Fadrek város Hőse vagyok… vagy, legalábbis annak neveznek. Nem mészárolták le a családomat, soha nem bosszultam meg semmit és senkit. Nem voltam sem erős, sem ügyes, sem bátor, sem ravasz. Nem bírtam emberfeletti képességekkel. Nem szöktettem meg hercegnőket és nem szálltam szembe semmiféle ősi gonosszal. Sárkányt, gonosz mágust, őrült papot, félistent, tengeri szörnyet és titánt soha nem is láttam. Nemhogy a világot, de még egy várost sem sikerült megmentenem. Fadrek város ünnepelt hőse vagyok. Még körülbelül másfél óráig…

Ez az én történetem. Nem velem kezdődik és nem is velem fog véget érni. Valahol mégis az enyém. Mint minden Hős története az Utolsó Szigeten, az enyém is egy kocsmában kezdődött. Még akkor is, ha történetesen ott sem voltam…

– Állj, állj, állj! Ez így nem jó! Mi az, hogy nem mészárolták le a családját? Ha jól emlékszem, az első felvezető video éppen ezzel kezdődik!

– Valóban uram, de úgy gondoltam…

– Csak ne gondoljon semmire! – mérgelődött a „Hubert” fedőnévre hallgató férfi. – Nem azért fizetjük, hogy gondolkodjon!

– Már megbocsásson, de ha úgy vesszük, én vagyok az egész francos kreatív részleg. Az a dolgom, hogy…

– Hogy leírja, amit kérünk magától – üvöltötte Hubert, és csak azért nem tépte ketté mérgében a történet vázlatát tartalmazó lapot, mert a „kreatív részleg” kirántotta a kezéből, összegyűrte, és a kukában tornyosuló szeméthalom tetejére dobta.

Hubert villámgyorsan elmondta magában kettő hatványait ezerhuszonnégyig, mélyet lélegzett, majd eresztő szelepként fújta ki sípolva a levegőt tüdejéből.

– Fussunk neki még egyszer! – indítványozta. – Tehát: a játékos nyilván erősebb, ügyesebb, stb., mint bárki más. Stimmt?

A kreatív részleg füle mögé helyezte tűhegyes grafitceruzáját, és ingerülten malmozott ujjaival. Hubert ezt igennek vette.

– Mi az, hogy tengeri szörnyet és titánt sose látott? Már a modelljeik is rég megvannak…

– Uram… – próbálkozott a kreatív részleg.

–… a gonosz mágusok tucatjai szerepelnek, és persze a világot is…

– Uram…

–… megmenti! Hát kit érdekelne a játék, ha még a világot se menthetnéd meg benne?

– Uram…

– Mondott valamit? Csak éppen belelendültem, de ne zavartassa magát, ha hozzá akar szólni…

– Arról van szó – emelte fel a hangját –, hogy a feje tetejére kellene állítanunk a sablonokat. Amiket mondott biztos nem rosszak egynek, de már legalább ezerszer eljátszották őket…

– Hogyisne! Mert ez a nyerő! – vágta rá vigyorogva Hubert. – Tehát, térjünk rá az első jelenetre!

– Amelyikben lemészárolják a családját? – mormogta unott hangon a kreatív részleg.

– Pontosan! – vigyorgott tovább Hubert. Úgy érezte, végre sínen vannak. – Kell egy hangulatos kis falucska, ami történetesen az inkvizítorok fennhatósága alá tartozik. Éppen ezért kell egy harang is!

– Mi köze a harangnak az inkvizítorokhoz? – hökkent meg a kreatív részleg.

– Ne zökkentsen ki, éppen belelendültem – nézett rá dühösen Hubert, majd kihúzta magát, kezeit a magasba emelte, és szónoki hangon folytatta. – Szóval éjszaka van, a falu felől harangszó hallatszik…

– Már mért harangoznának éjjel?

– Mondtam, hogy ne szakítson félbe! Szóval éjszaka van és harangoznak, még senki nem sejti, hogy egy portyázó ork csapat ólálkodik a közelben… Mi? Kit érdekel, hogy kerülnek oda. Ott vannak és kész, mit kell ezen ennyit akadékoskodni? Na, de most jön a lényeg! A főhős ekkor még túl kicsi, egész pontosan csecsemő, de a szülei nyugodtan nyithatnak egy egyszerűbb ágyjelenettel…

A kreatív részlegnél most kezdett betelni a pohár. A harmadik.

– Micsoda?! Mégis hogy jön ez ide?

– Manapság ez a divat. Tök mindegy, hogy filmet, játékot, könyvet, kirakót vagy hamburgert csinálsz, így kell nyitni és kész!

– Na de…

– Csak írja – vetette oda Hubert, felhúzta az orrát, és elvonult az íróasztaltól.

Késő este volt, a sötét fellegek mögött bujkáló telihold bágyatag fénye ezüstös pamacsként tükröződött vissza a templom melletti tavacska nyugodt felszínéről. Csend volt, legalábbis helyi viszonylatban. Ez azt jelenti, hogy semmi sem hallatszott, leszámítva a békák kuruttyolását és a tücskök ciripelését, no meg a templom harangját, mely néha éjnek idején is megkondult. A környéken lakók már rég hozzászoktak, tudták, a vén harangozó –ki egykor inkvizítor volt – habókos egy kicsit, és akkor húzza a köteleket, mikor éppen eszébe jut. Ráadásul teljesen süket és vak is szegény…

– Nem megy, ha valaki olvassa, amit írok! Lenne olyan kedves és kukucskálna valahol máshol?

– Ezer bocsánat – gúnyolódott Hubert. – Ebből ennyi elég is lesz. Térjünk rá az ágyjelenetre!

– Jó.

A hős és szülei a harangszó dacára békésen aludtak.

– Ebben mi az ágyjelenet?

A hős és a szülei a harangszó dacára békésen aludtak AZ ÁGYUKBAN.

– Na, ne szórakozzon velem, valami olyasmire gondolok, ami miatt nyugodt szívvel kitehetek egy 18+-os karikát…

A hős és szülei a harangszó dacára békésen aludtak, ám a következő pillanatban az apa óvatosan felült.

– Elaludt – suttogta.

– Mehetünk? – kérdezte hitvese. Szinte látta, ahogy férje némán bólint a sötétben.

Átsettenkedtek a konyhába, majd az egyik szekrény mélyéről előhalásztak egy piros csomagolópapírba bújtatott dobozkát, melyet zöld szalaggal kötöttek át. Nehéz volt, ketten kellettek hozzá, hogy kényelmesen és – főként – észrevétlenül be tudják vinni a hálószobában felállított fenyő alá…

– Hé?! És ebben mi a 18+-os?!

– Tizennyolc év alatt még nem biztos, hogy a nézők tudják, hogy az ajándékot nem is a Jézuska…

– Elég! – ordította Hubert. – Nem hiszem el, hogy ennyire nem érti, mit akarok. Figyeljen! Nem érdekel, ha nem akarja leírni, akkor ezt a részt majd mi átvesszük. Öt percet kap, hogy összerakjon valamit, ami tetszik nekem is, meg a többieknek is, érti? Ha nem megy, keresünk valaki mást.

A kreatív részleg megvonta a vállát, összegyűrt egy újabb teleírt lapot, majd valahonnan előhalászott egy nagyrészt üreset. Megvárta, míg Hubert bevágja maga után az ajtót, aztán szorgalmasan körmölni kezdett. Öt perc elteltével Hubert valóban visszatért, dühös tekintete nem sok jót ígért. Felkapta a teleírt lapot, és olvasni kezdett. Az első mondat után haragja valamelyest lecsillapodott. A másodiknál halvány mosolykezdemény jelent meg szája sarkában. A negyediknél már vigyorgott.

– Na, megy ez, látja! Pont ilyenre gondoltam. Bár a végén mintha kevés lenne az ágyjelenet – fűzte hozzá, aztán fennhangon olvasni kezdte:

Fadrek város Hőse vagyok… óh, igen! {ágyjelenet­_1} A családomat lemészárolták, de megbosszultam őket. Erős, ügyes, bátor és ravasz vagyok. {ágyjelenet­_2} Nyugodtan állíthatom, emberfeletti képességekkel bírok. Soha, senki nem győzött még le, ha mégis, akkor betöltöttem a legutolsó mentett játékállást. Teljesítettem 37 főküldetést és 129 mellékküldetést. 7213 ellenféllel végeztem, ezek közül 42 főellenség volt, 6 sárkány, 9 hidra, 23 titán, {ágyjelenet­_3} 1 csirke, 1089 katona, 3781 ork, a többire nem emlékszem annyira {ágyjelenet­_4} pontosan, de vélhetően azok is valamik voltak. Megmentettem egy falut, aztán egy várost, utána egy megyét, majd egy országot, végül egy kontinenst és egy bolygót. Galaxist csak a következő részben fogok, lévén hogy ez még csak fantasy, az viszont már sci-fi lesz. Fadrek város ünnepelt hőse vagyok. Még körülbelül addig, amíg le nem fagy a játék, vagy valamiért ki nem lépek…

Ez az én történetem. Még akkor is, ha gőzöm sincs, hogy mi történt, miközben bőszen virtuális csapdákat kerülgetek és ellenfeleket öldösök…