A kandallóban barátságosan lobogott a tűz, a sarokból lágy zene szólt. A kövér, mosolygós fogadós éppen egy korsót törölt tisztára.

– Tisztára hülyének érzem itt magam – jegyezte meg a sarokba állított asztal mögött gubbasztó, nagyon gonosz, zöld manó. Csak hegyes zöld sipkájának bojtja kukucskált ki tányérja felett, többi részét kitakarta az asztal, és egy sonkás szendvics. – Muszáj ezt így intézni? – nyavalygott.

– Nincs más út – suttogta megtört hangján a Sötét Úr, és megigazította fekete csuklyájára illesztett halálfejes koronáját. A fogadós hozzájuk sietett, és megkérdezte, kérnek-e még valamit.

– Én szódát! – rikoltotta egy másik manó. A Sötét Úr felé fordult, csuklyája alatt a sötétség megvetést sugárzott. A manó besüllyedt az asztal alá.

– Sört – hörögte a Sötét Úr. – Mindenkinek. A hős kalandozók sört isznak. Vagy legalábbis nem szódát.

A fogadós barátságosan megveregette a vállát:

– Akkor egy sör és hat nemszóda rendel! Jó döntés! Ha szabad megjegyeznem, a sörünk még soha nem volt olyan kiváló, mint az idén. Nagyon jó év volt az árpára. És semmi háború…

– Hát ez az – morogta a Sötét Úr, de a fogadós nem foglalkozott vele. Fütyörészve megindult, hogy csapra verjen egy újabb hordó sört.

 – Fiúk – kezdte halkan a Sötét Úr. Suttogásába beleremegtek a falak, az árnyak megnyúltak, a tűz lobogó lángjai pislákoló fénypamaccsá fakultak. – Nem mehet ez így tovább. Számos kudarc kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hol tévedtünk. Szembe kell néznünk a ténnyel: végül mindig a jó nyer. A gonosz számbeli fölényben van, erősebb, ravaszabb, hatalmasabb, de veszít. A jó gyenge, kevés van belőle, szóval tiszta lúzer banda, ezért kárpótlásul a végén övé a happy end. Ezen nem tudunk változtatni.

A szemközt ülő zöld manó apró ujjai ráfogtak az asztal szélére, gonosz szempár emelkedett a sonkás szendvics felé.

– Ebben van valami főnök – sipította. – Azt is megértem, hogy a jók legtöbbször egy barátságos fogadóban beszélik át világmegváltó terveiket, de azért kérhettünk volna nagyobb széket is.

– És szódát!

– Kuss! – förmed rá a Sötét Úr. – Ideje jóként viselkednünk – fűzte hozzá kedvesen. – Csak így van esélyünk elpusztítani a világot.

– Akkor nincs több lopás? – kérdezte csalódottan egy másik manó.

– Dehogy nincs – legyintett a Sötét Úr. – Csak ezentúl Általános Forgalmi Adónak kell hívnunk.

– Fosztogatás?

– Mit szólnál a Személyi Jövedelem Adóhoz?

– Hullagyalázás?

– Személytelen Maradvány Adó, esetleg?

– Akkor jó – nyugodott bele a manó. – Milyen adók vannak még?

– Komoly karrier áll mögöttünk – váltott témát a Sötét Úr. – Remek kapcsolataink vannak. Sok mindent elértünk, számos tett véghezvitelét akadályoztuk meg majdnem.

– Hát igen – sóhajtott az egyik manó, és bánatosan megrezegtette hegyes füleit. – Például én mondtam Yodának, hogy Owen bácsinál rejtse el Luke-ot.

A többiek együttérzőn bólogattak. Mindnyájan ismerték a történetet.

– De az a lüke Vader még ott se bírta volna megtalálni, pedig állítólag átkutatta az egész Galaxist.

– Ja, utána meg azt mondta, Obi Wan jól elrejtette…

– Én adtam a zsupszkulcsos tippet Barty Kupornak – jegyezte meg egy másik. – De az az idióta képes volt a trimágus kupát megbűvölni, ahelyett, hogy mondjuk a fiú fogkeféjével tette volna ugyanezt.

– Ez semmi – sipított közbe a sonkás szendvicses manó. – Én személyesen léptem akcióba! Zsubszkulcsot csináltam a cipőjéből, a pizsamájából, a hálóköntöséből, a halósipkájából, a bögréjéből és a fogkeféjéből is! Erre jött Neville, felvette a srác cipőjét, magára húzta a pizsamát, belebújt a hálóköntösbe, fejére tette a sipkát, felvette a bögrét, aztán elment fogat mosni!

Erre kitört a káosz. A manók egymást túlkiabálva harsogták anti-tetteiket.

– Én küldtem a halálba Bocskor Billt!

– Én voltam az apja!

– A jóédesanyjukatazt!

– Szódát!

– Én mondtam a balrognak, hogy javíttassa már meg azt a kicseszett hidat! De az feszt csak a cement áráról bír panaszkodni!

– Jól hallottam, hogy valaki sört rendelt? Ha szabad megjegyeznem, ez a mostani év…

– Én keltettem életre Entrerrit századjára is!

– Én intéztem úgy, hogy mindenki gyapjúagyú idióta legyen, és én mondtam a kolompároknak, hogy keressék a dalt!

– Valaki elvette a sonkás szendvicsemet!

– Félreértettek. Én Kötszerzetet mondtam. Ez egyfajta átmenet a múmia és az elsősegélynyújtás között. Nem vágom mit variáltak a köddel.

– Én voltam Gollam, és már majdnem megvolt!

– ELÉG LEGYEN! – a Sötét Úr szavai üstökösként robbantak bele a zsivajba. A tűz kialudt, a fogadós eszméletét veszítve zuhant a padlóra. A muzsika hangja beleveszett a síri csendbe. – Ezek a módszerek elavultak – folytatta negédesen. – Most mi vagyunk a jók. Egyértelmű, hogy elnyomnak minket, és azt is sikerült megtudnom, ki áll a háttérben.

– És ki? – kérdezte a szódás manó.

– A Világos Úr! – E szavak hallatán a manók ereiben felmelegedett a vér. Ez náluk körülbelül olyan, mint amikor egy közönséges halandó ereiben meghűl. Perzselő fényár villant bele a kellemes félhomályba. Többen az asztal alá bújtak félelmükben.

– TENNÜNK KELL VALAMI, VAGY A VILÁGNAK soha nem lesz VÉGE!

Éppen ekkor, egy messzi-messzi galaxisban… A végtelen űr. Körös-körül a nagy semmi, csak a távolban ragyog pár csillag, meg az elúszó betűk fehérje látszik. Aztán valami hatalmas szürke objektum siklik be a látóterünkbe. Zúgás hallatszik, fittyet hányva a közvetítő közeg totális hiányára. Ez az End’airprise, a Hipergalaktikus Űrflotta Interdimenzionális Kutatóhajója. Két hatalmas sugárhajtóműve halkan duruzsol, a rámpa lassan leereszkedik, hogy utat adjon a közelgő űrsiklónak.

A hajó belsejében vigyázzban álló katonák várják új parancsnokuk érkezését. Az űrsikló ajtaja felnyílik, köd szivárog elő, majd egy fekete alak körvonalai bontakoznak ki. Mögötte a jármű ablakán zöld felirat jelzi: „Vizuális trükkök olcsón, precízen! Március közepéig akciós köd-effekt!!!”.

A parancsnokhelyettes, kezében notesszel előlép, és üdvözli új felettesét.

– Mark Hawl – nyújtja kezét.

– Steve Pear – válaszol az idegen. – Örvendek. Ez lenne az új hajóm? Sok jót hallottam magukról. Körbe vezetne?

– Természetesen uram. Kezdjük talán a parancsnoki…

– A gépterem érdekel – vágott közbe Mr. Pear alig leplezett izgalommal. – Igaz, hogy sikerült átjárókat nyitniuk más dimenziókba?

A katonák arca mintha egy árnyalattal sápadtabbra váltott volna. Mark zavartan kapta ide-oda tekintetét.

– Talán veszélyes lehet – nyögte ki végül. A parancsnok kérdően nézett rá. – Úgy értem, egyelőre. Még nem igazán tudunk kiigazodni rajta – habogta.

– Talán le kellene váltani az Interdimenzionális Gépterem vezetőjét? – tűnődött hangosan a parancsnok. Mark elpirult zavarában, a katonák most már szemmel láthatóan reszkettek a félelemtől.

– Az nem volna túl jó ötlet – mondta elhaló hangon Mark. – Mr. Világos az egyetlen, aki ki tud igazodni a gépeken. Ő pedig…

– Ő pedig mi? – tudakolta Mr. Pear. Volt valami ezzel a Mr. Világossal, amit szemmel láthatóan csak ő nem értett. Ez felettébb zavarta.

– Nos, hát ő… hát ő… szóval a legjobb lesz, ha a saját szemével látja.

Mr. Világos a gépteremben járkált fel és alá. A teljes neve Mr. Világos Frakk volt, azért ragadt rá, mert csak világos felsőt tűrt meg magán. Az igazi nevét senki nem tudta. Most épp a gépek és térkapuk labirintusában tévelygett, kezét összekulcsolta háta mögött, magában ekképp dünnyögött:

– Hófehérke veszélyben van, és a hét törpe még mindig a bányában. Most mitévő legyek? Csak rám számíthat, nem hagyhatom cserben. Még akkor sem, ha Conan-t épp most akarja visszafejelni a teve…

Tíz méterrel fentebb a parancsnok leesett állal bámult át a korlát felett. Erre végképp nem számított.

– Ez az idióta az egyetlen, aki ért a gépekhez? – kérdezte óvatosan, de már előre sejtette a választ.

– Igen, uram – felelte Mark. – Ha nem teszi, amit tesz, akkor az egész rendszer összedől, a hajó pedig felrobban. Mindazonáltal fogalmunk sincs, mit is csinál valójában.

– Őrület – sóhajtott a parancsnok. Még egy órája sincs itt, de már is hülyének érzi magát. Vagy mindenki mást. – Ez tűrhetetlen – jelentette ki. – Lehet utazni egyáltalán azokon a kapukon? – intett az odalent sorakozó, tejfehéren fodrozódó portálok felé.

– Mr. Világos az egyetlen, aki erre a kérdésre választ adhat – felelte Mark, arcán kínos vigyorral. – Mi nem merészkedünk a gépterem közelébe. Lekísérjem esetleg az ajtóig?

– Nem, köszönöm – mondta fagyosan Mr. Pear. – Ez egyszerűen érthetetlen. Gondolkodnom kell. Kérem, kísérjenek a parancsnoki hídra, és hagyjanak magamra. El kell intéznem pár fontos hívást. Nem szeretném, ha két órán belül bárki is megzavarna.

Szódás manó elképedve bámulta maga előtt a tejfehér valamit. Egy halandó ember talán elborzadt volna, de őt határozottan jókedvre derítette.

– Itt a nagy lehetőség – suttogta a Sötét Úr. – JÖVÜNK!

Mr. Pear nyugtalanul ücsörgött a parancsnoki székben. Egyik hologram üzenetére sem kapott választ, és ez felettébb zavarta. De legalább senki nem próbált meg bejönni hozzá – gondolta, de ebben a pillanatban kinyílt a fotocellás ajtó, és Mr. Világos rontott be rajta.

– Uram! Vészhelyzet van! A hajót elárasztották a zöld manók!

A parancsnok nem tudta eldönteni, most vajon sírjon, vagy nevessen. Arra gondolt, talán jó ötlet lenne, ha elkezdené ütemesen a műszerfalba verni a fejét. Gyorsan elhessegette a gondolatot, nem valószínű, hogy bármit is megoldana.

– Uram! Senki nem hisz nekem! Csak magára számíthatok! A zöld manók!

– És, mit csinálnak? – kérdezte tettetett derűvel Mr. Pear. A zöld manókról egyedül gyermekkora kedvenc rajzfilmfigurái ugrottak be. Olyan régen volt már, egy elveszett, még értelmes világban. – Fütyülnek, dalolásznak, és ugrabugrálnak?

– Pontosan uram – felelte megkönnyebbülten Mr. Világos, abban a hiszemben, hogy a parancsnok végre megértette. – Ja, és mindent összetörnek – tette még hozzá.

Mr. Pear felpattant, és eszeveszett iramban a gépterem felé vetette magát. Senkivel nem futott össze út közben, a hajó csendes volt, akár a sír. A célegyenesben megtorpant. Az is lehet, hogy ez az egész csak egy rossz vicc, de most már mindegy, úgyis bedőlt neki. A fotocellás ajtó paneljai félresiklottak előle. Odabent teljes káosz fogadta. A terem közepén egy magas, fekete ruhákba öltöztetett alak álldogált, körülötte zöld manók hada tombolt. Mindent leszedtek a helyéről, amit mozdítani lehetett, aztán azokat is, amiket nem. A parancsnok még éppen látta, ahogy a portálokat egymásra hajigálják, valami felvillant, aztán minden eltűnt, és nem maradt semmi, csak a nagy fehérség.

Taláros varázslók hada bukkant elő a semmiből. Átkokat kiabáltak, fénycsóvák repkedtek pálcáikból. A mező másik oldalán Jedi harcosok igyekeztek visszaverni a piros és zöld lövedékeket fénykardjaikkal. A két csoport között páncélos harcosok törtek át pajzsuk fedezékében, vad „Gondor! Gondor” ordítások közepette. A fejük felett egy űrsikló vergődött egy hatalmas sárkány karmai között. A hajtómű még egyszer felpörgött, aztán végleg leállt. A varázslók mögött ork hordák özönlöttek elő. Valahol felnyílt egy rejtett barlang bejáratát fedő, avarral borított csapóajtó, és törpék masíroztak ki alóla. Gyorsan felmérték a terepet, és megrohamozták az orkokat.

– Ezt a nagyapám apjának az… anyádat! – rikoltotta az egyik vörös szakállas, mikor egy plazmalövedék kettészelte a fejszéje nyelét. Mellette egy apró alak ekképpen ordítozott:

– Ezt pedig… amiért öregemnek szólítottál!

– Már csak ezer ork – dünnyögte egy fekete alak, és félrecsapta a felé hajított dárdát. – Pedig azt hittem, azon már túl vagyok.

Kicsivel arrébb a Sötét Úr heverészett két fa közé kifeszített függőágyán, és elégedetten szemlélte a jelenetet. Csuklyájához emelte szívószállal és citromszelettel díszített koktélját, és nagyot szürcsölt belőle. Letette a poharat egy kis asztalkára, aztán kényelmesen hátradőlt.

– EZT MÁR SZERETEM!