Az alaphelyzet nem túl bonyolult. A környéken egy Fekete Lovag garázdálkodik, akiről annyit tudunk, hogy mindig győz… Illetve nem, az egy másik volt, ez az itteni csak úgy garázdálkodik, meg kincse is van, meg gonosz is, meg kincse is van, meg különben sem bírják a környék lakói, és gyaníthatóan kincse is van, szóval nincs mese, fel kell kerekedni, és le kell számolni vele.

Egy vihar elől kénytelen vagyok egy barlangban menedéket keresni. Itt futok össze társaimmal, nevezetesen egy Regis nevű félszerzettel, aki kísértetiesen emlékeztet egy Regis nevű félszerzetre, és egy sötételffel, aki már inkább nem is emlékeztet senkire. Továbbá van még egy bölcs pap (motyog, könyvei vannak meg minden) és egy agyatlan vezér. Miután közös a célunk (igen, mindnyájan az eső elől keresünk menedéket) rögtön össze is barátkozunk. Kincsvadászok között már csak így megy a bizalom. Ja, igen, most jut eszembe, én csak az eső miatt voltam itt, a társaimtól hallok a Fehér Futóról… izé Matt Lovasról. És ennyi elég is, hogy örökre egymás barátai legyünk. Megvárjuk, még eláll az eső, és már lapozunk is az 1-re.

Nah, utunkba rögtön egy kihalt falu esik. Hogy-hogy milyen? Hát kihalt, ennyi nem elég? A vezér nagy bölcsen így szól:

- Fiúk, itt letelepszünk vala.

Erre rögtön visszavágok, hogy nem jó ez így főnök. Elvégre ez mégiscsak egy kihalt falu – mondanám, de nem tehetem, mert helyette azzal vagyok kénytelen érvelni, hogy ha éjszaka is továbbmegyünk, akkor lehet, hogy hamarabb odaérünk, ahol a Sötét Paraszt garázdálkodik. A főnök erre higgadt, megfontolt vezérhez méltóan letorkoll, hogy ő a vezér, szóval az van, amit ő mond. Szerencsénkre, a sötételf ösztönei azt súgják, hogy menni kell. És ha menni kell, hát menni kell. Megyünk is!
Rövidesen megint le kell táborozni, ezúttal kint a természet lágy ölén. Őrséget nem állítunk, a félszerzet viszont mókásan kiszökik a veszélyes vadonba, és engem is kér, hogy menjek vele. Mondom oké, miért is ne, legalább ezzel is bosszantom a főnököt. Megyünk, megyünk, és egyszer csak egy csapat trollba botlunk, akik fent állnak az út felett, kezük ügyében hatalmas kődarabok. A gyanútlan utazókat várják, hogy megdobálhassák őket. Igen, ezek ilyenek, nincs jobb dolguk, egész nap állnak és állnak, gyanútlan vándorok meg csak nem jönnek, mert hát nem egy forgalmas útszakasz ez itten, csak néha jön egy-két hős kalandozó. Szóval szegényeknek nincs mit tenni, naphosszat itt kell állniuk, kővel a kézben, hátha jön valaki. Na, azok most nem mink leszünk, mert választhatunk, hogy a pap átrepít minket a hegyen, vagy a sötételf átvezet valami titkos ösvényen. Egyértelműen az ösvényt választom, nehogy már ez a pap itten elvarázsoljon bennünket. Persze pont belefutunk egy medvébe. Rögtön harcra kerül a sor, szerencsére többen is vagyunk, meg hős kalandozók is, szóval gyorsan elgyepáljuk. Átkutatjuk a medve lakhelyét, és találunk mindent, ami csak kell: mágikus sípot, kötelet, naplót, szóval mindent, amire csak egy medvének szüksége lehet.

Mennénk is tovább, de másnap éjjel a pap tűnik el. Ejnye már ¬– gondolom magamban. – Hát milyen kalandozócsapat ez? Holnap meg a sötételf megy el se szó, se beszéd? No mindegy, majd én előkerítem!

És neki is vágok. Rögtön választanom kell, jobbra vagy balra megyek-e. Mondjuk jó lenne, ha eldönthetném valami alapján, de hát akkor túl könnyű lenne. A vérprofi kalandozó be meri vállalni, hogy vaktában döntsön. Bal vagy Jobb? Bal vagy Jobb? Most mi legyen? Ez már a választásoknál se ment, jól meg is jártam vele. Szóval akkor csak jobbra megyek, a bal már egyszer nem jött be. Alig teszek meg pár lépést, máris találok egy csaknem pucér nőt, akit egy fakereszthez kötöztek. Na, ezzel most mit csináljak? Nézem a lehetőségeim: elvágom a köteleit, vagy lelépek. Közben gondolkodom, hogy ez esetleg csapda is lehet, de azért csak nem lenne szabad itthagyni. Megszólítanám, de nem lehet. No mindegy, vágjuk akkor el a köteleit. Na, erre mit csinál? Rögtön rám ront, kezében egy a kereszt egy darabjával, amit lazán fél kézzel letört. De, ez egy 18 mínuszos könyv, így kardlappal hárítok és elzavarom a fenébe. Közben valahonnan rájövök, hogy ez egy bandita, akit a közeli nemtommilyen város lakói kötöztek ide, amiért olyan rossz volt. Le is kell vonnom egy szerencse pontot, amiért ilyen gonosz szerzetet szabadítottam a világra. Az író mellékesen megjegyzi, hogy amiért voltam olyan szemét, és kiszabadítottam, valószínűleg még hátráltatni fog a küldetésemben. Sebaj, menjünk tovább!

Megyek nagy nyugisan, de rám ront egy kardfogú tigris. Igen, egy kardfogú tigris, ez a szemét nem bírta volna inkább a kikötözött gonosztevő nőt levadászni, rám fáj a kardfoga. Persze legyepálom, mi az nekem! Aztán találok egy kutat. A könyv megkérdi, hogy akarok lemászni. Mondom: mi van? Mi a szösznek akarnék lemászni? Ez egy kút. Ki az, aki talál egy kutat, és eszébe jut lemászni az aljára? Nem baj, úgyis elvettem a medvétől a kötelet (lehet amúgy ő mászott le rendszeresen vele a kútba), leereszkedek. Odalent van egy alagút, a könyv úgy dönt, hogy úgy döntök, elindulok rajta. Jó, menjünk.

Egyszer csak szembe találom magam egy sárkánnyal! Éppen ébredezik. Bölcsen úgy döntök, megvárom, mit akar. Még jó, mert egy jóságos matektanár sárkány, aki segít rajtam, ha megoldok neki egy egyenletet.

A sárkány szomszédságában egy állatbőrrel letakart bejáratú szoba van, ahol egy primitív kinézetű ember lakozik (vala). Na, éppen egy erdei manót tart fogságban. Itt erősen elgondolkozom, mit kéne tenni, nehogy úgy járjak vele, mint a kikötözött nővel, de szerencsére a probléma megoldódik: jön a primitív ember! Legyőzöm, és kiszabadítom a manót. Hálából ad valami szent mitológiai… sajnos csak vizet, de elvileg majd a zombikat bőszen locsolhatom vele. Persze csak húsvét alkalmából.
Folytatom utam a felszínen. Egyszer csak egy fa alá érek, ásásnyomokra leszek figyelmes. Valamiért arra következtetek, hogy nyilván a pap áskálódik itten, ezért én is nekilátok a földmunkának egy csákánnyal, ami szintén a medvéé volt, csak akkor elfelejtettem mondani. Na, ez nem volt jó húzás, mert a fa egy gyilkos ostorfa, így vele is meg kell küzdenem. Sebaj, pillanatok alatt lekaszabolom. Most őszintén, mit nekem egy fa?

És már mehetek is tovább! Mit látnak szemeim a következő tisztáson? Igen, a papot. Éppen békésen meditál. De jaj! Mit hallanak füleim? Valami gonosz bestia léptei törik meg az erdő csendjét. Türelmesen várok, és… nem szörny az, vaddisznó, csörtet az erdő mélyén! Szerencsére megijed a meditáló paptól, így minden oké. Már épp kérdőre vonnám, hogy akkor most mi van, mikor elmondja, örül, amiért így aggódok érte, de csak félrevonult egy kicsit, hogy nyugisan meditálhasson. Erre visszamegyek az ostorfa maradványaihoz, és ütemesen verni kezdem bele a fejem. Nem! Nem! Nem! Igen, biztos valaki hangosan horkolt, ezért keresett békességet a keresztre feszített nők, medvék, trollok, kardfogú tigrisek, sárkányok, vaddisznók, primitív kinézetű emberek, ostorfák, vaddisznók és kutak társaságában! Szerencsére az ostorfa megsajnált, feltámadt, és inkább végérvényesen eltávolított a csapatból.

Kalandom itt véget ért!