Mennybe az angyal

Életem során sokszor elgondolkodtam azon, létezik-e valamiféle meghatározott esemény, ami végleg megváltoztathatja a ránk szabott, előre elrendelt sorsunkat. Sokan mondják, hogy az emberi jellemvonások legtöbbje már egészen fiatalkorban kialakul; szerintem mégis, mindig van egy törékeny határ, egyetlen apró pillanat, amelyen ha átlépünk, eddig teljesen új, soha nem látott világ tárja ki előttünk kapuit. Akárcsak előttem, akkor, ezerkilencszázkilencven telén, két nappal karácsony előtt. Hazudnék, ha azt mondanám, minden akkor kezdődött, de a döntés és a tett, azon a fagyos téli éjszakán ért valósággá.

Miközben keleten Irak lerohanta Kuvaitot és bukott angyalok gyanánt, bombafüzérek hulltak az égből, addig nálunk, ebben az apró, közép-kelet európai országban, mindenki a meghitt, békés ünnepekre készült.

Egész előző nap havazott, fehér paplant terítve a főváros szennyel és mocsokkal borított utcáira, és a sötéten meredő bérházak közt meghúzódó apró terekre. Pillanatnyi megnyugvást csempészett még a szocializmus szögmérővel és vonalzóval szerkesztett, kiégett lelkektől nyüzsgő kaptártelepeinek vasból és betonból épült falai közé is.

Nálunk, a kertvárosban szintén ünnepi díszbe öltöztek a fák, puha köntös alá rejtve csupasz, esdeklőn égnek nyújtott ágaikat.

Reggel óta izgatottan járkáltam a jól fűtött, öreg házban. Ebben az apró, repkénnyel és málló vakolattal borított téglaépületben láttam meg a napvilágot, és itt éltem le életem első két évtizedét. Szüleim aznap vidékre utaztak, és tudtam, csak szenteste érkeznek majd haza. Egyedül voltam, Annát vártam.

Kamaszként, izgatottan készültem a nagy napra: végre háboríthatatlanul, testileg és lelkileg is együtt lehetek a lánnyal, akit már oly’ régen az életem, sőt, létem részének éreztem. Több volt köztünk, mint barátság, és több, mint szerelem.

Szürkült: a szomszédos házak ablakai mögött gyúló megannyi karácsonyfaizzó és gyertya csalfa lángja visszalopta a színeket a közelgő éjszakától. Jó ideje az utcát lestem. Leheletem ködös páraréteget mázolt az üvegre, melyen keresztül minden szögletes, kaleidoszkóp-szerű mintákba állt össze. Pulóverem ujjával megtöröltem az üveget és megpillantottam Annát, amint a nagyobb hóbuckákat kerülgetve, egy igazi angyal, földöntúli tündelépteivel közeledik a fagyott úton.

Talán ez az önkéntelen báj volt az, ami már gyermekként megfogott benne. Egy pillanatra az általános iskolában töltött első napom jutott az eszembe, és az, amikor először találkoztunk. Emlékszem, félve léptem a zord és idegen osztályterembe, de ahogy megláttam az első padban ülő vékonyka, aranyhajú kislányt, úgy éreztem, egész lelkem feloldódik annak pajkos, örökvidám tekintetében. Szótlanul leültem mellé; csak napokkal később szedtem össze a bátorságot, hogy végre megszólítsam.

Természetesen, ma már nem tudok minden apró momentumot felidézni, legtöbbször csak futó részleteket: egy önkéntelen félmosolyt, egy ismerős mozdulatot, a puha kis kezét az enyémben… Ezeket az emlékfoszlányokat mégis becses igazgyöngyökként őrzöm, szívem legmélyére zárva.

Az együtt töltött évek során egyre inkább elválaszthatatlanok lettünk egymástól: gyakran elég volt egy röpke pillantás, egy bátorító ölelés, hogy még a legelviselhetetlenebb napjaimba is életet, reményt csempésszen.

Visszatérve ahhoz, a karácsony előtti estéhez: a kertkapu halkan megnyikordult, Anna csendben a nyitott bejárati ajtóhoz osont, és kedves mosollyal az arcán belépett a házba. A teljes mosolyt persze nem láthattam, hiszen kötött sálját egészen az arca elé tekerte, de melegen csillogó szürkésszöld szeme, és az apró fitos orra körül szétszaladó, halvány nevetőráncok, mindennél inkább árulkodtak jókedvéről.

–      Nem látott meg senki? – kérdeztem, kissé idegesen.

–      A szüleim úgy tudják, Marikáéknál alszom – válaszolta megnyugtató hangon: idő közben megszabadult az nyaka és az arca köré tekert, majd’ másfél méter hosszú sáltól.

Átöleltem. Még a vastag bundakabáton át is éreztem, hogy törékenynek tűnő, formás teste milyen izmos, mennyire tele van élettel és energiával. Első pillantásra senki nem hitte volna, mekkora erő szorult ebbe a törékeny lányba… Ahogy azok a fiúk sem, gyerekkorunkban, a vonatsínek mentén.

Emlékszem, bicajjal mentünk ki a vasúti töltésekhez, hogy vágyakozva lessük a távoli ismeretlen felé robogó, hosszú szerelvényeket.

–      Egyszer, örökre elviszlek innen – jelentettem ki komolyan, magam elé meredve.

Két ujja közé fogta az állam, és felemelte a fejem. Azt hiszem, akkor csókolt meg először.

Sajnos a meghitt pillanatot elrontotta az a néhány felsős fiú, akik délutáni szórakozás gyanánt úgy döntöttek, keresnek valaki náluk gyengébbet, akin kiélhetik gátlástalan, zsarnoki hajlamaikat. Általában még az idősebbek is meghátráltak komor, sötét tekintetem elől, de azok, ott, vitathatatlan erőfölényben érezték magukat. Először csak a bicikliket rugdosták, majd az egyikük hozzám lépett és a földre tepert. Sztoikus nyugalommal készültem fel az ezt követő verésre – azidőtájt, alkoholista szüleim miatt, volt benne részem elégszer –, amikor Anna mindannyiuk meglepetésére, tíz körömmel ugrott az engem gyötrő srácnak. Mint később megtudtam, a karja két helyen is megrepedt, néhány perccel később mégis elégedetten nézte a megfutamodni kényszerülő gaztevőket. Az, amelyik rám támadt, élete végéig a szeme alatt viselte a körmei által okozott makacs hegeket.

Persze, gyermekként még nem tudhattam, amit később, azon a napon, őt ölelve már sejtettem: hogy az a távoli hely csupán a fejemben létezik, és azt, hogy egy egyszerű utazásnál sokkal többet kell tennem ahhoz, hogy neki is megmutathassam.

Mégis biztos voltam benne, hogy sikerülni fog: jó ideje készültem rá, rég elterveztem mindent.

Anna levette a kabátját és pulóverét, de még mindig az előtérben állt. Huncut mosollyal tovább vetkőzött: nemsokára már csak egy apró, fekete bugyi volt rajta, majd amikor a szobába lépett, csábos mozdulatokkal attól is megszabadult. Rámosolyogtam és kézen fogtam. Először kicsit megdöbbent amikor rájött, hogy a pince felé vezetem, de bízott bennem, ahogy én is őbenne.

Nem is kellett csalódnom. Sok év telt el azóta, sok lánnyal és asszonnyal tettem ugyanazt, amit akkor vele, de az együtt eltöltött órákat semmi sem közelítheti meg. Talán ott és akkor álltam a legközelebb hozzá, hogy megértsem, milyen lehet Istennek lenni.

Végül, mégsem lett fehér karácsonyunk. Másnap olvadni kezdett a hó, felfedve az alatta rejtőző hányásszagú, barnásan rothadó avart.

Anna testét a kert végébe, egy terebélyes ecetfa tövébe temettem.

Kivételes volt, különb, mint azóta bárki: bár azon az éjszakán, órákon át nyöszörgött és sírt, de soha, egyetlen pillanatig sem könyörgött kegyelemért.