B.Kósa Katalin

Odaat.com

– Segíthetek? – kérdezte a virágárus.

– Valami szépet szeretnék…- mondta Petra elgondolkodva. – Finom színek, természetes anyagok, semmi műanyag, semmi drót…És ne legyen nagy. A kolumbáriumba lesz…

– Csokor legyen, vagy egy kis koszorú?

Petra türelmetlenül nézegetett a temető kapuja felé. Ákost kereste a szemével, akit előreküldött körülnézni.

– Koszorú – toppant mellé Ákos.

– Koszorú van az urnánál, vagy koszorút kell vennünk? – kérdezte Petra kicsit ingerülten.

– Nagynénémék koszorút tettek a váza tartóvasára, tehát nekünk csokrot kell tennünk a vázába – magyarázta Ákos kelletlenül.

– Jól van, na! – enyhült meg Petra. – Tudom, hogy nem jókedvedben jöttél ide el velem, hanem csak azért, mert nyomatékosan kértelek rá. De azért még nem kell ilyen mufurcnak lenned.

Ákos vágott egy grimaszt, aztán a gondosan kiválasztott, ízléses csokorral elindultak a kolumbárium felé.

A fasor lombja aranylott a bágyadt napsütésben. A sírokon, az urnafalakon ezer színben pompáztak a virágok, pislákoltak a gyertyák, és a mécsesek.

– Szép ilyenkor a temető… – jegyezte meg Petra.

– Csak nehogy nagyon megtetsszen ! – poénkodott Ákos. – Nem akarok árvagyerek lenni.

– Annyira azért nem tetszik, hogy rögtön ide is költözzek – húzta el a száját egy fanyar mosollyal Petra. – Elég ebből most egy félóra is.

Szótlanul lépdeltek egymás mellett, végig a fasoron.

Petra örült, hogy idén is sikerült magával hoznia a fiát erre a sétára.

Ákos minden évben megpróbált valamilyen ürüggyel kibújni a temetőlátogatás alól, de tudta, hogy úgysem ússza meg, mert anyja türelmes, és kitartó. Idén is napokig halogatták, de mára már nem maradt semmilyen kifogás: Kellemes idő volt, és mindketten ráértek.

Petra tudta jól, hogy egy tizenhét éves fiúnak millió más programja is lenne, mint az anyjával sétálni a temetőben, de mint minden évben legalább egyszer, most is ragaszkodott ehhez. Petra nem volt szigorú anya. Nem korlátozta feleslegesen a fiát, nem tett szóvá minden apróságot, nem szólt bele mindenbe, cserébe viszont elvárta, hogy amit fontosnak tart, abban Ákos ne mondjon ellent.

Az őszi temetőlátogatás is egy ilyen fontos dolog volt.

Ákos unottan rugdosott maga előtt egy vadgesztenyét, gondolatai százfelé kalandoztak. Nem is vette észre, hogy odaértek az urnafalhoz. Mikor anyja befordult a kavicsos sétányra, pár lépést még tovább rugdalta a gesztenyét.

Petra szemrehányóan nézett a fiára, mire az végre megvált alkalmi focilabdájától.

A sétányon lehajtott fejű, lassú léptű emberek haladtak el mellettük. Meg-megálltak egy-egy sír, vagy urna előtt. Keresztet vetettek, imádkoztak, vagy csak némán álldogáltak.

Petra hosszú percekig állt némán és mozdulatlanul az urnafal előtt.

Ákos egyik lábáról a másikra álldogált. Zsebébe nyúlt a mobiljáért, hogy megnézze, mennyi az idő.

Petra rosszallóan nézett a fiára.

– Igen, anya, - kántálta Ákos csúfondárosan. – türelmes vagyok és tisztelettudó…Még vagy öt percig…

– Majd ha egyszer neked is lesz gyereked, és itt sétálsz vele… - kezdett bele Petra az ilyenkor szokásos mondókájába.

– Majd jól nyakon vágom, ha nem lesz türelmes, és tisztelettudó - bólogatott Ákos.

Petra végre odalépett az urnához, és még egyszer megigazította a koszorút, meg a csokrot.

Ezzel befejezte a néma szertartást.

A hangulathoz illő lassú léptekkel indultak a kijárat felé.

A feltámadó szél sárga levélkupacokat kergetett a kavicsos úton, a sírokon.

Az egyik kupac szélén fehérlett valami.

Ákos felvette.

– Egy kinyomtatott e-mail – állapította meg. – Biztos elvesztette valaki.

– Mutasd csak! – kíváncsiskodott Petra.

A papír gyűrött volt, és a közepén egy tenyérnyi szürkés, barnás folt éktelenkedett.

– Olyan, mintha egy cserép virágot csomagoltak volna bele – nézett fel a papírból Petra.

– Méghozzá ezt a cserepet – vett fel a földről egy cserép törpe krizantént Ákos.

– Innen sodorhatta le a szél – lépett közelebb az egyik sírhoz Petra.

– Akkor ezt az e-mailt nem is elvesztették, hanem idetették, erre a sírra.

– Fura ötlet…- csóválta a fejét Petra. – E-mailbe csomagolt virágot tenni egy sírra…

– Nézzük csak! – kapta ki anyja kezéből a papírt Ákos.

– Nem kéne elolvasni más levelét - tiltakozott Petra. – Tegyük vissza a virággal együtt!

– Visszatesszük – nyugtatta anyját Ákos. – Csak előbb elolvasom. Az elhunyt nem fog tiltakozni a levéltitok sértés miatt. Már, ha ő a címzett…

– Ne légy ilyen morbid, és tiszteletlen!

– Morbid vagyok, és tiszteletlen…De leginkább kíváncsi. Te nem vagy kíváncsi?

– De. Nézzük!

– Feladó: aagika183@…címzett: erzsinagyi02@…- olvasta fennhangon Ákos. – Édes Nagyikám!  …Tök jó az új suli. Uszoda az alagsorban, diszkó szombatonként a tornateremben. Már két jó barátnőm is van, meg egy rakás új haver. Tök jó fejek. A tanarak is tök jó fejek. Tegnap kaptam egy ötöst matekból. Minden tök-zsír, csak Te hiányzol. …ölel unokád. Pusz-pusz-pusz:Ágika.

– Kiss Lajosné, Kovács Erzsébet – betűzte Petra a sír feliratát.

– Ez a lüggyent kis csajszi idehozta a kinyomtatott e-mailt a nagymama sírjához  – vakargatta a fejét Ákos. – Ez tényleg azt hiszi, hogy így majd megkapja a nagyi?

– A sír nem olyan régi – nézegette tovább a feliratot Petra. – Tavaly még e-mailezhetett vele az unokája. Ezt biztos még tavaly nyomtatta ki, és most nem talált más papírt a virág becsomagolásához.

– Ez az e-mail tegnapi – mutatta a papíron a dátumot Ákos. – Ágika tegnap írta ezt a levelet a nagyinak.

– Áááááágika…- sóhajtotta Petra. – Az én nagymamám sajnos nem érhette meg ezt az Internetes világot.

– Mikor meghalt, nem is volt még Internet? Vagy csak nem érdekelte, mert öreg volt?

– Akkor még sehol sem volt az Internet…Sőt még telefonja, meg tévéje sem volt mindenkinek. De az én nagymamám biztosan nagyon élvezte volna a világhálón való kalandozást. Mindig sokat olvasott, szeretett moziba járni, utazni…Még öreg korában is minden érdekelte, ami új…

– Jó fej lehetett a nagyid…Kár, hogy én nem ismertem.

– Jó fej volt, bizony…- szomorodott el Petra. – És olyan jó lenne neki levelet írni, képeket küldeni…Annyira örülne neki…

– Hát írjál neki levelet, és tedd az urna mellé! - javasolta Ákos.

– Ne idétlenkedj! – vágta hátba a fiát Petra. – Kajla vagy , édes fiam, kajla.

– De, tényleg…- élénkült fel Ákos. – Ez nem is hülyeség. Csinálhatnál egy weboldalt. Mondjuk „menyorszag.hu”, vagy „pokol.com”, ateistáknak meg „odaat.com”…A hozzátartozók leveleket írhatnának, te meg válaszolnál az eltávozottak nevében. Te úgyis olyan jól tudsz fogalmazni.  Üzletet csinálhatnál belőle.

– Lesülne a bőr a képemről – háborodott fel Petra.

– Pedig igény az lenne rá – kötötte az ebet a karóhoz Ákos. – Az ilyen kis Ágikák, meg nagyon sokan mások szívesen regisztrálnának egy ilyen fizetős oldalon.

– Igény az lehet, hogy van, de gyomrom nincs hozzá.

– Na, ezért nem gazdagodtál meg eddig sem, meg nem fogsz ezután sem.

– Na, itt hagyjuk abba! – villant dühösen Petra szeme.

Ákos jobbnak látta, ha nem szól egy szót sem hazáig, de Petra fejében már gyökeret vert a gondolat:…odaat.com…

Egész úton leveleket fogalmazott nagyanyja számára, sőt gondolatban már a legjobban sikerült családi fotókat csatolgatta. Szinte maga előtt látta nagyanyja elégedett mosolyát, ahogyan a leveleket olvasgatja, a képeket nézegeti…

Szinte hallotta a hangját, ahogy azt mondja: „Ah, mily snájdig fiatalember lett a kis Ákoska!”

Bármilyen kedves is volt ez az elképzelt kép, Petrát mégis valami furcsa, rossz érzés kerítette hatalmába.

Hazaérve, amúgy kabátostul azonnal bekapcsolta a gépet, és beírta a keresőbe, hogy: „odaat.com”.

–        Ákos! – kiáltott fel idegesen. – Gyere ide, ezt látnod kell!

Elkerekedett szemekkel bámulták a monitort, amin az

odaat.com

oldal vibrált sötétlila dizájnnal, és fizetős regisztrációs ablakkal.

---------------------------