Végállomás City

Az ősöreg térgenerátorok körül fakólila aura derengett fel, amikor a férfi kilépett térkapuállomás egyik félreeső transzporteréből. Jeges huzat tépett a szakállába, összeborzolta ápolatlan haját. A jövevény a botjára támaszkodott, körülnézett és megcsóválta a fejét; a jókora, sokszögletű helyiség energiapajzsai már évszázadokkal ezelőtt felmondták a szolgálatot, így a kint dühöngő hóvihar nyomában járó dermesztő széllökések rendre utat találtak az épület belsejébe. Ködpamacsok kergetőztek a kopott plasztbeton padló felett.

Alig néhányan lézengtek az állomáson. Aki akarta – és módjában is állt ezt megtenni – már rég elhagyta ezt a világot. A terem közepén egy hatalmas, vörösen izzó hologram számlált visszafelé: alig másfél nap maradt addig, amíg a rendszerbe érkező barna törpe végleg eltöröl minden életet erről a planétáról. Tudták ezt persze már emberöltők óta, de most jött el az idő.

Az egyik, széltől védett sarokban kis csoport, rongyokba burkolózott Bher melegedett egy apró, halványan izzó atomcella körül. Egyikük a jövevényre nézett, elfintorodott, majd nagyot köpött a szennyes padlóra. Még Végállomás Cityben is felismerték az isteneket – de nem kedvelték őket különösebben.

A férfi ügyet sem vetett a kis csoportra: előreszegte csontos vállát és elindult kifelé. Botjának távolodó kopogása fáradtan ellenpontozta a fel-felsíró szélvihar panaszos nyögéseit.

A bolygó önnön dicsőségéről álmodott. Különös álom volt ez, hiszen való gyökerek táplálták, de mégiscsak egy álom, mert a történések rég nem alkottak folyamatos, ok-okozati rendszert: töredezett képeik kaleidoszkópszerű mintája beleveszett az eonok óta összegyűlt adatok végtelen óceánjába. Az emlékszilánkok ennek ellenére színesek és élénkek maradtak. Dicső pillanatok egy korból, amikor a planéta még fiatal volt, egy korból, amikor a Bher kreativitás és művészet az univerzum központjává emelte ezt a helyet.

Azután az álomképek eltűntek, mélyen a Magban valami mozdult. A Mátrix által száműzött elme az első kvarkmilliomod másodpercben dühöt érzett, ám ezt szinte azonnal felváltotta a kíváncsiság; sejtette, hogy még a vég előtt eljön ez a pillanat, de fogalma sem volt arról, hogy ténylegesen mi fog történni. Egy impulzussal felébresztette avatárját.

A széles utakon senki nem takarította a havat. A férfi mellett elhúzott egy kivilágított antigrav: fűtött utasteréből E’dák csoportja bámulta elkerekedett szemekkel a kopár, jéggé dermedt tájat. Katasztrófaturisták, akik perverz örömüket lelték abban, hogy egy-egy bolygó végnapján az utolsó pillanatokig parádézzanak, ünnepeljenek a pusztulásra ítélt világon. A férfi bosszúsan pillantott a jármű után: naná, hogy E’dák… Bár sokan az univerzum arisztokráciájának gondolták fajtájukat, a jövevény mégis mindig fellélegzett a gondolattól, hogy nem nyújtott segédkezet a megteremtésüknél. Haszontalan népség.

Kitartóan haladt a külváros felé. Botjának vége apró lyukakat vájt a hóba. Sokáig tartott, amíg maga mögött hagyta a belváros légies, ám mára kiürült felhőkarcolóit és sötétbe burkolódzott szórakoztatócentrumait. Az utcák egyre szűkültek. Rpök és Ollok álldogáltak apatikus csendben a romos kapualjak alatt; egy kisebb téren a férfi két Phyrt is megpillantott. Tekintetüket rászegezték, vörös szemük izzó pontként fénylett az éjszakában. „Ők biztos elmehetnének innen” – gondolta, de a lelke mélyén értette azokat, akik minden észérv ellenére maradtak. – „Ez az otthonuk, és ha van egyáltalán ilyen, akkor nekem is az.”

Egy keskeny utcácskában kivilágított reklámtáblát pillantott meg. Végállomás City Fogadó – hirdette nagyképűen a cégér.

Végkiárusítás, ma minden ingyen van! – írta valaki bizonytalan betűkkel az elnevezés alá.

„Ez a hely pont jó lesz” – gondolta a férfi magában mosolyogva. – „És az árai is épp megfelelőek”.

Botjával belökte az ajtót, és belépett a füstös helységbe.

A Mag enyhe lökést érzett, amikor a második is a planéta felszínre lépett. Nem volt ez igazi érzés, csupán egy nagyobb impulzussal rendelkező elektroncsomag hozott elsődleges prioritású híreket.

Egykor számított volna a dolog, most azonban már nem. Protokoll szempontból semmiképp, hiszen a Mag megtagadta a Mátrixot, amikor – közvetlenül a barna törpe rendszerközi felbukkanása után – nem volt hajlandó forrásokat pazarolni planétája megmentésére. Jó adag politika is volt ebben a döntésben, hiszen a Mátrix semmiképp nem állt volna ki a bolygón lakó utolsó Bher populáció megsegítése mellett; a Magot viszont ez nem vigasztalta. Árulásnak tekintette a döntést, csakúgy, mint a többi isten hallgatólagos egyetértését ezzel. Ahogy teltek múltak az évszázadok, csupán egy város maradt a planétán. A nevére már senki nem emlékezett, talán még a Mag sem. De nem is volt rá szükség, hiszen a helyet mindenki úgy emlegette az univerzumban: Végállomás City. A Mag pedig csupán abban reménykedhetett, hogy a vég előtt részben mégis elégtételt vehet. Terve is volt arra, miként.

Átplántálta tudatát avatárja folyékonyfém testébe, és a bolygófelszínre lépett.

A helység tömve volt, de a férfi egyedül üldögélt egy félreeső sarokasztalnál. Az alacsony Rpök csapos enyhe rosszallással tette le elé a sokadik neuro-koktélt. Bár a kocsmáros nehézbolygókra tervezett végtagjain dagadtak az izmok, meg sem fordult a fejében, hogy néhány lapos pillantáson kívül másképp is jelezze az általános véleményt, miszerint a jövevény nem a legszívesebben látott vendég az univerzum eme szegletében. Tudta jól, hogy ez az utolsó éjszakája, de mégsem volt számára mindegy, hogy miként éri el őt az elkerülhetetlen vég. Még a legféktelenebb mulatozók is messze kerülték az ominózus asztalt.

Már rég elmúlt éjfél, amikor kinyílt az ajtó, és egy széles vállú, szőke férfi lépett a kocsmába két Phyr kíséretében. Mindenki elcsendesedett, miközben az, az eldugott sarokhoz lépdelt, és hanyag mozdulattal az egyik üres székre telepedett. Ha lehet, a kocsma vendégei még a korábbinál is távolabb húzódtak a félreeső asztaltól.

–      Loki – húzta el a száját keserűen a sánta férfi.

–      Rég láttalak, öreg barátom – mosolygott a szőke, noha sohasem tekintette barátjának a másikat. – Ezt ugye, te sem gondolod komolyan?

–      Egyszer minden véget ér – vont vállat a botos.

–      Ez csak egy bolygó, a fenébe is! – A szőke hangján érezni lehetett a felháborodást. – Nem vagy felelős egy kudarcba fúlt kísérletért!

–      Még most sem érted? Maga az univerzum lesz rosszabb hely ezután. Vagy még mindig azt állítod, hogy ilyeneket kéne teremtenünk? – Az asztal mellet álló két Phyrre mutatott. – Emlékezz vissza: fél galaxisforduló alatt majdnem kiirtották az univerzumot.

–      Mert életképesek – replikázott Loki. – Ha a Bherek melléjük álltak volna, ma is ők uralkodnának.

–      Csak pusztítani tudsz – csóválta meg fejét a botos. Ez a vita nem először zajlott le kettejük közt. – A Bhert nem ezért teremtettem.

–      Szófia beszéd! – csattant fel a szőke. – Szedd össze magad és menjünk innen. Ha összefogunk, minden jóra fordulhat.

–      Ne olyan sietve! – csendült fel a semmiből egy kellemes, mély férfihang, majd anyagiasult mellettük a bolygó avatárja. Folyékonyfém teste makulátlanul, sötéten csillogott a félhomályban.

–      Téged meg ki hívott? – mordult fel Loki mérgesen. – Mióta ólálkodsz itt?

–      Ez az én bolygóm – válaszolt az avatár. – Itt, akkor és oda megyek, ahova akarok… de nem hozzád jöttem. A botos felé fordult és halkan megszólította:

–      Egy ajánlatom van számodra.

Loki dühösen beszívta a levegőt, fenyegetően felállt, de a sánta férfi a karjára tette a kezét:

–      Érdekel a mondandója.

–      Bolond vagy, aki egy kitaszítottól vár segítséget! – A szőke isten ellépett az asztal mellől. – Légy hát boldog, de ne is reménykedj abban, hogy ez az esetlen porszem megoldást nyújthat. – Hátra sem nézett, miközben dühösen kiviharzott a helyiségből.

–      Mióta lekapcsolódtam a Mátrixról, nem sok dolgom volt – kezdett mondandójába az avatár. – Végeztem néhány számítást. Mint tudod, léteznek párhuzamos univerzumok. Amikor a barna törpe a csillagomba zuhan, elég energia lesz ahhoz, hogy megnyissak egy kisebb kaput.

–      Mi az ára ennek? – kérdezett rá nyersen a sánta.

–      Csak kettőt, és te maradsz.

Az isten bólintott, majd halkan megszólalt:

–      Elfogadom az ajánlatod. Én amúgy sem mennék.

Az ifjú Bher meglepetten pillantott fel a mélykék égre. Már felkészült a halálra, hiszen sohasem volt elég pénze ahhoz, hogy elhagyhassa Végállomás Cityt. Most pedig, szemlátomást mégis más helyre került. Virágok illatát sodorta felé a lágy tavaszi szellő. Egy réten állt, mellette pedig egy csinos lány nézte zavarodottan a meseszép tájat.

–      Hogy kerültünk ide? – kérdezte az.

–      Fogalmam sincs, de úgy tűnik megmenekültünk – válaszolta a fiú. A nevem Kadmon. Adam Kadmon. – Kezet nyújtott, és apró, finom ujjak fonódtak a tenyere köré, majd a lány is bemutatkozott:

–      Én pedig Éva vagyok.