– Petya! Ezt nézd meg! – kiáltott izgatottan Tomi az ablakból, és az öltönyös úr egycsapásra érdektelenné vált, mintha soha ott sem lett volna. Peti vetett egy sanda pillantást Klári nénire, aki éppen lázasan magyarázott valamit, aztán óvatosan felállt a fotelből.

– Értsd meg, Béla! Istvánra nem lehet gyermeket bízni. A bátyám talán már maga sem tudta, miket ír. Nem hiszem, hogy ha józanul gondolkodik...

– Klárika! Ezt már átbeszéltük. Az orvosok véleménye szerint Keresztes János elmeállapota kifogástalan volt. Én megértem, hogy félted a gyermeket, de egyelőre semmilyen bizonyítható okát nem látom az aggályaidnak. Még a gyerek pszichológusa is egyetértett abban, hogy jót tesz majd neki a környezetváltozás, és az állatok közelsége. Arról nem is beszélve, hogy István már legalább tíz éve tart lovasterápiát fogyatékos gyerekeknek is. Én elhiszem, hogy nem bízol benne, de mégis mit tudnék felhozni ellene? Semmit.

Peti közben egyvonalba ért Klári néni hátával. Megtorpant. Ha kivárja a megfelelő pillanatot, a nagynénje talán nem veszi észre. Tomi lázasan integetett az ablakból.

– Hát nem érted? – emelte meg a hangját Klári néni. – Peti most nehéz időket él át. Alig beszél, nem csinál semmit, nem akar enni, alig alszik és ott van az a kitalált barátja is. Most nagyon nem lenne jó, ha olyan emberhez kerülne, aki nem tud rá kellőképpen odafigyelni. Nem ez lenne az első baleset Istvánnál. Hogy menjek el nyaralni a tudattal, hogy bármikor...

Peti vett egy nagy levegőt, és előrelépett.

– Ülj vissza a helyedre! – csattant fel Klári néni, aztán folytata, mintha mi sem történt volna. – Hogy bármikor baja eshet.

– De Tomi is az ablaknál van – mondta durcásan Peti, mire Klári néni feje vészesen vörösödni kezdett.

– Ebből elég volt! – pattant fel. – Köszönöm a türelmed, meglátod, rövidesen a tények is engem igazolnak majd. Peti, köszönj el szépen az ügyvéd úrtól!

– Viszontlátásra – engedelmeskedett Peti, és hagyta, hogy Klári néni kihúzza az irodából.

Tíz perc múlva már a kocsiban ültek. Klári néni minden figyelmét a vezetésre összpontosította, Peti pedig kínos csendben ücsörgött hátul Tomival.

– Tomi szomjas – szólalt meg egyszer csak Peti.

– Tomi miatt nem állunk meg – préselte ki magából Klári néni. – Ha kell valami, magadnak kérd.

– Ezt érted teszem – súgta Tominak Peti, aztán előrefordult. – Én is szomjas vagyok.

– Tessék?

– Szomjas vagyok – pontosított Peti, mire nagynénje lekanyarodott, és beállt egy benzinkút parkolójába.

– Mit hozzak neked?

– Olyan narancsos kólát – felelte Peti, mire Klári néni szemöldöke a magasba szaladt.

– Szereted te azt egyáltalán? – kérdezte.

– Persze – hazudta Peti. – Megvárlak a kocsiban, jó?

Klári néni rövidesen visszatért egy fél liter "olyan narancsos kólával", aztán visszasietett a mosdóba.

– Fogadjunk, csak azért hoztad, hogy kiengesztelj, amiért beárultál az ügyvédnél – morgott Tomi, de azért egy hajtásra felhörpintette a kólát. – Mindegy, kösz!

Klári néni később furcsállta, hogy az üdítő ilyen gyorsan elfogyott, de gyanúját nem tette szóvá.

– Csak egy hétig leszel lent egyedül, kis drágám – mondta, mikor már majdnem kiértek a városból. – Ha bármi gond van, nyugodtan telefonálhatsz.

Peti összébbhúzta magát az ülésen, és Tomi felé pillantott. Legalább egy hétig ki kell bírnia Pista bácsinál, TV és számítógép nélkül.

– Ne félj Pista bácsitól – folytatta Klári néni. – Nem harapja le a fejedet.

Tomi sokat sejtetően elhúzta a száját. Ő igenis kinézte Pista bácsiból, hogy időnként gyerekfejeket harap le.

Az utazás hátralévő része szótlanul telt. A város utolsó épületeit is maguk mögött hagyták, kátyús, rozoga úton haladtak tovább. Tőlük jobbra faültetvény, balra szántóföld húzódott.

Klári néni lassított, aztán lekanyarodott egy poros földútra, ami a fák között vitt át. Néhány kanyar után Peti megpillantotta a Tanyát, Pista bácsi főhadiszállását. Régebben időnként járt erre a szüleivel, de ezekről a látogatásokról csak homályos emlékképei maradtak.

Előttük a birtok határát nyitott székelykapu, és fakerítés jelezte. Mögötte fehérre meszelt falú, tornácos, nádtetős parasztház állt. Az udvaron kemence, gémeskút és egy hatalmas cseresznyefa, ami kellemes emlékeket ébresztett Petiben.

Miután a házban senkit sem találtak, és a kiabálásra sem felelt senki, elindultak hátra.

– Elég nagy az udvar – magyarázta Klári néni. – Talán a lovaknál vannak.

Pista bácsit egy villanypásztorral elkerített részen találták meg, három idősebb gyerek, és három ló társaságában. A bácsi a földön ült, és egy botot farigcsált. Bő, kék nadrágot és hozzá való inget viselt, lábán hosszúszárú lovaglócsizma, fején szalmakalap, mintha csak most lépett volna le a mozivászinról. Kerek arca néha mosolygós, néha szigorú. Bajsza pödrött, dús szemöldöke alól pajkos tekintet vizslatta hol a botot, hol a tanulóit. Termete még ültében is tiszteletet parancsolt.

A fiúk hosszú kötelekkel vezették, irányították a lovakat. Petiék jó félúton járhattak, mikor Pista bácsi felállt, és intett a három legénynek, hogy álljanak meg, és jöjjenek közelebb.

– No, fiaim – mondta. – Azt szeretnénk, ha a ló megértené, hogy velünk biztonságban van, ránk mindig támaszkodhat, bármi történjék is. Látniuk kell, mi tudjuk, hova megyünk. Nem őt akarjuk pesztrálni, van célunk, ami miatt érdemes követni minket. Mikor elindulsz, Bálint, ne lassíts le, és főleg ne nézz vissza, ha nem vagy benne biztos, hogy követ-e a ló. Ha te foglalkozol vele, az olyan, mintha szerepet cserélnétek. Ha tudna szavakkal gondolkodni, a ló talán ezt mondaná magában: látom, elindult, de mintha maga sem tudná, merre tart. Most visszanéz, tőlem várja a megerősítést. Mondom is neki, jó helyen vagyunk itt, nem kell továbbmenni.

Ha nem a lovat sasolod, előbb-utóbb fel fog tűnni neki, hogy van itt egy kétlábú, aki mellett soha semmi baja. Viszont, ha elmarad tőled, akkor mindig kalamajkába – jelen esetben a kötőfékbe – ütközik. Ugyanez történik nagyban is. A ragadozók mindig azokat a lovakat tudják becserkészni, akik elszakadnak a ménestől.

– Köhöm, Pista! – köszörülte meg a torkát a türelmetlenül toporgó Klári néni, mire a bácsi hátraszólt, hogy egy pillanat, és tovább beszélt a figyelmesen hallgató fiúkhoz.

– Hát, ez mindennek a teteje – morogta Klári néni, aki az utóbbi időben elszokott attól, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyják. Ettől függetlenül többet nem szakította félbe a bátyját.

Peti csak most vette észre, hogy Tomi időközben átbújt a villanypásztorzsineg alatt, és épp az egyik békésen legelésző ló felé tart. Már indult volna utána, de Klári néni még időben elkapta a karját.

A három fiú elvezette a lovakat, Pista bácsi komótosan közelebb sétált, és üdvözölte a vendégeit.

– És te vagy Peti – rázta meg a kisfiú kezét. – Isten hozott!

– Köszönj Pista bácsinak! – mondta Klári néni, mire Peti elhabogota, hogy jó napot.

– Reggeliztetek már? – kérdezte a bácsi.

– Petike már biztos éhes, nekem viszont rohannom kell – szabadkozott Klári néni. – Már beraktam a holmiját a konyhába. Ne haragudj, de tényleg nem várhatok tovább. Szólj rá, mert néha elfelejt fogat mosni. És allergiás a macskaszőrre, meg a parlagfűre. És ne hagyd, hogy messze elcsatangoljon. Hétfőn itt leszek, ha bármi gond van, telefonáljatok!

– Ne aggódj! – mondta Pista bácsi. – Jól megleszünk.

Klári néni gyorsan megpuszilta Petit, elköszönt Pista bácsitól, aztán elviharzott.

– Tomi azt mondja, hogy fél tőled – jegyezte meg Peti, mikor magukra maradtak. Egy kicsit megszeppent.

– Majd összebarátkozunk – túrt bele a képzeletbeli gyermek hajába a bácsi, és Peti felé fordult. – Éhes vagy?

– Nem.

– Akkor gyere, nézzünk szét! – indítványozta Pista bácsi, és már indult is. Peti sietős léptekkel követte.

Visszakanyarodtak a ház felé. Megnézték a baromfiudvart a tyúkokkal, a kertet, a kovácsműhelyt, ahol a lovakat patkolták, és az istállókat, amelyek most üresen ácsorogtak. Aztán haladtak tovább, fel egy domboldalra, majd le a másik oldalon egy villanypásztorral elkerített rétre. A lovak valahol messze, a terület másik csücskében legelésztek, viszont a kapuban egy magányos kiscsikó álldogált, és az utat kémlelte.

– Miért van itt egyedül? – kérdezte Peti, akinek rögtön megtetszett az aranyos lovacska.

– Az anyját várja – felelte Pista bácsi, és megállt a villanypásztor előtt. – Itt vezettük be mindig a reggeli lovaglás után.

– És most hol van? – kérdezte a kisfiú.

– Látod ott fent azt a felhőt, aminek olyan lófej formája van? Onnan nézi, hogy boldogul a csikója.

Peti a felhőket fürkészte. Hamar kiszúrta a lófej alakút.

– Nem fél, hogy leesik? – kérdezte.

– Nem – mosolyodott el a bácsi. – Csillag nagyon bátor ló volt, semmitől se félt.

– Még az ekkora nagy pókoktól sem? – mutatta Peti, de Pista bácsi csak legyintett.

– Még az annál nagyobbaktól sem!

Peti még kérdezett volna valamit, ám ekkor felbukkant a dombtetőn az egyik lovas fiú, és lefutott hozzájuk.

– Pista bácsi! Lenne egy kérésem. Elmennénk ma délután...

Petinek szemet szúrt, hogy Tomi már megint elkalandozott mellőle. Persze rögtön sejtette, mi történhetett. Miközben ő a bácsival beszélt, a barátja besurrant a kiscsikóhoz. Peti meggyőződött róla, hogy senki nem figyeli, és elindult a villanypásztor felé. Ott megtorpant, és hátrasandított. Semmi.

Lehasalt, és átkúszott a zsineg alatt. Felállt, megint hátranézett. Pista bácsi és a fiú még mindig beszélgettek, mintha észre sem vették volna. Odalépett a csikóhoz, és megsimogatta a nyakát. Az állat nem foglalkozott vele, kitartóan bámulta az utat. Peti simogatta még egy kicsit, aztán ő is hátrafordult. Motorzúgást hallott, majd a dombtetőn megjelent egy piros traktor. A csikó hirtelen megugrott, félrelökte a kisfiút, és elrobogott a többi ló felé. Közben nagyokat nyerített.

Peti egyszer csak arra eszmélt, hogy a földön fekszik. Hirtelen nem is értette, hogy került oda. Ijedtében sírva fakadt.

– Nem tört el semmid? – kérdezte Pista bácsi, és kezet nyújtott a kisfiúnak. – Na, gyere! Megnézzük mit csinál ez a rosszcsont.

Peti feltápászkodott, és szipogva követte a bácsit át a réten. Látta, hogy a csikó időközben visszaért a többiekhez. Tényleg rosszcsont volt, most épp az egyik lovat piszkálta. Beleharapott a nyakába, mire az visszafordult, és elhessegette. Erre hátratáncolt, és ráfogott a ló farkára.

– Miért bántja? – kérdezte Peti.

– Tudod, fiam – kezdte Pista bácsi –, a csikónak muszáj gyakorolnia. Ki kell próbálnia, milyen vágtatni, harapni, rúgni. Meg kell tanulnia, miben hol van a határ. És kin gyakorolhatna, ha nem az anyján, aki bármit eltűr neki? Mióta Csillag odafent van, Harmat vette át a helyét. Befogadta a csikót, azóta együtt vannak.

– Akkor is meg kellene nevelni – durcáskodott Peti, aki még mindig nem bocsátotta meg, hogy a csikó fellökte.

– Ezt csak bízd a lovakra. Tudják ők, mit csinálnak – mosolyodott el Pista bácsi, majd cinkos pillantást vetett a kisfiúra. – Hiába, nem könnyű a szülők sorsa.

A napok eleinte csigalassúsággal teltek a tanyán. Peti nem nagyon tudott mit kezdeni a hirtelen rászakadt szabadsággal. Kilóméterekre elbóklászott, de senki nem ment utána, és nem is szidták le miatta. A szokatlan helyzet először elvette a kedvét a csatangolástól, később azonban Pista bácsi elmondta, mit hol talál a környéken, hova érdemes elmennie. Onnantól egész másképp zajlottak a kirándulások. Kapott egy kézzel rajzolt térképet, egy iránytűt és egy régi katonai távcsövet. Felvette a terepszínű ruháját, lelkes felderítőként járta be a környéket, és berajzolt minden fontosabb helyet, ami még nem szerepelt a térképen.

Hamar rájött, hogy a figyelmeztetés itt nem szófia beszéd. Pista bácsi egyszer szólt, hogy "a patikában nyalakodni, kovácsműhelyben tapogatni nem szabad", onnantól rá bízta, megfogadja-e a tanácsot, vagy sem. És bár Tominak semmi baja nem lett, amikor megfogta a földre rakott vasat, Petinek fájdalmas lecke árán kellett megtanulnia, hogy Pista bácsi ritkán beszél, de olyankor mindig igazat szól.

Annuska nénivel, Pista bácsi feleségével hamar összebarátkozott. Ebben jelentős szerepet játszottak a finom sütemények, és az estimesék, amik segítettek átvészelni az éjszakát. Egy nap meglátogatta őket Karcsi, Pista bácsi fia, aki rendőrként dolgozott a városban, vagy, saját szavaival élve: "elkapja azokat, akik rosszalkodnak, és rács mögé dugja őket".

Pista bácsihoz rengetegen jártak lovagolni. Minden nap több csoport is érkezett, az egészen apró gyerekektől kezdve a felnőtteken át az öregekig minden korosztály képviseltette magát. Peti ilyenkor mindig a környéken lődörgött, abban bízva, hogy egyszer őt is lóra ültetik.

Gyakran őgyelgett a kiscsikó körül. Megbocsátott neki, amiért fellökte, a csikó pedig cserébe hagyta, hogy megsimogassa. Az idő egyszer csak felgyorsult, és ami a hétből hátramaradt, egy szemvillanás alatt elillant. Klári néni visszatért, és magával vitte Petit, hogy a következő hetet "normális" helyen töltse.

Az élet egycsapásra visszatért a megszokott kerékvágásba. Peti úgy érezte, mintha szűk karámba zárták volna. Hirtelen megint nem szabadott semmit sem csinálnia. Klári néni sokat hisztériázott, hogy Pista bácsi elrontotta a gyereket, és azon is kifakadt, hogy Peti megégette a kezét. Szerencsére Tomi végig kitartott mellette. Együtt tévéztek, játszottak a gépen, homokoztak a játszótéren, vagy csak ültek, és bámultak ki az ablakon, a ló alakú felhőt keresve.

Mire véget ért a hét, Peti jóformán elfelejtette, milyen volt lent a tanyán. A közelgő visszatérés hírét már egykedvűen fogadta. A cserére késő délután került sor, a szokásos játszóterezés után. A kisfiú Tomival éppen elmélyülten mintázott egy homokbástyát, mikor Pista bácsi megérkezett.

– Csak hogy itt vagy! – hadarta köszönés helyett Klári néni, és az órájára pillantott. – Most időre mennem kell, de ígérem holnap délután meglátogatlak titeket!

– Menj csak, ha sietős a dolgod – felelte Pista bácsi nyugodtan.

– Néha sokáig kell neki könyörögni, hogy otthagyja a homokozót – figyelmeztette Klári néni Pistát, aztán Peti felé fordult. – Szia kis drágám!

Pista bácsi megvárta, még Klári néni elsiet, a homokozó mellé lépett, és így szólt:

– Gyere, fiam! Indulunk.

– Csak még egy perc – dünnyögte a kisfiú, és visszafordult a homokbástya felé. Hová tette már megint Tomi a lapátot?

Egyszer csak azon vette észre magát, hogy egyedül maradt. Pista bácsi eltűnt. Tomi úgyszintén. Körülnézett, de csak idegen arcokat látott. Sírni kezdett, de senki nem foglalkozott vele. Végül a könnyei is elapadtak. Magára maradt.

Eszébe jutottak magányos felderítő útjai a tanyáról. Egyszerre visszatért magabiztossága. Felállt, leporolta a nadrágját, és az övébe tűzte a lapátot. Aztán elindult megkeresni Pista bácsit.

Még szinte ki sem ért a játszótérről, mikor egy ismerős alakba ütközött. Karcsi volt az, Pista bácsi fia. Épp egy másik rendőrrel társalgott. Vajon őt is rács mögé akarná dugni, amiért rossz volt? Peti nem akart kockáztatni, ezért inkább kitért jobbra, de a szemfüles kopót sem ejtették a feje lágyára. Rögtön kiszúrta a kisfiút, és elévágott.

– Mi történt, kisfiú? – kérdezte tettetett szigorúsággal, mire Peti csakugyan aggódni kezdett.

– Elszakadtam a ménestől – habogta, mire a két rendőr felnevetett.

– Ezek be fognak zárni – jósolta Tomi, aki időközben valahogy csak előkerült. – Szerintem add fel magad, akkor könnyebb lesz megszöknünk – javasolta. – Mint annak a zsarunak a tegnapi filmben.

– Zárjanak csak be! – mondta elcsukló hangon Peti, és előrenyújtotta a kezét. – Önként feladom magam.

A két rendőr összenézett. Karcsi előrelépett, és áttapogatta a gyermeket. Végül elvette a lapátot, és a vizipisztolyt, amit Peti a zsebében tartott.

– Van erre engedélye, fiatalúr? – kérdezte, mire a gyerek megrázta a fejét.

– Akkor bizony be kell, hogy vigyünk – mondta Karcsi. Lecsatolta a bilincsét, és rápróbálta a kisfiú vékony csuklójára.

– Hát, ez nagy – jelentette ki csalódottan a rendőr. – Most mit tegyünk?

– Na, várj egy picit! – mondta a másik zsaru, és belépett a közeli játékboltba. Fél perccel később vigyorogva sétált ki az üzletből egy apró műanyag bilinccsel.

Peti csendben tűrte, hogy hátrabilincseljék a kezét, és elvezessék az őrsre. Feltűnt neki, hogy ma valamiért minden rendőr szokatlanul jókedvű. Vagy ezek egyébként is folyton vigyorognak? Végül cella helyett egyelőre egy apró dolgozószobába kísérték. Leültették egy támlás székre, aztán távoztak. Hallotta, hogy kívülről elfordítják a kulcsot.

A bilincs zárát sikerült feltörnie, de az ajtóval hasztalan próbálkozott. Már csaknem feladta, mikor az ajtó résnyire nyílt, és megjelent mögötte Pista bácsi feje.

– Csak halkan, fiam! – intette le a gyermeket. – Bármelyik pillanatban visszatérhetnek!

Peti lábujhegyen osont a bácsi után. Együtt lopakodtak végig a folyosón. Ott Pista bácsi megfogta a karját, és a fülébe súgta:

– Én befordulok jobbra, és elcsalogatom őket. Te számolj tízig, aztán fuss be a mosdóba!

Peti nem akadékoskodott, csak bólintott, hogy megértette a parancsot. Kicsit félt, hogy megint egyedül marad, de azért csak rendíthetetlenül mondta magában a számokat egytől tízig. Hatnál tarthatott, mikor egy rendőr elhaladt előtte. Szerencsére még időben a falhoz lapult, így a zsaru nem vette észre. Tíznél előbújt, átrohant a veszélyes területen, és bevetette magát a mosdóba.

Rövidesen Pista bácsi is csatlakozott hozzá, kezében két rendőrsapkával. Igazi, kék rendőrsapkák voltak, fekete szemellenzővel, és piros-fehér-zöld címerrel.

– A kapun csak úgy jutunk át, ha álcázzuk magunkat – magyarázta, és a kisfiú fejére nyomta a sapkát.

Elindultak kifelé, Pista bácsi vezényelte a menetet: bal, jobb, bal, jobb. A kijáratnál strázsló zsaruk még csak gyanút sem fogtak. Vigyorogva kezet ráztak Pista bácsi főtörzsőrmesterrel, és Peti kezét is megszorongatták.

Visszafelé a kocsiban be nem állt a gyerek szája. Lelkesen ecsetelte kalandját Annuska néninek, még Tomiról is megfeledkezett a nagy izgalomban. Vacsoránál már nagyokat ásított, aztán fogat mosott, és bedőlt az ágyba. Aznap éjjel hosszú idő óta először nyugodtan aludt, és már jócskán benne jártak a délelőttben, mikor felébredt. Magára kapta a ruháját, és rohant, fel a dombra, le a legelőhöz. A kiscsikó ma nem várakozott a kapuban, együtt legelt a többi lóval. Peti megállt, és felnézett az égre. Talán van ott valahol egy felhő, ami az ő édesanyjára hasonlít.

Forrás: