– Mr. Camby, fogadja elismerésem! Ez a ház valóban gyönyörű! – mondta prédikátori szélességű mosollyal Mac Kleber. Az ötvenes éveit taposó férfi egyébként is minden további nélkül beállhatott volna egy nagyobbacska gyülekezet élére, ugyanis vibráló tekintete megszállottságot sugallt, gesztusai pedig hűen idézték egy a nyáját az igaz út felé terelgető lelkipásztorét.
– A férjem szokás szerint visszafogott – csatlakozott a neje, Laura Kleber, akit álmodozó kék szemekkel és hófehér bőrrel áldott, vagy vert a sors. Oly apró és sovány volt, mintha valójában csak kétdimenziós volna, olyan, akinek már a legkisebb szellőtől is rettegnie kellene, nehogy felkapja és messzire fújja, akár egy kósza tollpihét.
– A ház nevében is köszönöm a bókokat! – bólogatott elégedetten Marcus Camby, aki meg úgy nézett ki, mintha a hamiskártyások élő definíciója lenne. Jampis öltözete, hamiskás mosolya és sunyi szemrése olyanná tette, mintha csak most lépett volna ki egy ötvenes években forgatott gengszterfilmből.
Igaz, ami igaz, a Louisana-beli Donaldsonville igazi déli város, a határában hömpölyög a Mississippi. Itt valahogy megállt az idő, valahogy minden misztikusabb, fülledtebb és érzékibb. Ezen a helyen, ebben az összetéveszthetetlen hangulatban talán semmin sem lepődik meg az ember.
– Akkor... Megveszik? – kérdezte némi hatásszünet után Theresa Camby, a tulaj csontos és kissé lóarcú felesége, aki gyermeknek sem lehetett szép, pedig azt mondják, minden csecsemő gyönyörű. Ránézve nyert értelmet a hasonlat, mely szerint az éhes oroszlánt ütni kellene, hogy beleharapjon...
– Mrs. Camby, a környék mesésen szép, a ház nemkülönben – villogtatta sokdolláros műfogsorát Mac Kleber. – Még azt is megkockáztatom, hogy a kért összeg is megfelelő...
Ez utóbbi kijelentésen hirtelen mind a négyen vihogni kezdtek, mint a gimnazista lányok, amikor véletlenül meglátják egy fiú-osztálytársuk alsónadrágját.
– Meg is vesszük tehát, ha még egy feltételnek eleget tesz ez az építmény – folytatta Kleber. – Ma éjjel itt aludnánk, s ha valóban jelentkezik az a kísértet, amiről Önök beszéltek, akkor az üzlet holnap megköttethet.
– Mr. Kleber, ne legyen a nevem Marcus Camby, ha Emma nem jelenik meg ma éjjel! Ugyanis minden éjjel megjelenik – jelentette ki ünnepélyesen, szívére tett kézzel a büszke tulaj.
– Ez remek! – sikított fel örömében kezeit dörzsölve Laura Kleber. – Egy igazi kísértet! Mindig is arra vágytam, hogy saját házi lidércem legyen! Most végre találok egy olyan házat, ahol ez a vágyam teljesül. Meséljen még róla, Mr. Camby, kérem!
– Nos, tehát... – vágott olyan arcot Camby, mint egy Nobel-díjas akadémikus, miközben a metafizika mélyebb értelmein elmélkedik, közben kezeivel szórakozottan babrálta narancsszínű húzentrógerjét. – Emma, vagyis a kísértet a múlt század közepén élt ebben a házban. Emma gyönyörű, fiatal lány volt, akit a szülei rendkívül szigorúan neveltek és nem vették figyelembe, hogy ő a kocsmáros jóképű fiába szerelmes. Tizennyolc évesen hozzáadták egy gazdag bankárhoz, aki már kétszer is megözvegyült titokzatos körülmények között. A pasas már elhagyta az ötvenet, és ahogy mondani szokták, az ördögnél csak egy fokkal nézett ki jobban. Szóval sehogy sem illett a szép, fiatal Emmához. Pénze viszont dögivel volt, ami meglehetősen lerontotta Emma szüleinek látását. Akkoriban a gyermekek még nem tehettek a szüleik akarata ellenére, így hát búnak eresztette ugyan a fejét, de csak hozzáment a bankárhoz, aki felépítette ezt a házat és idehozta ifjú aráját. Az a hír járta róluk, hogy nem jól élnek, ami nem is volt csoda, a férfi többször megverte szerencsétlen Emmát. Ő nehezen tűrte a megaláztatást, egyszer talán el is vetélt. Aztán amikor már végképp tele lett a hócipője az agresszív urától, elszökött tőle. Egyenesen a kocsmáros fiához, aki az évek múlása ellenére ugyanúgy szerette. Igen ám, de a bankár csak csúnya és kegyetlen volt, de nem hülye! Hamar megtalálta szökött feleségét és szörnyű bosszút állt rajta, miután visszahozta a házba. Ütötte, kínozta és még annál is jobban megalázta, mint azelőtt. Emma tűrte egy darabig, de aztán leereszkedett a lila köd a szeme elé és egy váratlan mozdulattal felkapott egy kést és leszúrta a férjét. Mikor látta, hogy a pasas halott, szégyenében felakasztotta magát. Tette talán önvédelemnek minősült az Úr előtt, mindenesetre nem került le a pokolba, ugyanakkor a mennyországba sem jutott fel. Itt ragadt szegény a valódi és az árnyékvilág határán. Ezért aztán nem tud szabadulni halála helyszínétől. Éjjelente, úgy fél tizenkettő és éjfél között, mikor is annak idején felkötötte magát, megjelenik a házban, szellemlépte alatt halkan megnyekken a padló, hallani bánatos sóhaját, és ahogy kitekint a számára elérhetetlen szabad világba, mindig félrelebbenti a függönyöket az ablakokon. Nem bánt senkit, senki élőt, csak járkál egy kicsit, majd mintegy tíz-tizenöt perc múlva eltűnik.
– Micsoda gyönyörű és megható történet! – görbült sírásra Laura Kleber cérnavékony ajka. – Már alig várom a találkozást Emmával...
– Ritka élmény lesz – biztosította Camby. – Eleinte mi is féltünk, de aztán megszoktuk a dolgot. Akkor, viszlát! Holnap reggel találkozunk!
...
A függönylebegtetés várható élménye miatt szándékosan zárt ablakok mögül alig hallatszott be a tücskök cirpelése. A házzal talán csaknem egykorú falióra álmos ritmusban lóbálta ingáját, mintha ezzel is késleltetni akarta volna az idő múlását, az éjfél eljövetelét. A ház eresztékei szokás szerint dolgoztak, itt-ott reccsent a szikkadó fa, pattant a forró nap után most hűlő fém. A Kleber-házaspár a hálószoba franciaágyán szinte lélegzetvisszafojtva várta a nagy találkozást.
Aludni természetesen nem tudtak az izgatottságtól és a kíváncsiságtól. A ház hangjait felismerték, tudták, hogy az Emma által keltett zajokat meg fogják különböztetni a természetes hangoktól. Közeledett az éjfél, talán már csak húsz perc volt addig, amikor meghallották az első gyanús neszt. A padlás felől érkezetett, onnan ahol a szerencsétlen sorsú Emma felakasztotta magát...
– Itt van – suttogta Laura és élvezte, ahogy a katartikus élmény magával ragadja.
Szinte válaszul fájdalmas női sóhaj szökött elő valahonnan. Olyan volt, mintha a fal lehelte volna ki bánatát, ám mégis tisztán érzékelhető volt, hogy a sóhaj tulajdonosa egy végsőkig elkeseredett nő, aki évtizedek hosszú sora óta képtelen megszabadulni az őt sújtó átoktól. A különös és valóban túlvilági sóhajok felállították a szőrt a csodálattól reszkető Kleber-házaspár karján és tarkóján, majd kezelésbe vették a finom mintázatú csipkefüggönyöket is. A nem evilágból érkező lehelet meglebbentette a könnyű anyagot, hogy az felfedje az eltakart külvilágot. A zárt ablakok, valamint a jó szigetelés miatt huzatról szó sem lehetett, igaz ez a feltevés Kleberéknek eszébe sem jutott. Olyan hatás alatt álltak, hogy egészen bizonyosak voltak abban, hogy másnaptól egy saját, házi kísértettel rendelkező ház boldog tulajdonosai lesznek.
Pedig...
...
Pedig tévedtek egy-két dologban. Például abban, hogy különös és borzongató jelenségeket egy túlvilági lény okozza. Marcus Camby és óvodás-riasztó küllemű felesége nagyon is evilági volt. Szerették a pénzt. Sőt, égető szükségük volt rá, jelentős adósságuk miatt. Hónapok óta próbálták eladni a rozzant házat, ami csak a furcsa ízlésvilágú Kleber-házaspár szemében volt szép. Ekkor fedezték fel a hirdetést, amelyben valaki olyan házat keres, amely saját kísértettel bír.
Nyomban rájöttek, mi a megoldás. Ismerték Emma legendáját, aki állítólag az ő házukban tette, amit tett és hallottak a korábbi tulajdonosoktól az állítólagos kísértésekről is, de ők maguk semmi ilyet nem tapasztaltak. Ez persze nem zavarta őket, hogy jelentkezzenek a hirdetésre. Kitalálták, hogy felajánlanak egy próbaéjszakát a vevőknek, és ezen az éjszakán ők maguk fogják produkálni a jelenést. Elhelyeztek néhány kölcsönbe kapott hangszórót a sóhajok közvetítésére, Mrs. Camby lábujjhegyen grasszált a padláson, és elrejtettek a hálószobai ablakokhoz egy-egy távolról vezérelhető pici villanymotort, aminek gyakorlatilag nem volt hangja és el volt látva két kis lapáttal. Ettől a szerkentyűtől úgy libegett a könnyű csipkefüggöny, mintha valóban egy sóvárgó kísértet tekingetne kifelé az ablakon.
Többször próbát tartottak és kiderült, remekül imitálnak kísértetjárást. Most, élesben is óramű pontossággal dolgoztak. A potenciális vevőknek természetesen egyelőre meg nem mutatott hátsó bejáraton jutottak be a házba, s lopóztak fel a padlásra. A padlás két részre volt osztva, az egyikben lomok voltak évszázadnyi időből gyűjtve, míg a másik teljesen üres volt. Az utóbbiban settenkedett Theresa Camby, hogy jól hallják az alatta lévők, míg az előbbiben machinált a férje a műszaki cuccokkal. A mintegy negyedórás program felénél, éjfél előtt nem sokkal azonban a magnó és a függönylebegtető-távirányító fölött görnyedő Marcus Camby hirtelen azt érzékelte, hogy valaki szorosan mögötte áll.
– Theresa, még ne hagyd abba! – suttogta óvatosan fel sem pillantva a munkából. – Még legalább öt percig járkálj!
Hiába a tanács, a mögötte álló nem mozdult. A férfi érezvén ezt kissé dühösen hátrafordult, hogy szigorú tekintettel munkára küldje az asszonyt. A látványtól azonban először elállt a lélegzete, aztán villámgyorsan elájult.
Mögötte ugyanis nem Theresa Camby állt, ő a padlás túlsó végén lelkiismeretesen fel s alá járkált. A látogató egy szinte áttetsző tünemény volt. A fiatal nő arcán csúnya sebek éktelenkedtek, fehér ruhája szakadozott volt, haja kócos. A nyaka körül pedig mintha egy hurok lett volna, ami elszakított kötélben végződött...
Emma szelleme nagyon szomorúnak látszott. Fájdalmas sóhaja sokkal élőbb volt a magnóról játszottnál...
Forrás: |
