B.Kósa Katalin

Liv

Két rövid történet egy alsóvárosi lányról.

1.,

Taposó

– Jaj, csak ne most ! Ne most ! Ne most ! – kiáltott fel Liv.

A képernyő ijesztően halványulni kezdett. Liv gyorsan átkapcsolta a tévét a tárolt energiáról a taposóra. Inas, hosszú lábaival eszeveszetten taposni kezdte az áramfejlesztő pedálját.

A képernyő lassan ki is világosodott.

Liv kedvenc műsora ment éppen; A napszinti sport-csatorna nyereményes játéka.

A képernyőn egy uszodát mutattak, ahol nap barnította fiatalemberek vízilabda meccset játszottak. A türkizkéken vibráló vízben lebarnult testek viaskodtak egymással. Az ablakokon, oldalról besütött a nap. Az egyik játékost kiállították. Ahogy a bronz-barna bőrű sportoló kimászott a medencéből, a fény megcsillant a bőrén gyöngyöző vízcseppeken.

– Hasonlít Janra…- sóhajtotta a lány.

Tátott szájjal, igazi áhítattal bámulta a gyönyörű testű férfit.

Egy pillanatra még taposni is elfelejtett. Amikor halványulni kezdett a képernyő, hirtelen észbe kapott, és újult erővel taposta tovább az áramfejlesztőt.

Végre megszólalt a műsorvezető, és feltette a kérdést, amire emeltdíjas SMS-ben lehetett válaszolni.Liv abba sem hagyva a taposást hátradőlt a padon, és izgatottan nyomkodni kezdte mobilja gombjait.

– A francba ! – dobta mérgesen az ágyra a telefont. – Neked is pont most kellett lemerülni ? Még két betűt kelett volna beütnöm, és esélyem lett volna a nyerésre…

Az uszoda képe eltűnt a képernyőről, reklámblokk következett.

Liv automatikusan felkapta a lábait a pedálról, és felpattant a taposópadról.

– Na, most halványulhatsz, te dög ! – csapott rá a tv tetejére, és kiment a konyhába.

– Neked is pont most kell lehúzni az áramot ? – mordult rá a tűzhely mellett álló anyjára.

– Mi ? – húzta ki Liv anyja a walkmen dugóját a füléből.

– Ebben a nyomorult lakásban nem lehet semmit sem csinálni - morgott tovább Liv.

– Már az is baj, hogy vacsorát főzök ? – csattant fel az asszony.

– Érdekel is engem a vacsora…- duzzogott továbbra is Liv. –A walkmenedet bezzeg feltöltötted a tárolt áramból. A tévére, meg a telefonomra meg nem hagytál kakaót.

– Taposs magadnak, ha tévézni, meg telefonálni akarsz ! Én tapostam magamnak. És mindig én taposok a villanytűzhelyhez is, mintha egyedül én ennék…

– Tegnap este tapostam tartalékot, hogy ha dög fáradtan hazajövök, ne kelljen rögtön a padra ülnöm. De te mindent elhasználsz.

– Főzni csak kell.

– Átmegyek Suhoz – csapta be az apró lakás ajtaját Liv, és kiviharzott a homályos folyósóra.

Süket, lemerült telefonjával a zsebében, hanyag léptekkel csattogott el a lépcsőházig.

A lépcsőházban még sötétebb volt, mint a folyósón, a mennyezeten végigfutó fénycső alig pislákolt.

Liv bosszúsan nyitotta ki a kis fali energiaszekrény ajtaját. Benyúlt, és tekert néhányat a keréken. Nem túl sokat, éppen csak annyit, hogy addig világosodjon ki egy kicsit a fénycső, amíg letrappol a következő szintre.

Suék szerencsére nem laktak messze, hamar odaért. Csak három szintet kellett lefelé menni, minden szinten egy kicsit megtekerni az áramfejlesztőt, aztán a lépcsőháztól alig négyszáz métert botorkálni a homályban.

– Van egy kis tartalékotok ? – dobta a süket telefont Liv az asztalra…amúgy köszönés helyett.

– Anyád megint elfőzőcskézte a tévés kakaódat ? -  vihogott Su.

– Naná ! - húzta el a száját Liv. – És képzeld, majdnem nyertem…szóval nyerhettem volna…ha ez a vacak nem merül le.

– Mázlid van – mondta Su. – Épp ma látogatott haza Jan, és hozott egy csomó tartós energiacellát. Mondta, hogy neked is adjak…

– Köszi! Jó fej a bátyád  – derült fel Liv.

– Na, azért ne lelkesedj túlságosan ! – hűtötte le Livet a barátnője. – Még mindig nem akar tőled semmit, csak még mindig jószívű…Nem felejti el a gyerekkori pajtásait.

Livnek eszébe jutott a legutóbbi találkozása Jannal…

Akkor is tartalék energiát kuncsorogni jött Suhoz….És Jan éppen akkor látogatott haza a húgához, meg az édesanyjához. 

Jan magas volt, izmos…és napbarnított.

Látszott rajta, hogy odafönt, a napszinten él.

Még kisfiúként került be a sportiskolába.

Mivel tehetséges volt, szívósságát pedig a több generáció óta szorgalmasan energiát taposó felmenőitől örökölte, idővel sikeres kosárlabda-sztárt neveltek belőle. Miután aláírta az első szerződését egy ifi csapatnál a napszinten bérelhetett lakást, és csak látogatóba járt le a nyolcadik szintre a családjához. Mindig hozott a húgának valami olyan finomságot, amit csak a napszinten lehetett kapni, és persze energia-cellákat, hogy szeretteit egy kicsit megkímélje a taposástól. Ilyenkor gyerekkori pajtásainak is hozott ezt-azt. 

Liv felidézte magában azt a pillanatot, amikor Jan legutóbbi látogatásakor a tenyerébe csúsztatta az energia-cellákat.

Jan bronzosan csillogó bőre az ő sápadt, inas, göcsörtös kezéhez ért.

…Ez a látvány örökre a retinájába égett…

Liv nagyon jól tudta, hogy hiába nyomkodja a telefonját, sohasem fogja megnyerni a játék főnyereményét, az egyhetes tartózkodást egy napsütötte , úszómedencés szállodában.

Odafönt…

Odafönt, ahol nem kell sohasem taposni, mert nappal az ablakokon besüt a nap, este pedig van vezetékes villanyvilágítás, ahol a hálózatból működik a tévé, nincs hozzákötve a taposópad, ahol a telefont is csak úgy fel lehet tölteni…

És, ha meg is nyerné…

Úgysem merne felmenni…Felmenni a napszintre, ahol mindenki napbarnított, és egészséges.

Napszemüveget kellene viselnie, hogy meg ne vakítsa a sok fény…És indulás előtt hiába is járna hetekig szoláriumba, a bőre soha nem lenne olyan, mint a fentieké…mint Jané…

Kőkeményre szálkásodott izmait, az állandó erőltetéstől csikorgó izületeit sem tudná eltakarni.

Tudta jól, hogy úgy érezné magát odafönt a szép, kisportolt, egészséges emberek között, mint egy leprás.

Zsebre vágta az energia-cellákat, a szerencsétlen, lemerült telefont, és köszönés nélkül kitámolygott a folyósóra. A lépcsőházban még az energia-szekrénnyel sem vesződött, inkább sötétben botorkált felfelé. A sötétség, vagy a sötét gondolatok miatt már azt sem tudta, merre jár. Annyira elgondolkodott, hogy egészen a napszint feljárójáig jutott. Ott aztán a kapu-automata géphangja térítette magához;

– Belépő kártyáját helyezze a nyílásba ! Belépő kártyáját helyezze a nyílásba !

Livnek persze nem volt kártyája.  

Egy magafajta sápadt „taposónak” hogy is lett volna…Hogy kártyát kaphasson, ahhoz napszinti munkahelyre lett volna szüksége.

Elhatározta, hogy addig várakozik a kapunál, amíg arra nem jön egy kártyás, aki majd kinyitja.

Nem akart átjutni a kapun, tudta, hogy az lehetetlen. Csak egy pillantást szeretett volna vetni a napfény világára…ha rögtön bele is vakul.

De nem volt szerencséje.

Órákig álldogált és járkált a kapu környékén, aztán mikor már nem bírta a lába, lekuporodott egy sarokba. Egy idő után már azt sem tudta, hogyan fészkelődjön, mert a hosszas ücsörgés közben hol a térde fájdult meg, hol a hátába hasított bele a fájdalom, hol a lába zsibbadt el.

Hiába várt órákon át, a kapuhoz nem jött senki.

A föntiek ritkán mentek le a földalatti szintekre…minek is mentek volna…A lentiek közül pedig csak keveseknek volt kártyájuk a kapuhoz.

Liv nem is vette észre, hogy mikor aludt el…

Csak arra riadt fel, hogy nagyon fázik.

Amíg aludt, ellopták a kabátját, amit csak lazán a hátára terített ültében…zsebében a telefonnal, és a kincset érő energia-cellákkal.

– A francba ! A francba ! – kiabálta kétségbeesetten Liv, és csontos ökleivel püfölni kezdte a kaput.

Kékre-zöldre verte magát, mire lenyugodott.

Nem tudta, mennyi lehet az idő…nem tudta, mennyit alhatott.

Fáradtságát felejtve futásnak eredt lefelé a lépcsőkön. Futott le az ötödik szintre, a munkahelye felé. A munkahelye felé ahol várták már a szétszedésre váró, elhasznált tévék, a lerobbant légkondi berendezések, a lestrapált telefonok, és mindenféle más kiérdemesült ketyerék végtelen sorai, amiket mind neki kellett szétszednie…Aztán a fémet külön dobozba dobni, a műanyagot külön dobozba…

Liv utálta a munkáját, de futott, mert félt, hogy ha elkésik, és kirúgják, akkor nem lesz pénze új telefonra, na meg kajára. A kaja pedig kell, hogy legyen ereje taposni.

Taposni, hogy nézhesse a tévében a napszinti sport-csatornát.

2.,

Eldobható pohár

Liv unottan dobta be a flakonról lecsavart kupakot a jobb lábánál álló kartondobozba.

Bal kezével a prés nyílásába dugta a flakont, bal lábával taposott egyet a gép pedálján.

A flakon laposra reccsent és a gép lejtőjén szépen belecsúszott a gép mögötti nagy karton dobozba.

A következő kupakot is unottan csavarta le és dobta a jobb oldali dobozba.

Bal kezével a présbe tette a flakont, most a jobb lábával taposott egyet a pedálon.

A flakon reccsent, és a lejtőn belecsúszott a nagy dobozba.

Kupak le, …jobb oldali doboz…

Flakon présbe…

Jobb láb tapos…

Flakon reccs…

Kupak le,…jobb oldali doboz…

Flakon présbe…

Bal láb tapos…

Flakon reccs…

Kupak le…

Így ment ez már reggel óta…

Liv már nagyon unta.

A gépies csavarás, reccsentés és taposás közben bőven volt ideje elmerengeni azon, hogy mennyivel jobb volt az előző munkája…Amit szintén nagyon utált, de hát akkor még nem tapasztalta meg, hogy a pocséknál is van még pocsékabb.

A régi munkája ugyan nehezebb volt, de változatosabb.

Ott mindenféle szerkentyűket szereltek szét; tévéket, mikrókat, telefonokat…mikor mit hozott eléjük a futószalag. A futószalag, amin nem torlódhatott fel a feldolgozandó anyag, mert akinél kupac keletkezett, azt hamar kirúgták.

Liv ügyes volt és gyors. Nála sohasem volt torlódás, és az is ritkán fordult elő, hogy a fémet a műanyagos dobozba, vagy a papír tárolóba dobta volna.

Mégis kirúgták.…Mert egyszer elkésett…

Azon a hajnalon eltévedt a szintek között és ki is rabolták.

Az óráját és a telefonját is elvitték, úgyhogy fogalma sem volt, mennyi az idő.

De ez nem hatott meg senkit…A műszakkezdés az műszakkezdés…

Mikor egy alig félórás késéssel betámolygott a munkahelyére már más ült az ő helyén és már javában dolgozott.

– A szalag nem állhat le - mondta a műszakvezető vállvonogatva.

Livet még mindig nagyon bántotta, hogy hónapokon át hiába hajtott, hiába teljesítette az állandóan emelkedő normákat, hiába volt szorgalmas, gyors és ügyes, mégis ilyen könnyen megváltak tőle.

A műszakvezető naponta többször is a fejükhöz vágta, hogy jó lesz, ha csipkedik magukat, mert a folyosókon százak állnak sorban ezekért a helyekért.  Livet mégis hidegzuhanyként érte a felmondás.

– Azzal is megelégedhettek volna, ha levonnak a béremből - dohogott magában.

Hangosan persze nem szólt semmit. Egyrészt a pedálos présgépek zajától úgysem hallotta volna senki, másrészt nem ismerte még az ittenieket. Úgy gondolta, egyelőre jobb, ha csendben meghúzza magát és csak tapos, tapos. Összeszorított fogakkal tapos, hogy ki ne rúgják innen is.

Nem volt könnyű ide bekerülni, nem szeretett volna már az első napon kívül kerülni.

– Drága mulatság lenne - sóhajtott magában. – Ha az első tíz napon belül elküldenek, akkor egy vasat sem kapok, sőt még én fizethetek.

Liv tudta jól, hogy az első tíz nap bérét levonják a regisztrációra, meg mindenféle adminisztrációs költségre. Szóval, ha kirúgják, mielőtt ledolgozná a belépés költségét, akkor még ő fizethet. Ezért is ellenőrizték olyan alaposan a bankszámláját, mikor felvették. És ezért zárolták a számláján tíz napra a tíz napi munkabérének megfelelő összeget.

Hallotta valakitől, hogy vannak olyan cégek, amelyikek mindenkit csak tíz napra vesznek fel…Aztán gyorsan kirúgják és vesznek fel mást a következő tíz napra…Aztán azt is kirúgják és megint újat vesznek fel…tíz napra…Így aztán állandóan vannak ingyen dolgozóik.

Liv csak remélte, hogy ez nem egy ilyen hely.

A felvételnél persze nem merte megkérdezni.

Alig várta, hogy az ebédszünetben valami gyorsan bekapott ennivaló és egy megváltó pisilés között hozzájusson némi információhoz.

Már nagyon kóválygott az éhségtől és a szomjúságtól, zsibbadt a keze, a lába és feszült a hólyagja. Nem lévén sem órája, sem telefonja azt leste, mikor kelnek fel végre a gépek mellől a többiek. De egyelőre senki sem kelt fel, a dobozhordó fiuk pedig egyre csak hordták a feldolgozandó flakonokat a gépek adagolótartályába.

Otthonról persze reggeli nélkül indult el, ahogy mindig.

A régi munkahelye felé útba esett egy jó kis reggeliző hely, egy automata, ahol hot-doghoz, és üdítőhöz lehetett jutni. A mostani munkahelye felé jövet viszont nem talált egyetlen egy automatát sem. A megszokott automata felé pedig nem volt ideje kitérőt tenni.

Hogy elkerülje anyja kérdezősködését, számon kérő faggatózását otthonról inkább nem hozott magával ennivalót. Anyjának ugyanis nem mondta el, hogy kirúgták a munkahelyéről. Meg persze azt sem mondta el, hogy felkíváncsiskodott a napszint kapujához. A kapuhoz, ahol aztán hiába várakozott hosszú órákon át.

Csak egy pillantást szeretett volna vetni a fény világára…de nem sikerült.

Tudta, hogy a kapun kilépőkártya nélkül nem juthat át, de reménykedett, hogy egy kártyás éppen átkel és ő kibámulhat egy percre a nyíló ajtón.

Órákig várt hiába…elaludt…kirabolták.

És persze azt sem mondta el az anyjának, hogy mennyire vágyik a napszintre.

A napszintre, ahol az emberek szépek, egészségesek, napbarnítottak…Ahogy a tévében látta.

Na, és persze arról sem beszélt az anyjának, hogy hetek óta nem a munkahelyére sietett reggelenként, hanem az „aknához”.

Az „aknához”, ahol a napszintiek szemete lezúdul a földalatti szintekre.

Az „aknához”, ahol minden flakonért, kupakért, papírdarabért, fémdobozért, és mindenféle más hasznosítható vacakért meg kellett verekedni a többiekkel.

A többiekkel, akik ugyanolyan éhesek, durvák, és valahonnan kirúgottak voltak, mint Liv.

Esténként, miután szétválogatta és eladta az aznapi zsákmányát zsákként zuhant az ágyába. Nem is nagyon hiányzott a tévéje, amit eladott, hogy az árát befizesse a bankszámlájára. Reménykedett benne, hogy előbb-utóbb valahová felveszik. Akkor pedig a számláján ott kell lennie a tíz napos kauciós összegnek.

Úgy tervezte, hogy anyjának majd csak akkor meséli el, hogy új helyen dolgozik, ha szerencsésen átvészelte ezt a rázós tíz napot.

Liv már nagyon szédült amikor végre hirtelen elsötétült a terem.

A nagy zaj miatt nem hanggal jelezték az ebédidő kezdetét, hanem egyszerűen lekapcsolták a világítást. Azt biztos, hogy mindenki észreveszi.

A mennyezeten végigfutó fénycsövek elsötétültek, és csak a folyosóról szűrődött be annyi fény, hogy az eddig gépiesen taposó lányok kitaláljanak a prések és a kartondobozok közül. Mire Liv kitámolygott a széles folyosóra, a lányok már minden automatát megszálltak.

Liv most nem válogatott, beállt a legközelebbi sorba.

– Teljesen mindegy, mi van az automatában, csak kaja legyen ! – gondolta.

De nem volt szerencséje. Az automatában tonhalas szendvicsek voltak. Liv utálta a tonhalat….De nagyon éhes volt.

Letépte a celofánt a szendvicsről. Szétnyitotta a zsemlét és a celofánnal óvatosan megfogta a halszeletet. Nagy nehezen kioperálta, és a szemetesbe dobta.

– Egy árva zsemle, némi majonézzel - gondolta. – Hát ezzel nem húzom ki estig.

Undorral majszolta a tonhalszagú zsemlét és beállt egy másik sorba, ahol végre hozzájutott egy hot-doghoz.

Majszolás és sorban állás közben egy beszélgetésre lett figyelmes.

– A lusta-dög napszintiek miért nem tudják levenni a kupakot, és egyenesen a présbe dobni a flakont? – nyafogott az egyik sorban álló lány.

– Te nem kicsit vagy ám hülye - fordult hátra az előtte álló.

– Miért ? – kérdezte a nyafogós.

– Persze, meg lehetne oldani, hogy odafönt kupaktalanítsák és préseljék a flakonokat. Csak szervezés kérdése. De akkor nekünk nem lenne munkahelyünk…Te liba !

A lányok lassan befejezték az ebédet. Az eldobható poharakat és tányérokat beledobálták egy kartondobozba és elkezdtek az újra kivilágított munkaterem felé lépegetni.

Bemenni  nem tudtak, csak az ajtónál toporogtak, mert a dobozhordó fiúk még nem végeztek. Zörgő kerekű kis targoncáikkal még mindig ki-be járkáltak.

Liv gyorsan elrohant a mosdóba és azon bosszankodott, hogy nem volt ideje szóba elegyedni senkivel.

A mosdóból jövet még gyorsan megivott egy üdítőt.

Végre enyhült a szédülése. Éppen zsebre akarta tenni az üdítős poharat, amikor egy vörös hajú lány rákiabált;

– Hülye vagy? Ha meglátja a főnők-asszony egyből kirúg!

– Ezért? – vette elő a poharat a zsebéből Liv. – Ez egy eldobható pohár…Benne van az üdítő árában.

– Az hát! – pattogott tovább a vörös hajú. – Oda dobd be! – mutatott a kartondobozra.

Liv bedobta…Nem akart balhét…

– A szarevők…- jegyezte meg egy fakó hajú lány csendesen. – Még ezt is összegyűjtik és eladják.

– Te csak ne szarevőzz! – emelte fel a hangját a vörös hajú. – Te is épp olyan eldobható vagy, mint ez a pohár!

– Eldobható…Hát persze…- gondolta Liv és visszaült a taposós présgéphez.