopterák rendjéből és az Insecták, vagyis a rovarok osztályából származik.

Négy darab szárnyát színes, fémes csillogású pikkelyek fedik; szája nem más, mint az áll meghosszabbításában lévő felcsévélhető ormány, amelynek két oldalán pihével borított, csökevényes tapogatók találhatóak. Alsó- és a felsőszárnya vékony szálakkal egymáshoz kapcsolódik, fején ék alakban két csáp meredezik. A halálfejes pillangó idegborzoló hangja és szembeötlő koponya mintázata gyakorta félelmet kelt az egyszerű emberekben.

Larry készenléti állapotba kapcsolta az ujjmobilt, majd Alanéhez hasonló pozitúrát vett fel a fotelben, és az arcához emelte a távcsövet.

- Aha, itt is van! – kiáltotta elégedetten. – Látom a jó öreg szörnyet, ahogy lefelé ereszkedik a domboldalon. El kell ismernem, figyelemreméltó példány, mégsem olyan távoli és hatalmas, amilyennek képzelted. Az igazság az, hogy az utolsókat rúgja az orrom előtt egy hálóban, amit egy pók szőtt az ablakra; aligha lehet nagyobb három hüvelyknél, és messzebb sincs ennél a pupillámtól, csupán a távcső növeli gigantikussá a méreteit!

Leeresztette a Zeisst, és Alanre mosolygott.

- Nincs miért aggódnod, barátom, optikai csalódás áldozata lettél!

Alan eltátotta a száját, aztán az ablakhoz sétált. Mutatóujja idegesen kopogott az üvegen. Módszeresen tanulmányozta a hálót, a közepén árválkodó lepkét és a sarokban várakozó pókot.

- Hihetetlen! – hebegte.

- Majd én eltakarítom a rovarokat – jelentette ki Larry. – Te viszont jobban tennéd, ha lepihennél, bizonyára felzaklatott ez az incidens.

- Kimondhatatlanul – sóhajtotta Alan. – Hálás vagyok érte, hogy eloszlattad a rettegésemet!

Larry vállat vont.

- Ne is törődj vele!

Alan elhagyta a dolgozószobát. Larry tűnődő tekintettel nézte a becsukódó ajtót, aztán újra aktiválta az ujjmobilját, és hangfelvételt készített.                                                                                                                                                                                                

Alan Simmons a hozzám kerülésekor képtelen volt értelmes emberi kommunikációra, mára viszont már rendszeresen beszélgetéseket folytat velem. Ez azonban nem zárja ki sem a visszaesés, sem a tévképzetek lehetőségét. Alan rezisztenssé vált az agyhártyagyulladás kórokozóival szemben, ám a betegség komoly pusztítást végzett az idegrendszerében. Abban a hitben él, hogy régi barátok vagyunk, arról pedig fogalma sincs, hogy egy világtól elzárt szanatóriumban „vendégeskedik”. A fő probléma a halálfélelme. Megállás nélkül jeleket keres, és erős szorongás fogja el, ha talál egyet. Logikus gondolkodásra képtelen, és nappal is gyakran hallucinál, de racionálisnak ható érvek kibillentik a rögeszméiből, és stabilizálják az idegállapotát.

20…-es év márciusának tizenötödik napján a dolgozószobai foteljában ült, amikor megpillantottam vonásain a borzadó kifejezést, ami látomásainak jellegzetes kísérőjelensége. Beadtam neki tíz köbcenti Lobtirolt, aztán hipnózisnak vetettem alá, és kifaggattam. Iszonytató kreatúrát pillantott meg a domboldalon, és pár napon belül ésszerű magyarázatot kellett keresnem a jelenségre, mielőtt a félelmei nyíltan felszínre törnek.

Amikor az egyik böngészőoldalon ráakadtam a Styx lepke leírására, egy mesterséges állatokat gyártó kibernetikai céghez fordultam, és élethű szintetikus rovarokat készítettem velük Alan megtévesztésére. A dolgozószobában elrejtett holokamera révén behatároltam az üvegnek azt a részét, ami a látószögébe esett az ominózus napon. A robotpók programjának engedelmeskedve megszőtte a kijelölt területen a hálóját, én pedig beletettem a lepkét.

Minden készen állt, mire Alan rászánta magát, hogy elmesélje vízióját. Egy mentálisan egészséges ember egy pillanatig sem hitte volna el, hogy egy pillangó négy napig haldokolhat, ő azonban elfogadta a magyarázatomat. Átmenetileg elhárítottam a problémát, bár tudom, nemsokára ismét szembekerül egy újabb hallucinációval.

Larry kikapcsolta az ujjmobilt, és úgy döntött, eljött az ideje, hogy eltávolítsa az ablakból szellemi összecsapásuk kellékeit. Íróasztalából előhúzott egy nejlontasakot, és belesöpörte a géprovarokat. Hirtelen kín hasított az agyába. Összeszorított szájjal a halántékára szorította a kezét, és a málló vakolatú falnak dőlt. Homlokán veríték gyöngyözött, remegő tagokkal bámult ki az ablakon. Ereiben meghűlt a vér, mellkasára nyomás nehezedett. A dombok közt formátlan, lomha tömeg közeledett. A rémítő kreatúra mellett eltörpültek a fák, nyomasztó bömbölése fenyegetően szállt a táj felett.

A nejlonzacskó kicsúszott Larry ujjai közül, miközben az íróasztalon fekvő kopott távcsőhöz kapott, és a szemére szorította. A hatalmas, szárnyas szörnyeteg a ház felé kúszott. Larry felhördült, és előrenyúlt, mintha megérinthetné a rémséget. Felhólyagosodott keze átsiklott az üszkös, kitört ablakkereten. Torkából forró vérpatak bugyogott fel, a mutatóujján sötétlő, kormos gyűszű baljós koppanással a padlóra hullt. A Halál egyre közeledett, és a görcsösen köhögő férfi pillantása az ablak melletti, deformálódott fotelre vetődött. A benne heverő Alan elszenesedett holttestének látványa az agyába égett, és Larry arcára halotti maszkként dermedt a rémület.