A ruházati boltban nyüzsgő vásárlók hangyákra emlékeztették az őrködéssel megbízott férfit. A szokásos formaruhát viselte: fehér inget, sötétkék öltönynadrágot, fekete nyakkendőt és ugyanolyan színű félcipőt. A vonásaira dermedt grimasz mások számára megközelíthetetlenné tette. Szája kiszáradt, léptei gépiesen követték egymást. Vékony talpú cipője spanyolcsizmához vált hasonlatossá. Bár a fájdalom pillanatnyilag nem érintette, tudta, hogy a vég nélküli gyaloglásért később nagy árat fizet. Hasfala feszült, torkából epe tört fel. Látszólag a vásárlókat figyelte, ám lélekben az állásinterjút látta maga előtt.

– Felvettük a Space Shield Securityhoz, Tibor – közölte a csaknem két méter magas, kopaszra borotvált menedzser, –, de csak akkor játszhat a csapatban, ha tisztában van a szabályokkal. Dervon technológiát használunk, és egy földönkívüli divattrendeket kultiváló üzletlánc boltjait őrizzük.

– Vagyis? – kérdezte felvont szemöldökkel a férfi.

– Vagyis érzelemblokkoló chipet ültetünk a halántéklebenyébe, amely a körletbe lépésekor aktiválódik – magyarázta a tar megbízott. – Munkaidő kezdetétől tilosak az emberi igények. Nem ehet vagy ihat, nem használhatja a mosdót, a műszer elfojtja ezeket az ingereket. Nem hagyja másra koncentrálni, csak a feladatára. Körbejár az üzletben és figyel. Ha jelez a biztonsági kapu, ellenőrzi mi történt. Nem tud senkivel semmilyen kontaktust teremteni. Ha valami különleges problémája akad, megnyomja a derékszíján a pánikgombot, és majd mi értesítjük a hatóságokat vagy magánál termünk, hogy elrendezzük a dolgot, világos?

– Igen – felelte Tibor.

– Csodás – folytatta a menedzser. – Az eladókba is chipet ültettek, kiszolgálják a vevőket, rendben tartják az árut, és figyelik, hogy végzi a feladatát. Minden lépéséről jelentés készül, ami nálam landol. Ha kiesik a ritmusból vagy hibázik, azonnali felmondást foganatosítunk, és ki kell fizetnie a beültetés költségeit, ezért azt javaslom, ne rontsa el, Tibor!

– Nem fogom – ígérte a férfi.

A dervoni műszert mini-lézerágyúval lőtték Tibor homloklebenyébe. A biztonsági őr ide-odaugráló tekintete elárulta, ha nem sanyargatnák a lakására nehezedő jelzálogkölcsönök, a világ minden kincséért sem vállalná a lázálomba illő munkát. Mindenki azt állította, az agy nem fáj, ám az a benyomása támadt, hogy az idegeibe izzó kötőtűket döftek. Mindez azonban eltörpült a munkanapok végén rátörő kínok mellett.

A biliárdgolyó fejű hiéna elfelejtett megemlíteni néhány apróságot. A chip aktiválódásakor a tudata és a lelke élesen elhatárolódtak, hús-vér robottá változott. Elméje elvont fogalomként érzékelte a fájdalmat; míg az a meghatározhatatlan valami, ami az embert emberré teszi, kínlódva vonaglott a blokkoló rabságában. A műszakok elviselhetetlennek bizonyultak Kovács Tibor, harminckilenc éves személy- és vagyonőr számára. A fáradtság lavinaként gyűrte maga alá esténként, amikor a bolt ajtaján kilépett. Egyszerre érzett szomjúságot és éhséget, a talpa pedig mintha szét akart volna szakadni, akárcsak a dereka és a háta. A szeméből esténként megállíthatatlanul csorogtak a könnyek a folyamatos figyelés utóhatásaként. Füle zúgott, a vérében láz dobolt, sokszor alig bírta megállni, hogy artikulátlanul fel ne üvöltsön. Azt hitte, idővel elfogadja gépezet mivoltát, de tévedett. Gyanította, az eladók közérzete sem lehet különb, amikor lefejtik otthonukban az arcukra kövült vigyort.

Tibor automataként haladt a sorok közt. Idejét kitöltötte a tolvajvadászat, mialatt gondolatai azon jártak, az üzletben kóborló nők miért vásárolnak számukra előnytelen dolgokat. Az óriássáskára emlékeztető dervoni hölgyek három fejjel, nyolc karral és tetszőleges számú mellel rendelkeztek öt és tíz között, ami nonszensszé tette, hogy az általuk viselt holmikat humanoid lényeknek árulják. A Földdel kötött gazdasági egyezmény mégis teret nyitott az idegenek hasznavehetetlen termékei előtt mindenféle lélekromboló eljárásért cserébe, és groteszk stílusirányzatokat teremtettek a különféle korosztályok körében. A hordhatatlan, de trendi ruhadarabokat csillagászati áron lehetett kapni, mégis úgy vitték őket, mint a cukrot, sőt, a többség a lelki üdvét is odaadta volna értük. Öt teljesen különböző lopásjelző chip lapult az idegen holmikban véletlenszerű elrendezésben, egyesek azonban tökélyre fejlesztették a kiiktatásuk módját.

„Az ördögbe!” – gondolta Tibor. – „Ez abszurd!” Közben körútja szokásos állomásaként a „veszélyes beugró” került sorra. Hála az üzlet ésszerűtlen kialakításának, az elszigetelt sarok kiesett az alkalmazottak és a kamerák látóteréből. Mivel senki sem lapult ott, az őr szédelegve továbbhaladt. Jól látta fél órával ezelőtti küzdelme baljós emlékét, a padlón feketéllő foltokat. Senkinek nem mesélt a történtekről, mert a nő, akivel hadakozott végül nem szerezte meg, amit akart. Törvény szerint, amíg a delikvens nem vitte ki a lopott árut az üzletből, addig nem követett el bűncselekményt, amelyet felróhattak volna neki. A bolti szarka megszúrta valamivel, ami fullánkra hasonlított, de földi rovartól nem származhatott. A kín fénysebességgel száguldott végig Tibor idegein, aztán tompa lüktetéssé enyhült. A fegyver kiégette a sebet, közvetlenül az után, hogy létrehozta. Ingén nem látszott hasadás, a szúráskor kisült vércseppek pedig nem tűntek elegendő bizonyítéknak. A rövid, zajtalan összecsapásra nem akadt tanú, a foltokat a padlón bármi előidézhette. Biztosra vette, hogy a boltvezető egyszerűen hazaküldené, ha kinyitná a száját. A sárga hajú hárpia futószalagmosollyal állt a főkasszában, és pihenés nélkül ütötte a terminálon a tételeket. Szikrája is hiányzott belőle az együttérzésnek; arra kondicionálták, hogy a fogyasztók rabszolgája legyen – más cégek robotjaié, akik szintén a fejükben hordják billogjukat.

Tibor mialatt megtett egy újabb kört, úgy érezte, az erek egyre hevesebben pulzálnak a testében.

„Talán belső vérzésem van” – gondolta fanyarul. – „Kívülről nem látszik, miközben elfolyik belőlem az élet. Nem fáj, a blokkolók nem engedik kibontakozni az ingereket, de szép lassan bevégzem.”

Újra a főkassza elé ért. Szeme ide-oda járt, a testén hőhullámok futottak végig. Belül átszakadt benne valami, amitől elöntötte a rémület. Tudata kettéhasadt: az egyik fele azt hajtogatta, kérjen segítséget valakitől, a másik megtiltotta. Továbbment, engedve a halántéklebenyébe ültetett műszer parancsának, de megnyomta a derékszíján a pánikgombot. Lelke mélyén azt várta, hogy a kopasz menedzser mindjárt a helyiségbe ront, ám semmi sem történt.

„Lehet, hogy nem is működik ez a vacak” – gondolta csalódottan. Újabb gyötrelmes léptek következtek. Lötyögő, vérrel telt luftballonnak érezte magát, miközben hasztalanul nyomogatta a gombot.

„Nem érdekes, nem fáj” – biztatta magát. – „Tolvajokat kell fognom, munkaidő végén is ráérek meghalni.”

A fullánkos nő elszelelt, ő pedig visszatette a helyére a kezében maradt ruhát. Kék, selyemszerű anyagból készült – pont úgy festett, mint amit csak egy rovar képes sikkesen viselni. A tolvaj a szúráson kívül nem hagyott rajta nyomot; kinézetre jelentéktelen kisegérnek látszott, aki a légynek sem tudna ártani. Tibor tapasztalatai azt mutatták, épp az ilyenek a legveszélyesebbek: az ember ki sem nézné belőlük az erőszakos hajlamot, aztán mire észbe kap, már késő.

Kezdett besötétülni körülötte a külvilág, mintha a kinti alkonyat az épületbe kúszott volna. Ez nem tűnt valószínűnek, miután a mennyezetbe épített lámpák örökké egyforma intenzitással égtek – nyilván a látásával történt valami. Az állványokra aggatott ruhadarabok árnyékuszályt növesztettek.

„Vizionálok” – állapította meg Tibor.

Az áruk lemásztak a fogasokról és kísértetekként fel-alá siklottak. A férfi meg akart állni, hogy sikoltozni kezdjen, de a blokkoló nem engedte. Lepedékes szájjal továbbment, a szemében őrület tüze égett.

Nem rajongott az idegenekért, noha azok elvileg jó indulattal viseltettek a Föld-lakók iránt. Persze nem minden hátsó szándék nélkül; bővíteni akarták túltermelési válsággal küzdő bolygójuk felvevő piacát, miután megállapították, hogy a humanoidok gazdaságára ráfér a megújulás. A dervoniak úgy vélték, a fejletlen civilizáció képviselőit a hatékony teljesítményben a saját érzelmeik gátolják. A kormányok végül fejet hajtottak az emócióblokkolók importja előtt, mert a szakértők hatalmas gazdasági növekedést jósoltak, ami kiutat jelenthetett a világra nehezedő inflációból. Tibor elborzadt a cégektől, amelyek élőhalottá degradálták alkalmazottaikat, de végül ő sem menekülhetett. Az őr ismét a főpénztár előtt találta magát.

„Segíts, te szuka, megszúrtak valami dervoni szarsággal!” – Képzeletben tisztán látta, ahogy torkon ragadja a némbert, és az arcába üvölt. Ekkor megszólalt az egyik áteresztő kapu, és kiszakította a végtelen körök rabságából. Középkorú nő rekedt az érzékelők kereszttüzében. Nyilván egy másik boltban valamelyik általa vásárolt terméket nem a kellő alapossággal semlegesítették.

 – Segítsen! – lehelte Tibor az asszonynak. – Megmérgeztek, de nem tudok megállni az emócióblokkoló miatt, tegyen valamit, kérem!  A nő keresztülnézett rajta. Tibor magában szitkozódva továbbhaladt. Úgy érezte, elszalasztotta az utolsó lehetőséget. A fullánk drogot vagy mérget tartalmazhatott, és egyre biztosabbnak tűnt, hamarosan holtan csuklik össze.

Valami nem stimmelt odabent, leginkább a fájdalom hiányzott. Abnormálisnak tűnt lassú kínhalált halni úgy, hogy szikráját sem éli át a gyötrelemnek. Megfosztották az élet utolsó pillanatától. Sírás fojtogatta, de a blokkolók nem engedték a könnyeit feltörni. Lelki szemével maga előtt látta, amint kikaparja a saját agyát, miután felhasította halántékát az egyik acélfogassal.

„Talán a forgalom is elakadna egy pillanatra” – gondolta cinikusan.

Elképzelte, milyen bambán bámulnák a vevők, ahogy a fejében turkál és élvezi a szenvedést. Továbbment, bár egyre nehezebben kapott levegőt. A halál előszobájába került, de a lába csak vitte. A nő, akihez segítségért folyamodott, elhagyta a boltot, figyelte a szeme sarkából, amikor elillant. Újabb víziók kezdődtek: kívülről látta önmagát, vérvörös H és M betűkkel a koponyája körül, miközben a vásárlók arcvonásai lidérces démonmaszkokká változtak.

A kopasz menedzser ekkor bukkant fel egy széles vállú férfi társaságában, mint akit a Sors küldött. Tekintete közönyösen keresztülsiklott Tiboron, és a mellette haladó fickóhoz kezdett beszélni. Az őr odacsörtetett melléjük, mert hallani akarta, miről van szó.

– Ez lesz az új munkahelye, Zsigmond – magyarázta a menedzser. – Mérje fel a terepet! Ha vállalja, belőjük a chipet, és attól fogva a miénk testestül-lelkestül.

– Azt beszélik az a bigyó kurvára veszélyes – mondta erre a széles vállú fickó. – Állítólag öt éve sokan meghaltak tőle ebben a boltban, köztük az őr is, akit megszúrtak valamivel. Úgy hallottam, hogy a szerencsétlen addig járkált körbe-körbe belső vérzéssel, amíg meg nem halt, mert a chip miatt senkitől sem tudott segítséget kérni.

– Ez igaz – ismerte el a tar férfi. – Kovács Tibornak hívták, és a vizsgálat során kiderült, hogy selejtes blokkolót lőttek a halántékába. Aznap hatalmas napkitörés volt, és a hibás szerkezet összegerjedt a vevők chipjeivel. Ilyesfajta anomáliára senki sem számított akkoriban. Azóta a dervoniak ellenállóvá tették a műszerüket a legszélsőségesebb természeti jelenségekkel szemben is, és mindet külön tesztelik. Emellett az újfajta blokkoló állandóan méri az életjeleket, és ha csak a legapróbb eltérés tapasztalja a normális értékektől, rögtön riaszt bennünket. Soha többé nem fordulhat elő hasonló tragédia.

– Nem tudom – mondta bizonytalanul Zsigmond. Ide-odaugráló tekintete elárulta, hogy ha nem sanyargatnák a lakására nehezedő jelzálogkölcsönök, a világ minden kincséért sem vállalná a lázálomba illő munkát. – Azt is suttogták, hogy vevők és eladók átélték Kovács agóniáját, mintha az elméjén keresztül becsatlakoztak volna egy hálózatba, amelyik az emberek gyötrésére szakosodott. Úgy mondják, mindnyájuk lelke valami köztes dimenzióban rekedt, ez a bolt pedig maga a pokol tornáca…

Tibor értetlenül hallgatta a különös párbeszédet. Azon már meg sem lepődött, hogy a blokkoló nem mért rá büntetést a megtorpanás miatt.

– Fejezze be! – dörrent a menedzser a jelentkezőre. – Kétezerötvenet írunk, a rémtörténetek kora lejárt. A dervoni technológia kizárja, hogy egy hasonló incidens megismétlődhessen. Belátom, az üres falak lehangolóan hatnak, de nemsokára újra tele lesz itt minden ruhákkal és emberekkel, akkor majd senkinek sem jutnak eszébe ilyen őrültségek. Kísértetek nincsenek! Vállalja a feladatot vagy sem?

– Azt hiszem – válaszolta csekély meggyőződéssel a kérdezett. Tibor sokáig maga elé bámult, miután kimentek. Bensőjében elmúlt a feszítő érzés, akárcsak a félelem, mialatt a szellemruhákkal keringőző eladók és vevők árnyait nézte. Megértette, hogy a purgatóriumban rekedt seregnyi kárhozott társaságában, akiket szintén nem engedtek be a Mennyország kapuján. Kész szerencse, hogy az emócióblokkoló megszűrte a rettenetet. Tibor vállat vont, aztán új körbe kezdett. Elvégre valamivel az örökkévalóságot is el kell tölteni.