Álmok nélkül?

Ennek a napnak is foga volt, amit úgy mélyesztett az ereimbe, húsomba, hogy még a lelkem is vérzett tőle. Fájt. Az ég kékjét lelopták az égről a súlyos, ólomszínű felhők. Elbódulni, futni, mászni, menekülni; a tudatom összekucorodva szűkölt valahol az elmém legsötétebb zugában, csupán egyetlen apró szikrája leste szenvtelenül és kíváncsian ezt a halál nélküli agóniát.

–        Megőrülök – közöltem fogcsikorgatva a velem szemben ülő, mosolygós fickóval.

–        A te esetedben, ez erőteljes eufémizmus – mutatott rá fejcsóválva. Hosszú, majdnemfekete haja a heves mozdulattól lágyan röpködött az arca körül. – Haverállat hova tűnt?

–        Vikingre itta magát, és kiment félmeztelenül ordítani a hóesésbe.

–        Az metál – vakarta meg alig serkenő szakállát, majd résnyire nyitotta az ajtót, és unottan kommentálta az eseményeket. – Autókat üldöz felemelt kézzel. Ez valamiféle kutyatermészetre utal?

–        Kutyapózról már hallottam… – vakartam meg a fejem. Én is kilestem  a bejáraton: – Kéne neki egy fejsze, így olyan csupasznak tűnik.

–        Persze, mert félmeztelen. Túl sokat toltok.

–        Ezt már a hangok is mondták.

–        Hülye.

–        Te is csak egy hang vagy! – vádoltam meg számonkérően.

–        Ha úgy tetszik… – vont vállat. – Bár a szellem kifejezést jobban szeretem.

–        Ja, biztos öreganyám szelleme. Ne vetíts már!

–        Ne értsd, ha nem akarod – legyintett kedvtelenül. – De én, a te ifjúkori másod vagyok. A te szellemed.

–        Egy szellem hogyan tudta volna előbb kinyitni az ajtót? – szorítottam sarokba. Kezdett határozottan idegesíteni.

–        Te nyitottad ki.

–        Akkor csukjam be, mert cúg van! – förmedtem rá. – Szóval, kit is vízionálhatok becses személyedben?

–        Én vagyok az elmulasztott esélyek szelleme.

–        Tényleg! – csaptam a homlokomra színpadiasan. – Ezért voltál olyan ismerős nekem. Kérdeztem is magamtól, hogy „talán csak nem az elmulasztott esélyek szelleme” ez az idétlen figura itt velem szemben, de később elhessegettem magamtól a gondolatot. Úgy éreztem, számomra túl nagy megtiszteltetés lenne.

–        Gúnyolódj csak, más már úgysem maradt neked.

–        Röhögni is szoktam – vágtam vissza.

–        Részegen, vagy a saját hányásodban fetrengve?

–        Így is, úgy is, ha kedvem tartja. Esetleg együtt mindkettőt, mert az, az igazi móka.

–        Emlékszel még arra a lányra? – váltott témát. – Boldogok voltunk.

–        Hogyne emlékeznék. Melyikre?

–        Javíthatatlan vagy. Csak egy kicsit kellett volna megváltoznod, és örökre együtt maradtok. De van még esély helyrehozni.

–        Ha te tényleg én vagyok, akkor tudnod kéne, hogy ez az, amire sosem vágytam.

–        Beleszoktál volna. Most nézz körül, hogy tudsz így élni? És ott van még a siker… Emlékszel arra a jólfizető állásra?

–        Kénytelen vagyok – morogtam. – Nem sok volt belőle.

–        De te azt is otthagytad.

–        Nekem a „megszöktem a rabigából” kifejezés jobban tetszik.

–        Igazán elviselhetted volna az apróbb súrlódásokat.

–        Na, ja. Ha súrlódásra vágynék a pici, rózsaszín seggem árulnám.

–        Javíthatatlan vagy! – ismételte meg dühösen, majd hangtalanul feloldódott a semmiben.

–        Már épp ideje volt, hogy lekopjon ez a nyikhaj – közölte az idősödő, őszhajú férfi, aki átvette a fiatal helyét velem szemben a széken. – Ezek a tejfölösszájú ifjoncok azt hiszik, mindent tudnak… Hopsz, odakint haverállat majdnem elkapott egy nagy fekete verdát, de az ucsó pillanatban eltaknyolt.

–        Majd belejön. Gyakorlás kérdése. És te ki vagy, szakadt-öreg, csúnya fazon?

–        Az eljövendő esélyek szelleme – nézett rám kortalan, szúrós tekintettel. – Megmutathatnád, amin éppen dolgozol, és… esetleg maradt még abból a pálinkából?