George Dick nyugalmazott őrmester lihegve állt meg a domb tetején, előregörnyedt, és két kezével a térdeire támaszkodott. Enyhe hányinger környékezte, de a kellemetlen érzés amilyen hamar jött, olyan gyorsan távozott. Felegyenesedett, és hátrapillantott a válla felett. A kopár, kiégett pusztaság mélyén még innen is látszott a Kupola halványzöld csillogása.

Hirtelen elfogta a vágy, hogy visszatérjen a biztonságot nyújtó otthonába, az egyetlen olyan ismert menedékre, ahol az ember – legalábbis viszonylag – nyugalomban élheti életét. Hiányoztak neki a zöld levelű fákat utánzó díszek és a holografikusan kivetített, bárányfelhőkkel tarkított kék ég. Itt kint fluoreszkáló szürke hamuköd húzódott a feje felett, örök szürkületre kárhoztatva a földet. Mióta az órája bemondta az unalmast, képtelen volt számon tartani az idő múlását. Talán már egy hónapja, hogy túlélők után kutat. Vagy kettő is eltelhetett?

Eddig egyetlen teremtett lélekkel sem találkozott. Még a hivatásos felderítőkkel sem hozta össze a sors, pedig ugyancsak kíváncsi lett volna, hol a fenében bóklásznak. A Biztonsági Ügyosztályon első körben hallani sem akartak arról, hogy élő emberek merészkedjenek a kupolán kívülre. Egy életre megtanulták a leckét: ne adj esélyt a robotoknak! A gép már régóta képessé vált az emberi agy emlékeinek feldolgozására. Ha ily módon rájön, hogyan tud bejutni a védőbúra mögé, akkor mindennek vége. Dick sem mert kockáztatni, de nem is adta be a derekát az első nehézségekbe ütközve. Felvetette, esetleg képezhetnének olyan felderítőket, akik semmit nem tudnak a Kupola védelmi rendszeréről. A Biztonsági Ügyosztály nem repesett az örömtől, de végül csak belement. Tíz évnek kellett eltelnie, mire a felderítők – a Biztonsági Ügyosztály jóváhagyásával – elhagyhatták a menedéket. Ennek már hat hónapja, de azóta egy sem tért vissza. Legalábbis amennyire Dick tudta.

Azt elintézni, hogy ő maga is kijusson, még ennél is körülményesebbnek ígérkezett. Végül maga Dick lepődött meg a legjobban, mikor párhónapnyi tárgyalás, ígéret és papírmunka után tényleg a Kupolán kívül kötött ki. Persze azóta minden biztonsági jelszót megváltoztattak, és valószínűleg lecserélték a fél rendszert. Kapóra jött, hogy egyébként is újítottak, máskülönben kétséges, hogy kieresztik a nyugdíjas őrmestert. Dick élt a gyanúperrel, a Biztonsági Ügyosztály elnöke örült, hogy végre megszabadulhat tőle.

Az őrmester maga sem tudta, miért kellett mindenáron elhagynia a Kupolát. Talán vezekelni akart a bűneiért, talán valami jelentéktelen aprósággal próbált helyrehozni egy hatalmas baklövést. Vagy a gyűlölködő tömeg elől menekült volna? Amikor ez az egész elkezdődött – mintha egy másik világban lett volna –, akkor ő volt az, aki kiállt a robotok mellett. Az ő arca virított a robotokat népszerűsítő plakátokon, és az ő dollármilliói húzták ki a csődből a gyártó cégeket. Afelett a részlet felett, hogy abban az időben mekkora szolgálatot tettek a gépek az emberiségért, ma már a legtöbben hajlamosak elsiklani.

A robotokat egy idegen életforma – a raktish – felkutatására, és kiirtására tervezték. Ez az intelligens, parazita faj hamar ismertté vált páratlan rejtőzködési és szaporodási képességéről. Hiába halt meg több millió raktish, amíg egyetlen bázisuk is megmaradt, néhány hónap leforgása alatt visszaállították az eredeti létszámukat, és újabb inváziót indítottak.

A program már a kezdetektől fogva sikeresnek bizonyult. Úgy tűnt, a háború rövidesen véget ér. A robot-project egyre több pénzt kapott, és egyre tovább fejlődött. Az Üzemben az újabb típusok legyártását egy erre a célra tervezett mesterséges intelligencia végezte, bekalkulálva az előzőek révén összegyűjtött ismereteket. A legújabb típusokat a raktishok mintájára készítették. Ezek a példányok képesek voltak felvenni a kapcsolatot a túlélő raktishokkal, beszivárogtak a bázisokba, és felrobbantották azokat lakóikkal együtt.

A mai napig rejtély, hol romlott el a masina. A mesterséges intelligencián, vagy hétköznapi nevén Robin dolgozó tudósok váltig állítják, hogy a gép magától nem fejlődhetett tovább, ám azt is kizártnak tartják, hogy valaki hozzápiszkálhatott volna. Nyilván a valóság romlott el – gondolta Dick ironikusan.

A katasztrófa azzal kezdődött, hogy az üzemhez legközelebb eső bázis a levegőbe repült. A gép előre kiszámolta, mekkora detonáció szükséges az egész erődítmény eltüntetéséhez. Ez a mérnöki pontosság intő jel lehetett volna, de az emberek előbb gyanakodtak a raktishokra, mint a saját teremtényeikre. Mire tisztázódott a helyzet, már túl késő volt. Az Üzem megközelíthetetlenné vált, a háború után megmaradt menedékek pedig sorra tűntek el a föld színéről.

A védettebb bázisokon rövidesen megjelentek az embert utánzó robotok. Néhol kívülről szivárogtak be, máshol már a kezdetektől ott lapultak, és várták, hogy eljöjjön az idejük. Az emberek ugyanolyan gyorsan pusztultak, mint azelőtt a raktishok. Mára talán egyetlen túlélő sem maradt volna, ha nincs a Kupola. A különleges találmány működési elvét Dick egyáltalán nem értette, bár az igazat megvallva különösebben nem is érdekelte. Ez végül hasznára vált, hiszen részben ezért engedték a menedéken kívülre.

A Kupola valamilyen módon megszüntette az elektromos impulzusokat, ezzel elkábítva a robotokat, és az embereket is. Nem lehetett leárnyékolni, nem juthatott át rajta se élő, se robot.

– Tudja, Dick – idézte fel a volt őrmester Richard Stocks, a Belső Védelem egyik kutatójának szavait – a robotoknak nincs tudatuk. Csak az emlékeinket veszik el tőlünk. Minden esetben a programkódjuknak megfelelően cselekszenek. Ha valamelyik embertársunk szeretne minket magával együtt a levegőbe repíteni, akkor az MI helyében már rég felrobbantotta volna az egész bolygót. A gép viszont nem tud gondolkodni, csak a saját keretei között. Aki azt hiszi, a robotok meg akarnak ölni minket, tévednek. Egy ember öngyilkos merénylő szándékai és motivációi homályosak, az MI-éi azonban kristálytiszták: olyan masinákat kell gyártania, amelyek bejutnak az ellenséges bázisra, és felrobbantják magukat. E köré a két pont köré épül a működésük. Most még. De mi történik, ha egyszer a tudatunk is az övék lesz?

Dick kapott pár biztató szót, és elhelyeztek a testében egy titkos azonosítót – amit Robi állítólag nem képes megtalálni – arra a valószínűtlen esetre, ha visszatérne. A Biztonsági Ügyosztály elnöke sejtette, hogy az őrmester meghalni megy ki, de a Belső Védelem ragaszkodott ehhez a megoldáshoz.

Most már mindegy – gondolta Dick. – Kint vagyok, itt kell helyt állnom.

Elfordította tekintetét a Kupolától, és elindult a domboldalról levezető, kacskaringós betonúton. Óvatosan haladt, az utat fedő hamuréteg alatt repedések és kátyúk húzódtak. Az egyik kanyar után egy kis repülőgép, vagy talán siklójárgány roncsaira lett figyelmes. Hirtelen rossz előérzete támadt. Pontosan egy hete járt itt, és akkor még semmi szokatlant nem talált. Lefújta volna a szél a romokról a hamut és a homokot?

Előhúzta pisztolyát, és közelebb lépett. A jármű szélvédője szilánkokra tört, a bal szárnya hiányzott, a többi részét horpadások és égésnyomok borították. Dick az ajtót nyitó kallantyú felé nyúlt, és egy határozott mozdulattal fellökte. Nem történt semmi – nyilván beragadt.

Felmászott a gép orrára, és bepillantott a pilótafülkébe. Elöl halott műszerfal, és egy forgatható szék fogadta, a kabin hátsó részét műanyag szálas függöny takarta. A szélein megolvadt, de ezt leszámítva épen maradt. Dick a fegyverét továbbra is készenlétben tartva közelebb kúszott, átdugta a fejét a törött szélvédőn, és elhúzta a függönyt. Odabent egy, a felismerhetetlenségig tönkrevert hulla üres szemgödrei meredtek vissza rá. Felkiáltott, és a korát meghazudtoló fürgeséggel szökkent vissza a gép orrára. Elveszítette az egyensúlyát, és leesett a porba.

– Maradjon, ahol van! – kiáltott rá valaki a háta mögött. A hang ismerősen csengett, de nem tudta beazonosítani. – Ha megmozdul, lelövöm.

– Nem akarok ártani önnek – erőltetett nyugalmat magára az őrmester. – Beszéljük meg, mit akar, rendben?

– Ejtse a pisztolyt a földre, tegye a kezét a tarkójára, és lassan álljon fel! – mordult rá az idegen. Remegő hangja félelemről árulkodott. – Ne forduljon felém, csak ha erre utasítom!

Dick elengedte a fegyverét, és óvatosan a tarkójára kulcsolta a kezét.

– Most felállok, rendben? Nem lesz semmi baj.

– Csak tegye, amit mondtam, nem kell a szöveg – rivallt rá a hang. Az őrmester egyre biztosabb volt benne, hogy már hallotta valahol.

– Jó, akkor most szép lassan megfordul.

Dick egy fiatal, beesett arcú, sápadt bőrű fiatalemberrel találta szembe magát. A férfi szabvány, szürke katonanadrágot, és egy toldozott-foldozott inget viselt, fejére baseball sapkát húzott. Reszkető kezében ugyanolyan pisztolyt szorongatott, mint ami az őrmester lábainál hevert. A kint töltött idő viszontagságai alaposan megváltoztatták, de az őrmester így is egyből ráismert.

– Johny kölyök?

– Ne mozduljon, őrmester! – hisztériázott a fiú. – Nem tudhatom, tényleg maga-e az.

– Semmi gond, Johny – felelte Dick. Az ismerős arc látványa megnyugtatta. Első gondolata az volt, odaadja a kölyöknek a fémdetektorát, hogy meggyőződhessen a kilétéről. Aztán felébredt benne a gyanú: mi van, ha a kölyök robot?

Johny baljával a dzsekije mélyére nyúlt, és előhalászott egy széles pengéjű kést. Megfordította, majd a markolatával az őrmester felé nyújtotta. Arra gondosan ügyelt, hogy a pisztoly csöve végig Dick arcára meredjen.

– Vágja meg a bal hüvelykujját, a csuklóját és a felkarját! Most!

Dick kelletlenül bár, de engedelmeskedett.

– Látod, kölyök – próbált Johnyra mosolyogni. – Vérzek. Ember vagyok.

– Frászt! A legutolsó példányok imitálják a vérzést. Meglátjuk, behegednek-e a sebek.

– Rendben – bólintott Dick. – Akkor megvárjuk, amíg behegednek. Ha megengeded, addig leülnék, rendben?

– Állva marad – morogta Johny, és kinyújtotta a kezét a késért. – Hol vágjam meg magam?

– Jobb boka, bal kisujj, bal váll – mondta találomra az őrmester. A kölyök apró vágásokat ejtett a felsorolt testrészeken, közben kifejezéstelen tekintetét végig Dicken tartotta.

Félóra kínos ácsorgás után Johny úgy döntött, elégedett a kísérlet eredményével, és az övébe csúsztatta pisztolyát. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

– Elnézést, őrmester – szabadkozott. – Lehet, hogy paranoiásnak tűnök, de idekint nem lehet elég óvatos az ember.

– Semmi gond, kölyök. És már nem vagyok őrmester.

– Igenis, uram! Azt vegye fel, uram – intett a fiú a földön heverő pisztoly felé. – Még szükségünk lehet rá.

– Találtál valamit, Johny? – kérdezte Dick. Úgy tett, mintha csak a fegyveréért hajolna le, de közben bekapcsolta a fémdetektort. Nem győzte meg a kölyök előadása. Ha a robotok megtanulták imitálni a vérzést, akkor csak idő kérdése, hogy a hegedő sebekre is találjanak megoldást. Rápillantott a műszer kijelzőjére, de az semmit nem jelzett a kölyök irányából, a kést és a pisztolyt leszámítva. Megkönnyebbülten csúsztatta vissza a zsebébe.

– Csak robotokat, és más felderítőket. Már hosszú ideje egy helyben toporgok. A GPS-em meghalt, fogalmam sincs, mi hol van. Nem mertem elhagyni az egyetlen Raktárat, amiről tudtam, merre találom. Különben is veszélyes egyedül utazni.

Nem tudja, mi hol van? Innen látni a Kupolát! – ötlött fel a gondolat az őrmesterben.

– Elképzelésed sincs, hol lehetünk? – kérdezte. Remélte, hogy a kölyök nem vette észre pillanatnyi megingását.

– A Kupola innen durván négy napra van, uram – mondta Johny. – De ezt leszámítva fogalmam sincs, mit merre találok. A menedékhez vezető utat a robotok figyelik, és ahhoz is túl hosszú, hogy alvás nélkül megtegye az ember. Nem mertem egyedül elindulni.

– Ketten talán érdemes lenne megpróbálni – felelte Dick. Egyelőre a visszatérés tűnt a legjobb ötletnek. Egyfelől tartozott ennyivel Johny szüleinek, másfelől maga is úgy érezte, a kölyök már épp elég időt töltött idekint.

Johny komoran, a lelkesedés legkisebb jele nélkül bólintott. Talán képtelen volt elhinni, hogy tényleg visszajuthat a menedékre.

– Nem szívesen utazok társaságban – szólalt meg hirtelen a kölyök, amikor már majdnem visszaértek a dombtetőre. – Tommy miatt.

Dick pontosan tudta, hogy Tom Douglas Johny társa volt. Nem akart erőzni a kérdésekkel, de most mégis visszakérdezett.

– Mi történt vele?

– Meghalt – felelte közömbös hangon Johny, majd kisvártatva hozzáfűzte: – Én öltem meg.

– Akkor őt láttam a repülőben?

– A repülőben? – kérdezett vissza zavartan Johny. – Ha azokra a roncsokra gondol, akkor nem, fogalmam sincs, az hogy került oda. Tommyt már... Tommy már nagyon régóta halott. Akkor még sokkal butábbak voltak a robotok. Vagy legalábbis azt hittük.

– Hogy történt?

– Egy nap elveszítettük egymást. Csak pár órára, de ez is épp elég problémát tud okozni. Ha valakit nem tartasz folyamatosan szem előtt, akkor nem lehetsz benne biztos, hogy nem robot-e. Azok a mocskok észrevették, hogy elszakadtunk. Nem tudtak lecsapni egyikünkre sem, ebből a szempontból szerencsénk volt.

– Hanem?

– Volt velük egy gyorsmásolat Tommyról. Nem sokkal azután, hogy...

– Gyorsmásolat? – kérdezett közbe Dick.

– Persze, nem tudhatja – kapott észbe Johny. – Én sem tudtam, de amikor kiszúrnak, készítenek pár olyan másolatot, ami csak a külsejében egyezik meg az eredeti személlyel. Amikor megláttam ezt a robot Tommyt, csak arra tudtam gondolni, hogy tényleg elkapták, és elvették az emlékeit. Nem haboztam, azonnal lelőttem. Nem vérzett, a golyó rövidre vágta pár áramkörét, tisztán láttam a szikrákat. Ekkor jelent meg mögöttem az igazi Tommy. Ha tudok hideg fejjel gondolkodni, talán...

– Ne hibáztasd magad, kölyök! – veregette meg Johny vállát Dick. – Ki tett volna másképp a helyedben? – Mondani akart még valami biztatót, de szavai még önmagának is bután csengtek.

Időközben átértek a domb túloldalára. A hamufelhők lejjebb ereszkedtek, így a távoli Kupola láthatatlan maradt. A pusztaság egyhangúságát csak néhol törte meg egy-egy kiálló épületcsonk, domb vagy mély kráter. Szótlanul haladtak. Dicknek ezer kérdés kavargott a fejében, de látta Johnyn, hogy már nincs kedve a beszédhez.

Még egy nap sem telt el azóta, hogy a készleteit feltöltötte az egyik rejtett Biztonsági Raktáron, ezért úgy döntött, legjobb, ha egyenesen a Kupola felé veszik az irányt.

Három nap telt el anélkül, hogy a robotok felfigyeltek volna a két utazóra. Az időjárás nekik kedvezett: a szél szakadatlanul fújt, felkavarva a hamuszőnyeget, és eltakarva őket a leskelődő tekintetek elől. A látótávolság pár tucat méterre csökkent, de olyan is előfordult, hogy szinte az orruk hegyéig sem láttak. Felváltva hordták az őrmester gázmaszkját, akinek pedig épp nem jutott, az egy rongyot kötött az arcára. A GPS által meghatározott irányt követték. Éjszaka csak pár órára álltak meg, ilyenkor felváltva őrködtek, és készenlétben tartották a fémdetektort.

A harmadik nap estére elállt a szél, és a levegő valamelyest kitisztult. Dick visszatérő komfortérzete dacára sem örült a változásnak. Nem volt benne biztos, hogy a robotok hiánya az időnek köszönhető-e, de akkor is megnyugtatta a láthatatlanság illúziója.

Egy magányos épület romjai közé húzódtak be aznap éjszakára. Az őrmesternek elképzelése sem volt, eredetileg milyen célt szolgálhatott. Mostanra gyakorlatilag csak a betontalpazatból maradt meg valami, meg egy-két helyen álltak téglafal csonkok. Tetőnek, nyílászárónak, bútornak se híre, se hamva. Dick kiválasztott egy védettnek tűnő sarkot, és lepakolta a cuccait. Johny gyanakodva járta körbe az épületet.

– Az első őrség az enyém – mondta Dick, miközben a konzervekből álló vacsorájukat készítette elő. – Mára még kevesebb víz jut – jegyezte meg keserűen. – Biztos nem gondoltad meg magad?

A kölyök megrázta a fejét.

– Utálom a vízport. Csak még szomjasabb leszek tőle.

– Te tudod – felelte Dick, és visszazárta a vízporos tégely fedelét. – Ma nekem sincs hozzá nagy kedvem. Ha szerencsénk van, holnap annyit ihatunk, amennyi belénk fér. És nem csak vizet.

Johny ahogy volt, lefeküdt, és szinte azonnal elnyomta az álom. A levegő hőmérséklete legfeljebb egy-két fokkal csökkent le éjjel, a rovarok már rég kipusztultak, így a kölyök nagy értelmét nem látta a hálózsák cipelésének. Dick azonban ragaszkodott hozzá – nem mintha ezzel pótolni tudta volna az otthoni ágyát. Visszapakolta a konzerveket a hátizsákjába, és járkált egy kicsit, hogy kitisztuljon a feje. Kár, hogy az órája bekrepált. Így csak tippelni tud, mikor kell felkeltenie Johnyt.

Legfeljebb egy-két óra telhetett el, amikor a kölyök hirtelen felriadt.

– Valami baj van? – kérdezte álmosan az őrmester.

– Nem, uram – felelte Johny zihálva. – Csak egy rémálom. Ha nem bánja, átveszem az őrködést. Nem akarok visszaaludni.

– Rendben – mondta Dick, és nekiállt kibontani a hálózsákját. Johny kifejezéstelen arccal üldögélt, hátát a falnak támasztva.

Dick végignyúlt a hálózsákján. Úgy érezte, mintha ólomból lennének a szemei, de valami nem hagyott neki nyugtot. Az állandó készültség és a bizonytalanság kezdett az idegeire menni. Nem volt benne biztos, de mintha hallott volna valamit, közvetlenül azelőtt, hogy a kölyök felébredt. Ilyesmi már többször is előfordult. Az első pár alkalommal Johnyval közösen átkutatták a terepet, de soha nem találtak semmit. Talán csak paranoia, de mi van, ha ezúttal van összefüggés a zaj és a kölyök hirtelen álmatlansága között?

Úgy tett, mintha aludna, de közben feszülten figyelt. Csaknem tényleg álomba szenderült, amikor hallotta, hogy Johny óvatosan feláll, és elsétál. A távolodó léptek zaja felé fordult, és résnyire nyitotta a szemét. A szürkeségben látta, ahogy a kölyök pisztollyal a kezében igyekszik az egyik nagyobb falmaradvány felé. Félúton járhatott, amikor valaki kilépett a téglahalom mögül. Dick kis híján felkiáltott a döbbenettől: az alak szakasztott mása volt a kölyöknek.

Az igai Johny dühödten felkiáltott, és meghúzta a ravaszt. A Johny robot visszaugrott a fal mögé. Dick felkapta a földről a fegyverét, és felpattant.

– Mi a pokol történt, Johny? – kiáltotta.

– Gyorsmásolat – lihegte Johny, miközben egyre messzebb hátrált a téglafaltól. – Nem láttam nála fegyvert. Elmenekülünk.

– Nem, kölyök. Ha nincs fegyvere, akkor becserkésszük, és elpusztítjuk.

– Maga már nem a felettesem, Dick – sziszegte Johny. – Én megjártam ezt a poklot, de maga még semmit nem látott belőle! Ez csali. Nem követjük, elmegyünk.

Az őrmester egy pillanatra összezavarodott. Követni? A robot a tetves fal mögött áll, csak le kell puffantani. Majdnem szóvá tette, de a kölyök zord ábrázatára pillantva meggondolta magát, és visszacsúsztatta az övébe a pisztolyát.

– Rendben – felelte tettetett beletörődéssel a volt őrmester. Visszafordult a cuccai felé, de közben előhalászta a zsebéből a fémdetektort. Jobb, ha szemmel tartja a Johny-robotot. Meghökkenve meredt a képernyőre. A szerkezet szerint csak a fegyverek és a saját felszerelése tartalmazott fémet a közelben. A Johny-robotról a pisztolyt leszámítva semmilyen jelet nem adott. Egyikről sem.

Dick a fegyvere után kapott, de a kölyök megelőzte.

– Állj meg Dick, vagy lövök! – ordította. – Nem fogjuk elcseszni ennyire közel a célhoz. Gyerünk, irány a Kupola!

– Nem viszlek be, Johny – felelte halkan az őrmester. Elege volt a játszmából. Különben is meghalni jött ki.

– Háromig számolok, aztán lövök – fenyegetőzött a kölyök. – Egy!

Dick nem mozdult.

– Kettő!

Johny ujja a ravaszra tapadt, a bal szeme idegesen rángatózott.

– Hár...

Fény villant, és eldördült a lövés. Dick nem érzett semmit. Korábban hallott ilyesmiről súlyos sérülésből felépült katonáktól, de arra nem számított, hogy ennyire eltűnhet a fájdalom. Amikor őt lábon lőtték, akkor kegyetlen kínokat élt át. Egy pillanatig némán álltak egymással szemben, aztán a kölyök megtántorodott, és földre zuhant. Mögötte egy másik Johny állt, kezében füstölgő pisztollyal.

Dick oldalra vetődött, közben előrántotta fegyverét, és tüzelt. Az első lövedék célt tévesztett, a második azonban mellkason találta a robotot. A Johny-másolat térdre rogyott, aztán arccal a porba esett.

 Az őrmester megrökönyödve bámulta a megroncsolódott holttesteket. Az MI tökéletes munkát végzett, a két Johny a mellkasuk alá beszerelt detonátort leszámítva minden szempontból emberinek tűnt.

– Majdnem bevittem! – hasított belé a felismerés. Persze úgysem juthatna át az ellenőrzéseken, de így is épp elég kárt okozott volna.

Dühödten belerúgott az egyik robot maradványaiba. Nem érdekelte, felrobban-e vagy sem. A küldetése eleve kudarcra volt ítélve. Hogy lehetett ennyire naiv? Nincsenek túlélők. A kupola az egyetlen menedék. Kiábrándult az egészből, egyetlen vágya maradt csupán: vissza akart térni az otthonába, ahol biztonságban élheti le hátralevő éveit.

Fél napnyi séta után érte el a Kupolát. Út közben senkivel sem találkozott.

– Most kiderül, mennyit ér az azonosítótok! – kiáltott bele a zöldesen derengő falba.

Mintegy válaszul, a Kupola megremegett, és kettévált előtte. Elindult a vibráló folyosón, ki, a fény és a biztonság felé, aztán félúton még egyszer utoljára visszanézett. A levegő most furcsamód tiszta volt, felsejlett előtte a domb, aminek a lábánál Johnyval találkozott. Szinte látta, ahogy a repülőgép roncsai között kutat, ahogy rábukkan az összeroncsolt hullára, akiről nem sikerül megállapítani, hogy...

– Úristen!

George Dick sarkon fordult, és rohanni kezdett.

Vajon miért csak azóta vágyik haza, hogy a dombtetőről lesétált?

–... a robotoknak nincs tudatuk.

Vajon miért buktatta le a Johny robotot a másik?

– Csak az emlékeinket veszik el tőlünk.

Miért nem hagyta, hogy megpróbálja bevinni a kupola mögé?

– Most még.

A robotok csak logikusan tudnak cselekedni. A kérdés mindig az, mennyi információ áll a rendelkezésükre. Mi van, ha az egyikük nem tudta, hogy...

– De mi történik, ha egyszer a tudatunk is az övék lesz?

A folyosó vészes gyorsasággal záródott előtte. A valami, ami George Dicknek képzelte magát, az utolsó pillanatban vetette ki magát a pusztaságba.

Hosszú hetek teltek el, mire Dick megtalálta az Üzemet. Valahol legbelül örömét lelte a feladatban. Beszivárog az ellenséges bázisra, és a levegőbe röpíti – ez a tudat éltette, másfelől értékelte a sors iróniáját. Most harmadjára fordul a kocka, és remélhetőleg utoljára. A hatalmas robbanást még a Kupolán belül is hallani lehetett.