Judit nem érti, hogy miért viselkedik még mindig többé-kevésbé engedelmes feleségként. Judit azt sem tudja, hogyan fogja elviselni a következő napot. Judit halottnak hiszi magát, de valamiért ez nem látszik. Negyvenes, nem csúnya nő, talán szép is, nem látja. Kötelezően karbantartja a testét, a felhúzott játékok lendületével.

A férje, Gábor napközben sokat van otthon, bár esténként rendszeresen elmegy „ki tudja milyen” ügyeit elintézni. A férfi vállalkozó, fekete BMW-t hajt és a nap bármely órájában felcsörög a telefonja. Az ismerőseik, de még a nő idős szülei is úgy tudják, hogy a férfi valamilyen alvállalkozóknak közvetít munkát, abból tartja fent az életszínvonalukat. Az igazság senkit nem érdekel, mindenki azt lát bele egy ilyen kedves családapába, amit látni szeretne! Milyen alvállalkozók? Milyen szakmában? Valójában felesége sem tudja, hogy miből élnek. Judit nem ment el az utóbbi években dolgozni, mert mindent megmondó férje ezt sem támogatta. „Maradj itthon, ne mászkálj el aprópénzért minden nap! Csináld azt, amit szeretnél!”

Csak egy kamaszlányuk van Detti, Gábor első házasságának maradéka, de a lány nem sok kapcsolatot tart Judittal. Morog néha valamit, elfogadja a főztét, aztán magára csukja a szobája ajtaját. Odabentről persze vidám szkájpolás hangjai szűrödnek ki. Detti, ha nem a gimiben, vagy a szobájában tartózkodik épp, jóban van az apjával. Átöleli, bolondozik vele, aztán némi zsebpénzért cserébe megint csak átöleli. Juditot csak kislány korában ölelte, amikor magukhoz vették Gábor első feleségétől. Talán kétszer-háromszor ölelkeztek, ennyire emlékszik.

Miközben az asszony kimegy kocogni, vagy otthon van és házimunkázik, vagy otthon van és verseket ír, vagy csak úgy otthon van, szinte egész nap nem beszélget a családjával. Nem mindig volt ez. Amikor Gáborral szeretet volt, amikor még kapaszkodtak egymásba, fontosnak vélt dolgokról beszélgettek, akkor el sem lehetett képzelni, hogy Judit kívánni fogja a férje halálát!

Hat évvel ezelőtt a férfi oly intenzíven barátkozott egy másik nővel, hogy az már Juditnak, a szelíd, befele fordulónak is szemet szúrt. Gábor és az idegen nő esemeseztek, fészbukoztak egész nap, de ez semmi, csak barátság, mondta Gábor. Amikor színt kellett vallani a felesége előtt – milyen élesen emlékszik arra a beszélgetésre – a férfi csak a saját okosságait mondogatta:

– Egy barát csak, hiszen te is ismered! – ismételte, mert Judit kiborult. – Egy csomó dolgot meg tudok vele beszélni, ami nekünk, kettőnknek már nem újdonság, de neki sokat jelent! A világlátásom, a tapasztalataim átsegítik a nehézségein, hiszen még olyan fiatal!

– Te tényleg nem veszed észre, hogy éppen most cserélsz le egy fiatalabbra? – kiabált a máskor halk szavú nő. – Mindent ővele beszélsz meg! Kiviszed itthonról a családi energiát!

– Ne gyere ezzel a spirituális izével már megint! Csak barátság...

– Nincs ilyen barátság, hanem szerelem van ilyen!

– Hát, ha ennyire akarod – jelentette ki a férfi, úgy, mintha csak stratégiát váltana –, akkor szerelem! De erről én nem tehetek, ez olyan, mintha beleszeretnék egy gyönyörű sportkocsiba. Mintha beleszeretnék abba, amit egy olyan autó adhat nekem.

– Egy sportkocsiba? – hüledezett a nő. – És én mi vagyok, egy lestrapált családi kombi?

– Tudod, hogy nem úgy gondoltam! Hogy jobban megértsd: bele lehet szeretni egy kisvirágba is. Arról nem tehetek, ha elbűvöl egy kisvirág. Te szoktad mondani, hogy a pillanatnak kell élni! Abban a pillanatban, amikor ott van a virág, csak vele foglalkozok. Neked kellene a legjobban megértened!

Megértés helyett Judit sápadtan üldögélt, miközben Gábornak bejött valami üzleti telefonhívás. Soha nem folytatták azt a beszélgetést. Az asszony a következő hónapokban magába roskadt, az idegen nő pedig – elunva, hogy nem tudja teljesen elcsábítani Gábort a családtól – lelépett egy korban hozzáillő fiúval. Gábor sohasem kért bocsánatot, pont olyan magabiztosan viselkedett, mint azelőtt.

Judit elfogadta a közös életük ürességét, mit tehetett volna, negyed annyi magabiztosság sem dolgozott benne, mint a férjében. Önbizalom kellett volna, hogy valami újat kezdjen, mert ebbe a régibe nagyon bele volt sértődve.

A férjét a legkevésbé sem érdekelték felesége versei, pedig az asszony – Proserpina alkotói nevével – az internetes költői fórumok sztárjává vált. A világhálón neki is van egy lelki társa azóta, egy másik költő, bizonyos Kalaisz. De Judit sohasem találkozott ezzel a kedves, érzékeny lelkű férfival, és még az erotikus témákat is elkerüli, mikor dumálgatnak. A valódi nevét sem tudja...

Megpróbált újra közel kerülni a férjéhez, megpróbált néhány rövidebb alkotást kinyomtatva elől hagyni a nappaliban, a fotelben, mintha véletlenül...

– Kellenek ezek? – kérdezte ingerülten a férfi, mert a papírokra ült. – Ne hagyd a fotelben, még összegyűrődnek! – És átrakta a virágtartóra.

–  Képzeld: nyertem egy netes pályázaton! – mondta Judit egy másik alkalommal. – A versemmel...

– Jól kitaláltad magadnak ezt a költőséget! – válaszolta a férfi, mert válaszolni azért szokott. – Legalább nem unatkozol! Mennem kell! Dettinek mondd, hogy tanuljon, ha hazajön! – Felkapta a laptop táskáját és kiviharzott.

– A kurva anyád! – suttogta maga elé Judit, mert egyszerűen rászokott, hogy csúnyákat gondoljon a férjéről. Sőt, hónapról-hónapra erősebb volt a késztetés, hogy ki is mondja ezeket. – A kurva anyádat!

Beleszorult a suttogás a szájába, mert kivágódott az ajtó és a férfi visszanyomult az előszobába.

– Nem láttad a kocsi kulcsomat? – Végigtrappolt a nappalin, miközben tolta-húzta tehetetlen haragját az elveszett kulccsal kapcsolatban. – Segíts már megkeresni!

Judit elhessegeti a többi rárontó emléket. Olyan sok van, annyira nyomják! Az eszével tudja, hogy akad ott mélyebben sok szép emlék is, de esélytelenül mélyen, ezek az utóbbiak visszarugdalják a szépeket.

 Meg akar szabadulni a férjétől! A versírásban is ilyen végletes dolgok vannak, el tudja engedni a szavakat bárhova, meg is tudja őket szelídíteni, meg is tudja ölni. Versben már sokszor ölt!

Van azonban Juditnak egy jó barátja! Más asszonynak barátnők, őneki egy rokkant nagybácsi jutott! De Mári bácsi több is, mint barát!

A kilencvenes években még a város éjszakájának királya volt, jelenleg megnyomorított ex gengszter.  Meglőtték és sérült a gerince, amitől félig béna lett. Mári bácsinak is nagyon fontos Judit barátsága, szóval ez egy különleges kapcsolat. Főleg, hogy az öreg a nőnek minden versét ismeri. És a sértettségét is. Ha Mári bácsi még talpon lenne, bizonyára magához hívatná Gábort. Hetente egyszer, legalább!

Mondjuk maradtak még az öregnek kapcsolatai az alsóbb világgal, meg egy tekintélyes járuléka is volt valami külföldi bankszámláról, ezért nincs teljesen lehúzva a klotyón – ahogyan ő fogalmaz.

– Figyelj kislány! – mondja Juditnak, amikor az már mindent elpanaszolt telefonon és most el is jön hozzá. – Olyat mondok most, amitől a copfod kétfelé áll!

Egy kézmozdulattal kiküldi az ápolót és meg is várja, hogy az ajtó becsukódjon utána.

– Ismerem a bánatodat oda-vissza és elegem van a töketlen sajnálkozásból! – mondja a nagybácsi, és várhatóan meg fogja köszörülni a torkát, ahogyan szokta mondat közben. – Khööö-khöööm... Van egy ember, aki nekem dolgozott húsz éve! Tudod, hogy nem voltam egy viráglelkű valaki, tehát volt ilyen... bérgyilkos-féle emberem.

– Ugye nem akarod... – ijedezik Judit.

– Most ez nem költészet kislány! Itt khöö-khööm... az életedről van szó! A legsötétebb depresszióba zuhantál és én nem vagyok mindig melletted, hogy kihúzzalak! Szóval felveszem a kapcsolatot ezzel a nevét nem kell tudnod úrral. Egy-két napon belül jelentkezik nálad valaki. Ez az én emberem már visszavonult, de majd küld valakit! A házassági szerződés, amit javasoltam még anno elkészült?

– Persze, még abban az évben – mondja Judit.

Biztos benne, hogy ha Mári bácsi ilyen elhatározásra jutott, akkor felesleges lelkizni az ügyben.

Hazamegy és másnap csöng is telefonja. Gábor a dolgozószobájában valami kollégájával, egyébként csendes a lakás. Ő azért kimegy a teraszra beszélni.

– Halló! X úr megbízásából... – A férfinak kellemes, búgó hangja van. – El tud jönni a Fáskertbe?

Megbeszélik a találkozót.

– Elmegyek vásárolni! – szól be Gábornak, mert ezeket az „elmegyek”, „megjöttem” formaságokat még azért tartják.

A Fáskert a város legnagyobb romkocsmája. Naponta ezer ember is megfordul itt, ha koncert van este, akkor több ezer. A férfi már ott van, amikor Judit megérkezik. Magas, vékony, de sportos alkatú, jóképű ember, inkább értelmiségire hajaz, mint gyilkosra. A „hajazás” túlzás, mert szinte kopasz, de ez is jól áll neki. Az első pillanattól jelentős energiák áramlanak közöttük.

Kávéznak és beszélgetnek. Hogy-hogy nem, versekre, irodalomra terelődik a szó. Már nem is a megbízásról, hanem a költészetről beszélgetnek. A kortárs költészetről.

– Milyen érdekes, hogy te – folytatja az egyik mondatát Judit, miközben már tegeződnek – ennyire értesz a költészethez. Talán te vagy a leglíraibb gyilkos. – Elpirul, hogy mit szól a másik, amiért kimondott egy ilyen személyesen durvát.

– Ne aggódj, nem sértődök meg! Ha ismernéd a verseimet, tudnád, hogy nem vagyok sértődős!

– Tehát írsz is! Én is verselek a Mai Poétában, az egy internetes fórum, majd nézz rá! – Judit el is szégyenkezik, mert nem szokta személyesen hirdetni önmagát, ráadásul a férje gyilkosának mondja! Viszont már elfogja a lelkesedés, olyat érez, amit még soha, hogy a lelke függ ettől az ismeretlen embertől.

– A Mai Poétában? – A férfi mintha megijedne, eléggé szokatlan egy gyilkos habitusától. – Mi a neved?

Judit a megvilágosulás küszöbén áll! Ha van két ember között energiavihar, akkor ez már az!

– Kalaisz? – Kérdi félelemmel telve, azt félti, hogy nehogy más legyen a férfi. Könyörög a sorsnak, hogy legyen Kalaisz!

Az csak bólogat, aprókat és a szembogara hatalmasra tágulva. A zöld szemének a fekete bogara, csillog és áramlik be azon a nő, miközben őt meg Judit teszi magáévá a tekintetével. Nincs Fáskert, meg nincs délután sem, naptár sem, csak ez a két energialény van, ahogyan összeolvadnak.

A férfi lakására mennek, beszélgetnek és szeretkeznek. Nagyon jól vannak, hatalmasan jól.

– ...utaltam rá a Mindig délben című versemben, hogy nem vagyok egy átlagos polgár. – Így fejezi be az egyik merengő mondatát Kalaisz. A keresztnevét Judit még nem tudja, de majd biztosan megbeszélik azt is, most nem fontos.

– Nem érdekel, hogy gyilkos vagy! – jelenti ki a nő. – Régen túl vagyok az ilyen erkölcsi szarságokon. Az Éjjeli önmagamat viszont tudnod kell, hogy a Mindig délben miatt írtam!

Kicsit később, amikor a révület egy picit megkopik és amikor Judit telefonja a ruhái alatt már vagy tizedszer cseng, a nő elgondolkodik a továbbiakon.

–  Mi legyen a férjeddel? – kérdezi a férfi, mellkasán a nő arca és a haját simogatja. – Megöljem?

– Nem, dehogy! Te már sokkal jobban megmentettél, mint gondoltam volna! Már megszabadultam. Tulajdonképp csak egyszer kell visszamennem egy költöztető céggel a holmimért, de hálás lennék, ha akkor velem jönnél!

– ...idejössz, hozzám? – kérdezi a férfi.

– Köszönöm, hogy megmentettél! – válaszolja a nő. Elfogja őket az a gerjedelem, ami nem lehet csak testi. Ebben a vágyban úszva érintkeznek mélyen és egyértelműen.

A szeretkezés után – vagy inkább közben, mert az együttlétük minden pillanatát szeretkezésnek élik meg – a férfi bevallja:

– Ez lett volna az első gyilkosságom! Persze csináltam mindenféle gengszterkedést az öregnek, de ez lett volna az első! Azt mondta, ha ezt megcsinálom, megszalad az anyagi helyzetem, de utána már nincs kiszállás. De nem tettem meg!

Egymásra, inkább egymásba néznek. A meztelen testük körül látható, tapintható a világegyetemet is felépítő részecskék örvénylése.

– Én is köszönöm, hogy megmentettél engem! – súgja a férfi.

Juditnak még az is eszébe jut, hogy Mári bácsinak immár két udvari költője is van!