Az igazi orgyilkost mindenki látja, de senki nem veszi észre, az igazi orgyilkos szavai betöltik a teret, mégsem hallja őket senki, az igazi orgyilkost, ha felismered, már késő.

Snare lovag vagy Snare úr – szemtől szemben általában így nevezték. Féltek tőle. Egyesek próbáltak udvariasan viselkedni vele, mások kerülték a pillantását, és mihelyt lehetett, odébbálltak. A háta mögött fejvadásznak, orgyilkosnak csúfolták. Mindig is úgy gondolt magára, mint a legjobbra a szakmában. A legjobbra  egy olyan szakmában, amely hivatalosan nem létezik, és amíg a törvény uralkodik, nem is fog soha.

Az első orvgyilkosságra a néhai Enhart király vette rá. A feje akkoriban még tele volt mindenféle téveszmével az igazságról.  Másodjára a családja megélhetéséért ragadott tőrt – vagy legalábbis utóbb így magyarázta magának a történteket. A harmadik esetre már nem is emlékezett pontosan, mint ahogy az azt követő több tucatra sem. Ő lepődött meg a leginkább, mikor visszahallotta, hogy túl van a harmincadikon. Soha nem gyötörte a lelkiismeret. Eleinte mindig volt valamilyen mentsége, később meg már nem foglalkozott a miértekkel. Ez is csak egy munka, amit tökéletesen kell elvégezni. Jó akart lenni valamiben, fel akarta hívni magára a figyelmet. Csak a dolgát végezte, mint bárki más.

Már éppen azon volt, hogy abbahagyja. Hatékonyságából mit sem veszített, de legbelül érezte, lassan eljár felette az idő. Időközben annyi aranyat összegyűjtött, hogy abból akár egy kisebb királyságra is futotta volna. Ám ekkor egy ismeretlen gyilkos bukkant fel a városban. Snare már az első bűntett után felismerte benne a vetélytársat. Bosszantotta, hogy valaki más tör a babérjaira, de ezzel együtt lelkesítette a tudat, hogy újra van miért küzdenie.

Egyetlen nagyszabású munka hiányzott, hogy végérvényesen felülmúlja titokzatos riválisát. Tetteiről már most is legendák terjengtek, olyan gyilkosokkal említették egy napon, amelyekkel korábban álmodni sem mert. Mégis, úgy érezte, tennie kell valamit, hogy neve örökké fennmaradjon.

Csaknem egy tucatnyi ajánlatot kapott, zömüket névtelen nemesektől, akik valamelyik jelentéktelen vetélytársuktól kívántak megszabadulni. Snare egyikkel sem foglalkozott. Pályája kezdetén még bármelyikért összetette volna a két kezét, de most nem alacsonyodhatott le odáig, hogy a ranglétra aljával foglalkozzon.

Az Örökösről először egy kocsmai beszélgetés során hallott. Nem voltak ivócimborái, de néha-néha kiválasztotta valamelyik asztaltársaságot, és leült közéjük kártyázni. Persze általában felismerték, de mert féltek tőle, és mert mindenkinek fizetette az italát, megtűrték maguk között. Még most is pontosan emlékezett a részeg lovag szavaira:

– Pedig úgy van, ha mondom! – csapta le dühösen korsóját. – Van neki örököse! Örökbe fogadott örököse! Értitek? Örökbe fogadott örökös!

Akkor még képtelenségnek tűnt ez az egész örökös história, de aztán szárnyra kapott a szóbeszéd, hogy Aarus Uralkodó a halálán van. Törvényes utódja nem volt, és ezek szerint már nem is lesz soha. Vajon képes lenne felrúgni a szabályokat, és tényleg magához vette valami senkiházi gyermekét? Snare sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudta a titokzatos Örökös létét. Még a nemesek között is sokan akadtak, akik biztosak voltak benne, hogy Aarus így próbál utódról gondoskodni. Ha tényleg ez a helyzet, akkor ebből még lázadás is lehet.

Aarus minden erejével azon volt, hogy leendő örökösét elrejtse az ellenséges tekintetek elől. Soha nem vitte társaságba, még csak be sem mutatta senkinek. Snare-nek azt is csak hosszas nyomozás árán sikerült kiderítenie, hogy a Palota egyik tornyában őrzik, az Uralkodó magánkönyvtárával szomszédos dolgozószobában. Az orgyilkos ekkor kezdett ténylegesen hinni az Örökös létezésében. A dolgozószobát valóban őrizték, és ahol őrök vannak, ott valaminek lennie kell.

Egy napon ágaskodó lovat ábrázoló pecsétes levelet kapott. Rögtön felismerte a város leghatalmasabb nagyurának jelképét. Már azelőtt is biztosan tudta, mi áll benne, hogy felbontott volna. A rövid üzenetet olvasva akaratlanul is elmosolyodott. Végre megkapta a munkát, amire vágyott.

Aznap délután Aarus magához hívatta. Az orgyilkos kétségbeesetten keresett valamilyen kibúvót. Máris lebukott volna? Az is megfordult a fejében, hogy elhagyja a várost, de végül sikerült megnyugtatnia magát. Az Uralkodó nem tudhat semmiről.

– Megmérettetés előtt állunk! – mondta Aarus. Snare a kőpadlón térdelt előtte, szemét a földre szegezte. Az Uralkodó szavait követő kínos csend végül arra késztette, hogy felnézzen. Aarus tényleg betegnek tűnt. Szeme fáradt, mozdulatai erőtlenek. Vörös ruhája csak még inkább kiemelte arca fakó színét.

– Ha nem vallasz kudarcot, magam mellé emellek – folytatta Aarus.

Tehát nem tudja, vagy legalábbis nem biztos benne! – nyugodott meg az orgyilkos. Egy pillanatra még azon is elgondolkozott, vajon nem kellene-e engednie a „megvesztegetésnek”? Hamar elvetette az ötletet. Vagyona van elég, a nemesi rang nem érdekli, mást meg mit adhatna Aarus?

Az Uralkodó összekulcsolta ujjait maga előtt. Arcán kényszerű mosoly játszott. Az orgyilkost bosszantotta, hogy állandóan vigyorog.

– Apám – itt zavaróan hosszú szünetet tartott – mindig is nagy véleménnyel volt Rólad. Most elmehetsz.

Snare felállt, meghajolt Aarus előtt, és nyugodt léptekkel megindult a kijárat felé.

– Remélem, hozzám is olyan hűséges leszel, mint hozzá!

Az orgyilkos erre ledermedt. Nem tudhatja, hogy ő ölte meg Enhartot! Aarus, ha észre is vette pillanatnyi megingását, ennek semmilyen jelét nem adta. Snare áldotta szerencséjét, amiért háttal állt neki, és az Uralkodó nem láthatta elsápadó arcát. Megfordult, még egyszer biccentett, aztán kisietett a teremből.

Végre minden figyelmét a gyilkosság megtervezésének szentelhette. Az Örökösről továbbra sem tudott meg semmi használhatót, még a nevét sem sikerült kiderítenie. Szeretett tájékozódni célpontjairól, hiszen a siker legtöbbször ismeretein múlott. Sokszor heteket töltött azzal, hogy kifigyelje áldozata szokásait. Ez a mostani munka egészen más lesz. Egyetlen esélye van, ha sikerrel jár, nevére örökké emlékezni fognak, ha kudarcot vall, egy élet munkáját veszíti el.

A toronyba bejutni már-már megalázóan könnyen ment. Régóta tudott egy titkos bejáratról, amely a tetőről egyenesen a könyvtár előszobájába vezetett. Tartott attól, hogy őrizet alatt áll, vagy már befalazták, de aggodalma alaptalannak bizonyult.

Aarus könyvtárszobája egyetlen hatalmas, félkör alakú teremből állt, mennyezetét számtalan vaskos oszlop támasztotta alá, melyek kövébe üregeket faragtak a könyveknek. Közöttük hosszú, fából készült könyvespolcok szabdalták folyosókra a tágas teret, körülölelve a középen álló asztalokat.  Snare már csaknem egy órája gubbasztott az egyik könyvszekrény tetején. Rejtekhelye távol esett az olvasóasztalok felett elhelyezett, gyertyákkal teletűzdelt, kovácsoltvas csillártól; innen szemmel tudta tartani az őröket, láthatta a könyvtár két bejárati ajtaját, az ablakokon át még a város egy-két ismerős épületének pislákoló fényét is ki tudta venni. Odakint tombolt a vihar. Mennydörgés rázta meg a tornyot, aztán csak a szél süvítését és a záporozó esőcseppek ütemes kopogását lehetett hallani.

Tizenkét állig felfegyverzett katona őrizte a könyvtárat, illetve pontosabban a könyvtár mögötti dolgozószobába zárt örököst. Fehér egyenruhájuk felett láncinget viseltek, melyek réz és acél szemekből álltak. A fényes sárga rézszemeket úgy helyezték el, hogy a szürke alapon ágaskodó oroszlánt ábrázoljanak. Mindegyik őr övén díszes hüvely lógott, benne hosszúkard. Hatan hordtak magukkal pajzsot, a másik hat számszeríjat rögzített a hátára. Kettesével járőröztek, így minden csoportba jutott egy pajzsos és egy számszeríjas.

A bérgyilkos megvárta, amíg a következő őrpáros elmasírozik alatta, és finoman a földre huppant a hátuk mögött. Puha bőrcsizmája alig keltett zajt a kövön. Merengve nézte a két katona láncinggel védett hátát, keze önkéntelenül is az övébe szúrt hegyes tőr felé mozdult. Aztán mintha hirtelen ráeszmélt volna, mit is tesz éppen, megrázta a fejét, felegyenesedett, és elindult az előszobából a könyvtárba nyíló ajtó felé. Ha az őrök nem változtatnak hirtelen járőrözési szokásaikon, akkor két és fél percig senki nem fogja zavarni.

A bejárati ajtó vastag keményfa deszkákból állt, két hatalmas kapupánt tartotta sarokvasain. Csaknem az egész ajtószárnyat átérték, végüket levél alakúra kovácsolták. A zárat az ajtó másik oldalára szegelték, bentről csak a kulcspajzsot és a díszes, csigában végződő kilincset lehetett látni. Snare meggyőződött róla, hogy senki nincs a közelben, és a hátára szíjazott tokból előhalászott egy alkarnyi hosszúságú vasrudat. Beékelte a kilincs szára és fogantyúja közé, kivárta a megfelelő pillanatot, majd egyetlen határozott mozdulattal letörte a kilincset. Az ekkor felhangzó menydörgés moraja elnyomta az elpattanó vas zaját. Az orgyilkos visszatette a helyére a rudat, köpenye zsebéből előhúzott egy kis tégelyt, meg egy kilincset, amely pontos mása volt annak, amit az előbb tört le. Felnyitotta a tégelyt, és a benne található ragacsos anyaggal a helyére rögzítette az álkilincset. Hátrébb lépett, hogy fel tudja mérni munkája eredményét. Az ő szeme azonnal kiszúrná a változást, de az őrök valószínűleg nem lesznek ennyire alaposak. A vasból kiálló vékony, méregbe mártott tűt ilyen távolságból még ő sem látta. Az őrök nem hordtak kesztyűt, ha valamelyikük megpróbál kimenni, meghal.

A lába előtt heverő törött vasat az egyik könyvespolc alá rúgta. Reggel hatkor lesz őrségváltás, ha szerencséje van, addig senki nem nyitja ki az ajtót kívülről. Léptek zaja riasztotta fel töprengéséből. Oldalra vetette magát, és még éppen sikerült besurrannia a könyvespolcok takarásába, mielőtt megpillanthatták volna. Megvárta, még a két őr elhalad, majd a nyomukba eredt. Egyikük sem vette észre, nehéz csizmáik kopogása elnyomta a settenkedő orgyilkos lépteinek halk neszét. Mikor már elég messze jártak az ajtótól, Snare felzárkózott egészen a hátuk mögé. A két férfi suttogva beszélgetetett, egyikük sem figyelt különösebben a környezetére.

– …előfordult már, hogy nem értettem Aarus nagyúr szándékát – csípett el az orgyilkos egy mondatfoszlányt. – De ez akkor is botrányos!

Snare elővett két fúvócsövet, sorra a szájához emelte őket, célzott, és fújt. Az őrök szinte egyszerre torpantak meg, majd buktak előre. A pajzsos az egyik könyvespolcnak esett, a számszeríjas hangos csattanással zuhant a kőre.

Két másik fegyveres éppen ekkor fordult be egy oszlop mellett. Snare azonnal a könyvespolcok fedezékébe vetette magát. Valaki felkiáltott, de az orgyilkos nem tudta eldönteni, vajon csak a hullákat vette észre, vagy őt magát is. Nem mintha sokat számítana. Megszaporázta lépteit, majd, mikor egy kellően árnyékos részhez ért, felhúzta magát az egyik szekrényre. Innen jól látta, ahogy az őrök vezetője hármas csoportokra osztja embereit, egyik katonáját pedig elküldi, hogy jelentse a történteket, esetleg erősítést hozzon.

Leszökkent a földre, és gyors léptekkel megindult a szekrények között. Mikor elérte a terem falát, behúzódott két könyvespolc közé, előhalászott egy ököl nagyságú agyagbábut, és egy üvegcsét. Az apró figurát a földre állította, majd ráöntötte az üveg tartalmát. Először semmi különös nem történt, aztán a bábu növekedni kezdett, míg akkora nem lett, mint egy tízéves kisfiú. Az orgyilkos levette fegyverkabátját, és a figurára borította. Zsebe mélyéről előhalászott egy vékony zsineget, visszasietett a folyosóra, két végét egy-egy szekrény lábához kötözte, aztán visszatért a különös eszközhöz.

A fal menti folyosóra ráforduló három őr csak annyit látott, hogy egy fekete alak siklik elő a szekrények közül. Nyílvessző suhant az idegen irányából, csak hogy ártalmatlanul pattanjon le az egyik katona pajzsáról. Egy másik őr azonnal célba vette a támadót, és lőtt. A fekete alak hátrabukott, és a padlóra zuhant. Csak a csizmája talpa látszott, a többi részét a ruha teljesen kitakarta. Volt benne valami furcsa, mintha merevebb lett volna a kelleténél, de a sötétben nem lehetett pontosan látni. A három férfi óvatosan közelített a földön fekvő alak felé. A számszeríjas őr lehajolt, hogy megvizsgálja a fekvő alakot, a másik kettő igyekezett úgy helyezkedni, hogy pajzsával fedezze őt, bárhonnan is érkezzen a támadás. Ebben a pillanatban a mellettük álló könyvszekrény megbillent. A két pajzsos azonnal oldalra szökkent, a harmadikat viszont maga alá temette a hatalmas szekrény.

Snare a földre ejtette a feszítővasat, amivel felborította a könyvespolcot, és előhúzta egyik tőrét. Követhetetlen sebességgel váltott fogást, és a legközelebbi őr torkába állította. A második dobással már nem volt ekkora szerencséje. Ellenfele felkészült a támadásra, a tőr a pajzsába fúródott. Az orgyilkos sarkon fordult, és a futásnak eredt. A pajzsos katona átszökkent a kidőlt szekrény felett, már-már úgy tűnt, beéri ellenfelét, mikor lába megakadt valamiben. Elveszítette az egyensúlyát, és előrebukott. Snare azonnal megfordult, és elhajította harmadik tőrét is.

Az orgyilkos közelebb lépett utolsó áldozatához, összegyűjtötte tőreit, és elvágta a zsineget, amit a szekrények között feszített ki. Megkereste a vasrudat, és visszatette a helyére. Cseppet sem lepődött meg azon, hogy senki nem sietett ide a csatazajra. Az őrök most már pontosan tudják, hol van, és azt is, hogy merre mehet. Erősítésért egy pajzsost küldtek, tehát még maradt négy számszeríjászuk. Mostanra már elhelyezkedhettek úgy, hogy akármerre próbáljon kitörni, lelőhessék. Akaratlanul is elmosolyodott. Most dől el minden. Ha jól időzített, kap még egy esélyt. Ha nem, meghal. Ebben a pillanatban leszakadt a csillár, a gyertyák kialudtak, a könyvtár sötétségbe borult. Az orgyilkos elmormolt egy halk imát. Bízott az alkimistájában, tudta, hogy a ragacsos anyag előbb-utóbb kikezdi a csillárt rögzítő vasláncot, de abban csak reménykedhetett, hogy erre még időben kerül sor.

Snare arcán ördögi vigyorral indult előre a könyvespolcok között. Most jött el az ő ideje. Úgy ismerte a terepet, mint a tenyerét. Azt is pontosan tudta, hol helyezkedhetnek el a lövészek. Az elsőt rögtön megtalálta, pont a legnyilvánvalóbb helyen rejtőzött. A férfi még észre sem vette az orgyilkost, és máris halott volt. A másodikba csaknem belefutott, szerencséjére ellenfelét váratlanul érte a találkozás, mire célra emelhette volna fegyverét, Snare dobótőre bal szemébe fúródott. A harmadik és a negyedik együtt próbált eljutni az ajtóig, őket a lépteik zaja alapján találta meg. Mögéjük lopakodott, és leszúrta őket.

Már csak egyetlen egy őr maradt, egy pajzsos, valószínűleg a vezető. Viszonylag hamar ráakadt. Háttal állt az egyetlen ablaknak, amelyen fény szűrődött be. Szeme a sötétséget pásztázta. Snare előhúzta kardját, és közelebb lépett. Ellenfele úgy helyezkedett, hogy az ablak közte és az orgyilkos között legyen.

– Ki a fene vagy te? – nem is beszélt, szinte köpte a szavakat.

Az orgyilkos nem válaszolt. Egy kicsit mintha elbizonytalanodott volna. Ki nem állhatta a nyílt küzdelmet.

– Mennyit fizetnek értem? Megduplázom az összeget, ha…

Snare éppen erre a pillanatra várt, előrelendült, és szúrt. Ellenfelét készületlenül érte a támadás, éppen az utolsó pillanatban sikerült félrelöknie az orgyilkos pengéjét pajzsával. Snare kardja követhetetlen gyorsasággal cikázott. A réseket kereste, folyamatos védekezésre kényszerítve ellenfelét.

Az őr eleinte nem mert visszatámadni, könnyűszerrel hárította az orgyilkos csapásait, de mindegyik mögött cselt sejtett. Végül mégiscsak félrecsapta Snare kardját, és ellentámadásba lendült. Kardja felhasította az orgyilkos mellkasán a ruhát és a bőrt. Snare felszisszent, de ezt leszámítva szinte fel sem vette a sérülést. Hátraszökkent, innentől kezdve minden figyelmét a védekezésre fordította. Ellenfele pár vágás után félrecsapta kardját, és végső csapásra emelte fegyverét. Az orgyilkos egyetlen folyékony mozdulattal pördült ki a vágás elől és hasított bele az őr bal vállába. A férfi felkiáltott, pajzsot tartó karja lehanyatlott.

– Ne hidd, hogy fél kézzel nem tudlak legyőzni – hörögte.

– Nem hiszem – nyugtatta meg Snare. Dobásra emelte kezét, melyben mintha a semmiből jelent volna meg egy tőr. Az őr próbálta maga elé rántani pajzsát, de sérült karja felmondta a szolgálatot, a fegyver a bal szemébe fúródott. Felüvöltött a fájdalomtól, a kard kiesett a kezéből, megpróbált előrelépni, aztán a padlóra rogyott.

Snare megkönnyebbülten sóhajtott. Hirtelen izgalom lett úrrá rajta. Munka közben mindig meg tudta őrizni hidegvérét, de amikor éppen nem kötötte le semmi figyelmét, kételyei újra rátörtek.

Valaki éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy kinyissa a könyvtárba vezető ajtót. Snare felkapta a fejét, izgatottsága pániknak adta át a helyét. A résnyire nyitott ajtó mögül fény szűrődött be. Sötét alak lépett át a küszöb felett a terembe, a ruházata alapján őr lehetett. Rögtön kiszúrta az ajtó előtt heverő társát, aki még mindig a kezébe szorította a kilincset. Az orgyilkost nem vette észre.

Snare agyában egymást kergették a gondolatok. Ha a fickó visszafordul, és erősítést hív, minden terve dugába dől. Hirtelen ötlettől vezérelve előkapta a hátára rögzített vasrudat, és teljes erejéből nekihajította az ablaknak. Az üveg szilánkokra tört, szél söpört végig a könyvtáron, mintha maga a vihar akarna bejönni. A huzat bevágta az ajtót.

Az őr felkapta a fejét a váratlan zajra. Vissza akart rohanni, de az ajtó bevágódott előtte. Dörömbölni kezdett, aztán éles fájdalmat érzett a tarkóján, és elveszítette eszméletét.

Snare átsétált a könyvtár másik ajtajához, és lenyomta a kilincset. Természetesen zárva volt. Elővette álkulcskészletét, és nekiállt feltörni a zárat. Csaknem negyedórájába tellett, mire sikerült kinyitnia. A sötét nem zavarta, ahol dolgozott, ott úgysem láthatott semmit.

Belökte az ajtót, és belépett. Egy kis szobában találta magát, melyet a szemközti falra erősített lámpás sápadt fénye világított meg. A vastag, hímzett szőnyegen szanaszét gyermekjátékok hevertek, a rumlikupacon túl baldachinos ágy állt. Átlépett egy halom fabábú felett, és félrehúzta az ágyat takaró függönyt. A párnák között egy kisgyermek aludt, kezét a takaróján nyugtatta. Egy levelet szorongatott. Snare óvatosan kihúzta ujjai közül, közelebb tartotta a lámpáshoz, és döbbenten olvasta a cikornyás betűkkel írt sorokat:

Mindig is egyenrangúként tekintettem rád, azt hittem, méltó riválisom vagy. Most, hogy e sorokat olvasod, mindkettőnknek be kell látnia: tévedtem. Kudarcot vallottál, soha nem veheted fel velem a versenyt.

Részvéttel:

a  legnagyobb orgyilkos

Aarus