Az utolsók

– Zrüff tang cha’ trioni? – Esdeklően néz rám. Körülöttünk ibolyaszínűre festik az eget a bolygóvédelem lézernyalábjai, de mindketten tudjuk, immár hiába küzdenek az égből aláhulló T-bombákkal.

– Das’ haszt ra. – Megnyugtatóan átölelem.

– Gvadt ra tuos? – Tétován a mellettünk várakozó űrhajó felé int, melynek tűhegyes orra büszkén mered a szabadulás csalfa ígéretével kacsintgató csillagok felé.

– Hrak t’ tuos. – Ezért vagyok itt, ez a küldetésem.

– Fri zham ghad te lie? – Kihallatszik a kérdésből a kétségbeesés, pedig tudja jól: mást nem vihetek, csak őt. Mégis könyörgőre fogja. – Das gat te lie!

– Ai li grew tha. – Megpróbálok határozottan, mégis együtt érző hangon érvelni. Tudom, hogy érti, semmi közöm a háborújukhoz, de törvényszerű, hogy ebben a helyzetben engem is hibáztat. Pont ezért, egyáltalán nem lep meg, amikor a következő pillanatban indulatosan felcsattan:

– Zaww, whgz, mo!

– Rak twuw tot. – Tehetetlenül széttárom a karom. Évezredes szabályok kötnek.

– Tzar fgeh juhccon. – Szemsorát könnyek homályosítják, de látszik rajta, hogy elfogadja a megváltoztathatatlant.

– Fdawr gha fruk – jegyzem meg halkan, miközben ő három lábán lassan elindul az űrhajóm felé. – Qfwert ser hul – teszem hozzá végül, mert átérzem milyen, ha valaki népéből az utolsóként, a világ legmélységesebb magányával szívében, önként indul a Galaktikus Fajkert felé.