Sam Howard erősen feszélyezve érezte magát. Mégiscsak egy csóró munkanélküli volt, nyakig az adóságokban. Most meg ott toporog Edgar Lawrence dolgozószobájának kellős közepén és vár a városszerte nagy tiszteletnek örvendő férfira. Mit keres ő itt? Hívták. Edgar Lawrence a titkárán keresztül üzent, hogy az ő segítségére lenne szüksége. Hitte is meg nem is. Amikor megpillantotta az érte küldött limuzint az egyenruhás sofőrrel, kezdte komolyan venni a dolgot. Ahogy beült a csupa luxusautóba, rettenetesen szégyellni kezdte kopott farmerját és agyonmosott szürke pulóverét. Egykor egészen jól menő boltjai voltak, de csődbe ment, köszönhetően a tulajdonos-társaknak. Sam Howardból két-három év alatt igazi naplopó lett, lecsúszott, ahogy az elő van írva. Mit akarhat tőle a tekintélyes Edgar Lawrence? Rövidesen kiderül, nyugtatta magát a kezeit tördelve. Amíg ő az izgulással volt elfoglalva, kisvártatva begördült elektromos tolószékében vendéglátója. Edgar Lawrence hatvan körüli pirospozsgás arcú, kissé túlsúlyos férfi volt, gondosan fésült ősz hajjal. Fekete öltönyt viselt és szomorú ábrázatot. – Foglaljon helyet, Mr. Howard! – intett Samnek. Sam rövid hezitálás után belesüppedt egy bőrfotelba. Vele szemben a tölgyfa-íróasztal túloldaláról Lawrence bámult rá bús képpel. – Miben segíthetek, uram? – kérdezte a vendég. – Nem tudom, emlékszik-e rám arról a két évvel ezelőtti jótékonysági rendezvényről, ahol éppen én nyújtottam át egy kis csomagot az alapítvány nevében? – érdeklődött Lawrence. – Hogyne! – bólogatott Sam. – Az egy karácsonyi akció volt, a munkanélküliek megsegítésére szervezte a Lawrence-alapítvány. Rendkívül jólesett az a segítség. – Nos, Mr. Howard, most viszonozhatja a segítséget. Nagy szolgálatot tehet nekem! – Hallgatom, uram! – Nézze, Mr. Howard, engem nagy tragédia ért a napokban. A feleségemet ugyanis elrabolták, és az emberrablók egymillió dollárt kérnek a szabadságáért cserébe. Sam döbbent arcot vágott. – Jézusom! Rettenetesen sajnálom! Mit mond a rendőrség? – Semmit. – ingatta a fejét a megtört milliomos. – A rendőrség nem tud az ügyről. A rablók kifejezett kérése volt, hogy ne értesítsem a zsarukat. Ha mégis megtenném, megölik az én drága, Sallymet. Úgy döntöttem, hogy követem az utasításaikat, ezért szükségem volt egy megbízható, lojális emberre, aki segít kiszabadítani a feleségemet. Magára gondoltam, Sam. – Ez igazán megtisztelő, uram! De hogyan segíthetnék önnek? – Roppant egyszerűen. Elviszi a pénzzel teli táskát az emberrablóknak. Kap egy mobiltelefont, amelyen a rablók közlik az utasításaikat, maga pedig ennek megfelelően jár el. Ha minden jól megy, holnap már viszont láthatom a kedvesemet. – Értem – bólintott Sam, de érezte, hogy összeszorul a gyomra, túl izgalmasnak találta ezt a feladatot. – Semmiképpen se vegye okvetetlenkedésnek, vagy okoskodásnak, uram, de talán mégiscsak szólni kellett volna a rendőröknek. Ők értenek az ilyesmihez... – Ismeri a feleségemet, Sam? - vágott közbe egy kérdéssel Lawrence. – Nem, még nem volt hozzá szerencsém. A rokkant milliomos szó nélkül leemelt egy nagyobb méretű fotót az íróasztalról és Sam elé csúsztatta. Ő kézbe vette a képet és alaposan szemügyre vette a rajta látható Mrs. Sally Lawrencet. Volt mit nézni rajta. A hölgy alig múlt húsz éves és a fürdőruhás felvétel tökéletesen visszaadta, mennyire tökéletes alakkal áldotta meg a sors. Szőke, göndör haja, érzéki mosolya szinte párját ritkította. Szívfájdítóan gyönyörű nő volt! – Tudnia kell még valamit – szólalt meg Lawrence egy rövid torokköszörülés után. - Sally korábban színésznőként dolgozott, amolyan erotikus filmekben. Tudja... – Tudom – biztosította Sam és elképzelte a nőt egy forrón „erotikus” jelentben. – Igen… – bólogatott némi zavarral Lawrence. – Nos, nem szeretném, ha ennek a dolognak híre menne. Ha megosztjuk a rendőrökkel, tudomást szerezhet róla a sajtó is. Akkor pedig egyrészt rajtunk köszörülnék a nyelvüket, másrészt magunkra haragítanánk az emberrablókat. Szeretném diszkréten lerendezni ezt az ügyet. Segít nekem ebben? Nem leszek hálátlan. Sam felkapta a fejét, gyomorgörcse rohamosan enyhülni kezdett. A tehetős megbízó jól érzékelte ezt, magabiztos mosollyal tette meg ajánlatát. – Húszezret kap, ha végrehajtja a feladatot! Sam Howard nyelt egy nagyot. Tartozásai ugyan valamivel meghaladták ezt az összeget, de ezzel legalább időt nyerne, jó néhány hitelezőjét ki tudná elégíteni. Ezért csupán egy pénzes táskát kell, elvigyen egy meghatározott helyre. Nem is rossz fizetség! – Mr. Lawrence, örömömre szolgál, hogy segíthetek Önnek! – mondta rövid töprengés után. – Köszönöm, Sam! Perkins, a titkárom odaadja a táskát és a mobiltelefont. Az utóbbit tartsa bekapcsolva, bármelyik pillanatban jelentkezhetnek rajta az emberrablók. – Mindent megteszek, hogy sikerüljön az akció! – ígérte Sam és sokkal vidámabban állt fel a fotelből, mint ahogy leült oda.
*
Az őszvégi Nap bágyadt sugarai átbújtak a redőny résein és megcirógatták Sam Howard csupasz hasát. Az inzultus alanya hangos ásítással ébredt. Tudata nehezen rakta össze az elmúlt órák izgalmas történéseit. Miután otthagyta Lawrencet, megkapta a szükséges cuccokat. Hazajött és várta a hívást. Közben egyfolytában csak gondolkodott. Osztott és szorzott. Hosszas vajúdás után megszületett a döntés. Ebben az ügyben ő csak egy bábu volt, ám jobb szerette volna, ha beleszólása van a dolgok alakulásába. A húszezer szép summa, sok gondját megoldaná. Viszont az egymillió sokkal jobban hangzik, ráadásul nemcsak a hitelezői száját tömhetné be vele, hanem jelentős pénzmagja is maradna. Mert mit tehet Lawrence? Ő majd azt mondja neki, hogy odaadta a táskát az emberrablóknak. Ő nem tehet arról, hogy azok össze-vissza beszélnek... Az ilyen alakokban nemigen lehet megbízni, erről legkevésbé sem ő tehet. Meghúzza magát még egy ideig, kifizeti, akit ki kell, majd olajra lép és meg sem áll valami napfényes helyig, ahol újrakezdhet mindent. Mire elhatározásra jutott, meg is csörrent a mobil. Az volt az utasítás, hogy a városból a 45-ös úton hajtson ki, a további utasításokat később kapja. Sam fogott egy táskát, telepakolta újságpapírral, majd útnak indult előírás szerint. Már sötét volt, amikor maga mögött hagyta a várost. Kapta is az újabb menetrend szerinti utasítást, hogy térjen rá a 402-es mellékútra. Úgy tett. Kihalt tájon autózott, mintegy negyedórán át, amikor ismét jelzett a telefon. Arra utasították, hogy a táskát dobja ki a következő kis patakot átívelő híd után. Mikor áthajtott a kérdéses műtárgyon, kihajította az újságpapírral teli táskát és továbbment, mintha mi sem történt volna. A visszapillantóban látta, hogy három motoros érkezik a csomagért, felkapják és már repesztenek is vele az ellenkező irányba. Ő ezután hazafelé vette az irányt. Nem izgatta túlzottan a pornósztár feleség sorsa. Voltaképpen meg is érdemli, amit kap, ha összeállt Lawrence-el kizárólag a pénze miatt. Az öreget sajnálta egy kicsit, hogy elvakították a kétségkívül tökéletes idomok és bedőlt a szép szövegnek. Otthon aztán komoly gondja támadt, mivel nem tudta, hogy nyissa ki a táskát, amely az egymilliót rejtette. A titkár nem említette, milyen számkóddal nyílik. Mindegy! Ha nem megy szép szóval, majd megy erőszakkal! Nem állhat ellen minden szerszámnak! Ez a tudat megnyugtatta, de a mozgalmas nap megtette a hatását, szörnyen kimerült volt. Úgy döntött, alszik egy kicsit és majd napvilágnál feltöri a táskát. Most már a délelőttben járt, és a történtek visszaidézése jókedvre derítette. Kiugrott az ágyból, hogy azon nyomban munkához lásson. De nem volt ideje összeszedni a megfelelő eszközöket, ugyanis csengettek. Kissé bosszúsan slattyogott ajtót nyitni. A küszöb túloldalán egy fiatal nő és két szigorú tekintetű öltönyös fickó állt. Ez utóbbiak zsarujelvényt villantottak, amitől Sammel forogni kezdett a világ és izzadni kezdett. – Pamela Lawrence vagyok – közölte a nő, aki elegáns kosztümöt és szolid sminket viselt. – Bemehetnénk? Sam megadóan bólintott, majd félreállt az útból és intett, hogy fáradjanak beljebb. Odabent sorsába beletörődve várta, hogy szemére olvassák a vétkeit. – Mr. Howard, én Edgar Lawrence lánya vagyok, a Lawrence alapítvány társelnöke – közölte a keménynek látszó nő. - Az urak, mint mondták is, a rendőrségtől vannak. Azért kísértek el, mert bűncselekmény gyanúja merült fel. Nos, azért jöttünk, mert Ön járt az apámnál tegnap. Perkinstől, a titkártól azt is megtudtuk, hogy miért. Állítólag eltűnt Sally. Ez világossá tette számunkra, hogy apám miért vett le egymilliót az alapítvány számlájáról, holott ehhez nem volt joga. – Jól érzem, hogy nincs nagy véleménnyel az apjáról? – érdeklődött Sam, aki érezni kezdte, hogy valami nincs rendben ezzel az üggyel. - Jól érti. Az apám mit sem törődve az anyám emlékével, elvette ezt a pénzéhes kis kurvát és elherdálta rá a saját vagyonát. Az alapítvány pénzéhez eddig még nem nyúlt, de a jelek szerint erről már csak múlt időben beszélhetünk. Sejtésem szerint, amit a nyomozó urak is osztanak, apám megrendezte az emberrablást, ennek ürügyén, tehát a vészhelyzetre hivatkozva leemelte az egymilliót, majd keresett magának egy balekot, aki elvállalja a postás szerepét. Ez maga volt, Mr. Howard. Az ál-emberrablók persze szabadon engedik Sallyt, egy darabig lehet éldegélni az alapítvány pénzéből. Le sem tudjuk buktatni, hacsak... Hacsak maga nem akart a saját szakállára dolgozni. Ebben az esetben ugyanis magánál van a döntő bizonyíték, a lezárt táska tele újságpapírral. Ez az egyetlen reményünk, Mr. Howard... – Ott van az ágyon, nyissák fel, ha tudják – sóhajtott lemondóan Sam. A zsaruk gyors munkát végeztek, egy percen belül kiderült, hogy Lawrence lányának gyanúja megalapozott volt. A táska éppúgy újsággal volt tele, akárcsak az, amelyiket Sam dobott ki a kocsiból. Pamela Lawrence arca egy csapásra felderült és szinte vigyorogva fordult a megszégyenült Samhez. – Mr. Howard, remélem, nem sértődik meg, ha a segítségét mintegy húszezer dollárral honorálom...
Kedves Hozzászólók! Az új novellámnál egy hozzászólásban kifejtettem, hogy miért kényszerültem udvariatlan lenni veletek. Itt most nem ismétlem meg, ellenben reagálok a Ti hozzászólásaitokra. Érdekes meglátás többetek részéről, hogy Nemeréhez hasonlítjátok a stílust. El is magyarázom, miért érdekes ez. Az ide (és a Karcolatra) felkerülő írások egy 1996 és 2002 között élő novella sorozatomból származnak, amelyek az egykori bulvárhetilapban, az Új Hírnökben jelentek meg. 2004-2009 között a Hihetetlen! Magazinban volt egy sorozatom hasonló írásokból. Ott minden hónapban két novellát közöltek le. Elég sok alkalommal olyan párosítás volt, hogy az egyik szerző Mason Murray, míg a másik Nemere István volt... Egyébként ezen novellák születése idején nem is olvastam Nemere novellát, korábban is mindössze néhány regényt. Tehát nem tőle "tanultam", véletlenül alakult így. Ha most azt kérdezitek, miért ezeket a régi írásaimat teszem fel, akkor azt tudom válaszolni, hogy új novelláim nincsenek. Az utóbbi időben regényírással foglalkoztam. (A boltokban kapható is második könyvem, melynek címe Lélekcsapda) A következőkben felteszek majd más témájú, más hangulatú sztorikat is, hátha ott nem érzitek ezt a "semlegességet".
Igen, nekem is Nemere jutott eszembe, a maga tényszerűen közlő, fordulatos stílusával. Sokan fikázzák a művészileg rátartibb írók Nemerét, de mégis őt olvassák többen, mint eme leszólongatókat. Így aztán ezt a hasonlatot én dicséretnek szánom!
A poén és a dupla csattanó megtetette a hatását. Tetszett! A második mondattól, azt hittem, valami pöpec szlenges írást hozol ki belőle, ehhez képest szinte sebészeti sterilitással folytattad. Utánad olvastam egy kicsit, és írtad, hogy hétről-hétre kellet írnod egy ilyen novit, Lehet ennek köszönhető a semleges stílusod. Én azt mondanám, egy picike kis só hiányzik az írásból, és akkor tökéletes lenne. Az írás Nemere novelláinak a hangulatát idézte számomra. És ez jó pont!
Egész jó kis írás. Kicsit színtelen- szagtalan (mármint semmilyen érzékszervet megmozgató dolgot sem olvastam benne), de abszolút emészthető kis sztori. Igaz, van a végén csattanó, de azért kicsit vérszegény a sztori ezzel a lezárással. Az elején részletesen kidolgoztad a dolgokat, de a végén úgy tűnt, mintha már "szabadulni szerettél volna sztoritól" - így egy kicsit gyorsan lett vége.
Néhány megjegyzés. "Amíg ő az izgulással volt elfoglalva, " - Kényes kérdés ez az alanyosdi. Néha úgy érzi az ember, hogy akkor is írnia kell, amikor egyértelmű, és néha fordítva. Több mondatodban szerepel az "ő" és nagyon helyesen. Itt már túlzásnak érzem, mert végig róla beszélsz. "Edgar Lawrence hatvan körüli pirospozsgás arcú, kissé túlsúlyos férfi volt," - upsz, egy vessző kimaradt a körüli után "– Semmit. – ingatta a fejét a megtört milliomos. " - nincs különösebb gond a párbeszéddel, de azt hiszem, itt a megtört milliomosnál kicsit túlszínezted - de ez személyes vélemény "Mrs. Sally Lawrencet." - semmiképpen sem így, mivel Laurensz-nek ejtjük, ezért Lawrence-t. "Miután otthagyta Lawrencet," - szintén zenész.... "megkapta a szükséges cuccokat. " - ahhoz képes, milyen szavakat használtál eddig, a "cuccok" nem igazán illenek ide. Szövegidegennek érzem. "Közben egyfolytában csak gondolkodott. Osztott és szorzott." - szerkesztés szempontjából mehetne egy mondatba, vesszővel, így egy kicsit megtöri a bekezdés lendületét. "Az volt az utasítás, hogy a városból a 45-ös úton hajtson ki, " - ezt talán szebben is meg lehetne fogalmazni - aztán utasítás-utasítást szóismétlés egy mondaton belül.. aztán még egy egy sorral lejjebb - nono! aztán még egy (te figy, nem ismersz erre más szót?) :-) "Ez a tudat megnyugtatta, de a mozgalmas nap megtette a hatását, szörnyen kimerült volt. " - elég sokat használod a "volt" szót. Nem mondom, hogy nem lehet kifejezni vele a múlt időt, de ha kicsit keresgélnél, 90%-ban tuti találnál helyette valami sokkal frappánsabbat. Ez olyan angolos.
Szólj
hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett,
akkor pedig azért...
