Az utolsó józan emlékem: a sörkertben ülünk korsóink felett.

Aztán minden kifordult önmagából, vagyis lefordult... inkább szétesett.

Besötétedett mire rájöttem, hogy darabokra estünk. A földön voltam és pislogtam. Mást úgysem tudtam tenni. Lentről minden hatalmasnak tűnt, az asztal, a pad, és az asztalt körülülő emberek. Csupa izzadó-hunyorgó férfi, elázva a piától.

– Hé!‒ ordítottam nekik – Itt vagyok lent!

Egy hang szólalt meg a fülem mellett:

– Nem hallanak minket.

A hang ismerős volt. Az egyik közülünk.

– Hol vannak a többiek? – kérdeztem.

– Az az utolsó emlékem, hogy ülünk a sörünk felett és a kemény fenyőlapot támasztjuk – válaszolt a hang. – Ha jól sejtem nagyon berúgtunk.

Egy nő ment el előttem, papucsának sarka megérintette orromat.

– Hall engem??? – kiáltottam utána.

A nő zavartalanul ment tovább, csak lebegő szőke haja és a szoknyája alól felvillanó fehér bőre látszott.

Egy kézfej mászott utána, mint valami óriáspók.

– Az én kezem! – mondtam ‒ Gyere vissza!

Az asztalon lábak táncoltak, az asztalt körülvevő férfiak vidáman tapsoltak és éljeneztek nekik.

– Meg kell találni az elveszett darabjainkat, mielőtt végleg elkeverednének – mondta a hang mellettem.

Szemem sarkából láttam, ahogy a kéz, az én kezem rátapad a nő bokájára. Fürge ujjaim cirógatták a fehér lábikrát. Nem is tudtam, hogy ennyire perverz a kezem.

– Most mit tegyünk? – kérdeztem, de a nő belénk fojtotta a szót.

– Ezek még itt vannak?! – Ordította. – Brunó ide hozzám!

Térdnadrágos csupasz gyereklábak szaladtak el előttem.

– Hozz seprűt és lapátot, szedd össze ezeket – rikácsolt a nő.

– Rendben, de mennyit fizetsz érte.

– Nesze, egy bonbon! És most lódulj…

Kis keresgélés, kotorászás.

– Mi folyik itt? – kérdeztem

– Valószínűleg kitessékelnek minket, mert hangoskodtunk – mondta a hang.

– De hát nem is hangoskodtunk! – ellenkeztem. – Hé, mi nem hangoskod…

Valami az arcomnak ütközött. Némi kavarodás. Puha végtagok, a bőr zsíros melege. Fölemelkedtem, lengett előttem minden, aztán lecsillapodott. Fent csillárok és erősödő majd gyengülő zaj, pohárcsörgés, nevetgélés. Egy ajtó megnyikordult. Megint kavarodás, végül valami keménynek csapódtam. Újra a földön, a talaj hideg és nyirkos, az utca kilencven fokban elforgatva. A söröző kapuja hatalmas reccsenéssel csapódott be mögöttem.

Ajtók nyíltak az utcában, kíváncsi fejek jelentek meg bennük.

– Hol vagyunk? – kérdeztem, de erre nem jött válasz. A mindentudó hang helyett nevetgélés a közelben, és egyre erősödő kopogás a köveken.

Balettcipőben végződő, vékony harisnyás lábak: egy kislány közeledett felém.

– Kérlek kislány – mondtam –, ne játssz velem.

Ismét huncut nevetés. Megemelkedtem, láthatatlan kezek emeltek el a földtől. Láttam magam alatt a nedves aszfaltot ‒ a mélység szédítő volt ‒ aztán hirtelen szembe fordultam a lánnyal. Hatalmas gömbölyű arc, göndör tincsek és mosolygós száj előttem.

– Most hazaviszlek – mondta.

– Kérlek ne…

De már késő volt. Hóna alá csapott és ugrándozva vitt végig az utcán. Az ajtók becsukódtak, föl-le ugráltak az utcai lámpák fényében. Egyetlen szökkenéssel a járdán termettünk, aztán egy ajtó előtt.

A kislány rozoga lépcsőházba vitt, onnan pedig sötét, emeleti folyosóra. Itt megöltek valakit: krétával kihúzott körvonal hevert a földön. A folyosón erős lőporszag terjengett. Az egyik ajtó mögül szaxofon hangját hallottam. Segítségért akartam kiáltani, de rettenetesen össze voltam zavarodva.

A kislány benyitott egy szobába. A szoba sötét volt. Fehér orvosi köpeny látszott a sarokban.

– Megjöttél végre – mondta a köpeny remegve.

– Itt van a feje – mondta a kislány

– Már nincs szükségem rá – így a köpeny

– De én őt akarom! – sikoltott a kislány

A köpeny egyszerűen zárta le a dolgot:

– Dobd ki a francba.

Végül magas ládára rakott a fal mellett, egy koponya és néhány lombik közé. A koponya szemüregében gyertyafény lobogott, ami igencsak égette az arcomat, a lombik pedig savanyú bűzt árasztott, mint egy rothadó tetem.

A szobában ferde árnyék terpeszkedett, az árnyékban ott állt a köpeny, benne pedig ember. Orvos lehetett az illető. Fémkeretes ágy volt mellette, az ágy aljába elektromos vezetékeket csatlakoztattak. Két láb hevert rajta és az ahhoz tartozó test lepedővel letakarva.

– Mindjárt kész – mondta az orvos sunyi diadallal, és megcsillant a szemüvege.

A kislány közelebb húzódott, őt is kiemelte fehér ruhája.

– És biztos vagy benne, hogy most egészen frissek? – kérdezte.

– Igen ‒ mondta az orvos ‒, egészen friss az összes.

Aztán az orvos megnyomott valamit és zúgás hallatszott. Néhány körte villant fel az ágy szélén, az ágyon heverő test megfeszült, aztán elernyedt. Aztán füstölve fölemelkedett, üdvözlésképpen körbeforgatta fejét nyaka körül. Felemelte jobb kezét, mint a nácik. Ismertem azt a kezet: a sajátom volt. A kis perverz, amelyik a kocsmában a nő lábára tapadt.

– Szólj teremtményem – utasította az ágyon ülő torzót Frankenstein doki.

A teremtmény megpróbált beszélni, de szavak helyett csak összefüggéstelen hangok gurguláztak a torkán. A lány ezt is kitörő lelkesedéssel fogadta.

– Most már nincs szükségem a fejre – mondta, miután kitombolta magát. Azzal elindult felém.

Ellenkezni próbáltam, összeráncoltam a homlokomat és a szemet forgattam – hátha ettől megijed ‒, de a lány nem ijedt meg. Felemelt és az arcomba vigyorgott, aztán odavitt az ablakhoz. Kilincszörgés, aztán: a hideg éjszakai levegő. Egy másodpercig mintha a semmiben lebegtem volna, majd zuhanni kezdtem.

– Viszontlátásraaaa… ‒ kiáltott utánam a kislány.

Hangja a szédült zuhanásba veszett, ég és föld forgott előttem. Arra gondoltam végem van, összetörök a földön, mint egy dinnye. De nem így történt. Puhára estem: egy konténerben landoltam.

Minden nedves és büdös körülöttem, ragacsos sárgadinnyehéj tapadt az arcomhoz. A legyek zümmögése émelyítő volt.

– Hol voltál eddig? – kérdezte az ismerős hang váratlanul. A beszélő fejet még mindig nem láttam.

Egy légy szállt az orromra. Nem tudtam válaszolni.

– Mindegy – mondta a hang. ‒ Meg kell találnunk önmagunkat, mielőtt kivilágosodik. Mire jutottál a testrészeiddel?

– Mindenfelé elkeveredtek. A kezem megvolt, valami őrültek kísérleteztek vele.

– És a többiek?

– Talán még mindig a padoknál vannak – feleltem tétován.

A légy megpróbált bemászni az orrlukamba.

– Nézzetek ide! – kíváncsi gyermekfej hajolt át a konténer szélén, majd csatlakozott hozzá még egy, és még egy. Vagy fél tucatnyian lehettek, heves mozdulatokkal magyarázták mit kellene velem csinálni.

A gyerekek kivettek onnan és letettek a nyirkos földre, s mindezt olyan műgonddal tették, mintha a Koronaékszerekkel bajlódnának, de aztán:

Görbe, pipaszár lábak kavarogtak körülöttem – nem kizárt hogy egyikük a Brunó gyerek volt a kocsmából ‒ mind hosszú zokniban, térdnadrágban és nagy vasalt bőrcipőkben. Szinte hallottam a dobpergést, ami a pillanatot nyújtja a végtelenségig, a feszült várakozást a nagy mutatvány előtt. Aztán koppanás a fejemen, aztán még egy. Újabb láb, rúgásra készen. Lógó nyelvek és egymásnak feszülő testek forogtak, örvénylettek előttem. De nem sok örömük volt szegény, kiszolgáltatott fejem rugdosásában, lévén, hogy nem a futballra lett kitalálva. Aztán megunták a játszadozást.

– Nem gurul – mondta valaki –, ez szar!

És éreztem, persze csak, ahogy a bokszoló érzi a tizedik menet után, hogy egyikük a magasba emel, és minden erejét megfeszítve a földhöz hajít.

Tizenkettedik menet: a gyerekek hiénakacaja körülöttem. Éppen egy eltaposni készülő cipőtalp bordázatát láttam magam előtt, amikor egy idősebb hang lépett közbe:

– Hét ti! Mit műveltek?! – ordította messziről.

A legjobbkor.

A bordázat egy szemvillanás alatt eltűnt, megúsztam a kivégzést.

Egyre halkuló kopogás: a gyerekek elszaladtak, vége van. Most már elájulhatok.

Aztán egy öregember arcát láttam.

– Kérem, kérem – nyöszörögtem.

Zsákba rakott, és elvitt valahová. Néhány napot a sötétben töltöttem. A néhány nap alatt végig barkácsoltak körülettem, mintha asztalosműhelyben lettem volna. A sok kopácsolástól, fűrészeléstől és fúrástól még most is sípol a fülem. Csak egyszer csendesedtek el, kb. fél órára, amikor egy kristálytiszta női hang altatószerű dallamot énekelt. Ez nem a sörkertbéli nőszemély volt, hangja nyugtatólag hatott. Nagyon szomorú kis dalocska volt.

Három nap után ismét asztal látványa fogad. Megterített asztalé, amelyet egy furcsa család ül körül: az öregember, aki hazahozott, egy sápatag, gonosz pillantású nő ‒ az ő hangját hallottam –, egy vékony fiú, egy kislány, és egy szemüveges fickó. Vacsoráznak, nevetgélnek, olykor fintorogva felénk sandítanak. Mintha halottak szemébe néznének. Mert halottak vagyunk. Trófeaként függünk az asztal felett, kipreparálva. Beszélni nem tudunk. Csak nézni. Bámulni, ahogy a család eszik.