Halovány, kékes fényű napkorong csillogott a szürke táj felett. A félhomályban csupán az alant burjánzó, ágas-bogas, levél nélküli fák kuszasága volt kivehető. A sziklák koromfeketén meredeztek, fűszálak helyett égett csonkok és hamu borította a földet, mintha tűzvész pusztított volna.

Valaki kinyitotta a szemét, és körülnézett. Semmire sem emlékezett, valahol azonban megmaradhattak emlékei, mert hiányoztak neki a színek, az erdő hangja és a szellő lágy érintése. Minden erejére szüksége volt, hogy fel tudjon tápászkodni.

– Na, hogy tetszik?

Riadtan kapta a hang irányába a fejét, de senkit sem látott.

– Tessék? – kérdezte bizonytalanul.

– Jól hallottad! – zsörtölődött a hang.

– Nem tudom. Tetszenie kellene? – próbálta kiengesztelni a hangot.

– Ezt neked kell eldöntened.

Határozottan nem tetszett neki, de nem merte megmondani. Félt, hogy esetleg megbántja az ismeretlen teremtményt. Keresett valamit, a hangon kívül pedig senki sem tartózkodott a közelben, így kétségkívül rá van utalva a jóindulatára. Talán elvezeti valahová, ahol segíthetnek a kutatásában.

– Hol vagyok? – próbált témát váltani.

– A Holtak Birodalmában – suttogta ünnepélyesen a hang. – Hol máshol?

– Halott lennék? – döbbent meg a jövevény, és végigtekintett önmagán. Szürke utazóruhája összekoszolódott, zsebei tele voltak hamuval, de máskülönben minden a megszokott rendben. Persze az is lehet, hogy a hang csak szórakozik vele.

– Mindig is hittem a túlvilági életben – mondta, és elindult lefelé, amerre a hang gazdáját sejtette. – Nem mintha nagy hívő lettem volna, de kellett egy magyarázat.

– Elég lenne ennyi a hithez? – a hang most is előtte volt valahol, mintha tartani akarná a távolságot.

Az idegen lába megcsúszott, s nem sok híja volt, hogy elessen. Fáradtnak érezte magát, mintha legalábbis mérföldeket tett volna már meg. Óvatosan leereszkedett a legközelebbi párkányra, és kényelembe helyezte magát.

– Nem. Igazából sosem hittem, megpróbáltam logikus úton levezetni az egészet. Tudtam, vagy van túlvilág, vagy nincs. Ha nincs, nem számít, mit teszek, halálom után úgyis megszűnök létezni. Ha döntéseimnek nincs jelentősége, akár úgy is élhetek, mintha lenne. Logikusan hinnem kellett, hogy halálommal nem semmisülök meg.

– Segített ez bármit is? – most úgy tűnt, mintha felülről szólna.

– Nem igazán. Tudtam, helyesen kell lépnem, de logikusan képtelen voltam rájönni, mi számít annak. Eleinte azt hittem, a velem született erkölcsi érzékemet kell követnem, de idővel rájöttem, képtelen vagyok minden esetben különbséget tenni jó és rossz között. Arra is gondoltam, minden jó, ami örömérzetet ad. Talán ez az elméletem állt a leggyengébb lábakon. Egész életemet a keresésnek szenteltem, mégis válaszok helyett csak újabb kérdésekre bukkantam. A végére rögeszmémmé vált, hogy még a valóst sem tudom megkülönböztetni az elképzelttől, ami csak az agyam szüleménye. Aztán valami nagy esztelenséget tettem. Már nem emlékszem, mi volt az. Ki akartam javítani. Olyasmire vállalkoztam, ami messze meghaladta erőmet. – Itt elakadt. Maga sem értette, mit beszél, mintha nem is ő formálta volna a szavakat.

– Tudod – törte meg a némaságot a hang –, az újonnan érkezettek közül nagyon kevesen látnak, vagy hallanak engem. Énjük nagy része elpusztul, csak az marad meg, ami a leginkább meghatározta életüket. Van, aki pénzt akar gyűjteni, hogy adósságát törlessze, vagy csak azért, hogy minél több legyen. Van, aki épít valamit, van, aki rombol. Sokan mást sem tesznek, csak pletykálnak, vagy isznak. Van, aki mesél, van, aki történetet ír. Van, aki csak néz. Még olyan is akad, aki azt teszi, amit a körülötte lévők. Te más vagy, te keresel.

– Azt hiszem, már megtaláltam a választ. Még most is, mikor minden emlékem elveszett, élénken él bennem az a kép. Pontosan emlékszem. Lóháton ültem, a szél a hajamba markolt, könnyeim hátrafelé folytak arcomon. Menekültem. Hátasom megbokrosodott, tehettem bármit, rám se hederített. A másik ló szára a kezemben, nem engedhettem el, mert vele együtt készleteim is odavesztek volna, anélkül pedig a Kiégett Földön szomjhalál várt volna rám. Nem bíztam abban sem, hogy a két állat esetleg ugyanarra menekül. Nem ismerték egymást, máshol reméltek biztonságot. Kételyeim szemvillanás alatt eloszlottak. Nem volt elképzelt, nem volt valós, nem voltam én sem, csak a pillanat, mint egyetlen egész. Úgy láttam magam körül a világot, mint még soha: egy voltam vele. Most már látom, okoskodás csak minden elméletem, hiábavaló minden kutatásom.

– Menekülés közben ért a halál?

– Nem emlékszem pontosan, de úgy sejtem, igen.

– Fontos lett volna, hogy célba érj?

Az idegen ezen eltöprengett egy darabig. Fogalma sem volt, hova tartott, ki elől menekült. Aztán egyszer csak beugrott a válasz. A szavak gondolkodás nélkül törtek elő belőle:

– Igen. Ha visszaviszem, amit elloptam, mindent jóváteszek. A hitetlenségem juttatott ide, most a kíváncsiságomtól várom, hogy továbbvigyen.

– Vége van – mondta szomorúan a hang. – Innen nincs tovább. Látod? – mutatott előre. A hegy, amin álltak immár nem volt sehol. A kiszáradt növényrengeteg lassan elporladt, s a hamvak közül szürke falu házai bújtak elő. – Sajnálom.

– Gyere, pihenj meg! – hívták a házak.

– Gyere, igyál! – szólt a kút.

– Csillapítsd éhed! – így az almafa.

– Nem – felelte csöndesen az idegen. – Rám nem ez vár.

Hátat fordított a falunak, és szembenézett az előtte elterülő kiégett pusztával. Már csaknem rászánta magát az első lépésre, mikor léptek zaját halotta maga mögül. Megfordult, és egy fekete ruhákba burkolózó alakkal találta magát szemközt.

– Már emlékszem – mondta a közeledő férfi köszönés helyett. Szavait gyűlölet fűtötte. –Üldöztelek. Meg akartalak büntetni azért, amit tettél. A Kiégett Föld határán sem fordultam vissza, holott tudtam, nem jutsz át élve a túloldalra. Megérdemelted volna, hogy ott pusztulj! A te műved, a te határtalan ostobaságod műve.

– Visszaviszem – motyogta az idegen. – Mindent jóváteszek.

– Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy képes leszel visszajönni.

– Nem értheted, csak a bosszúd maradt, vak vagy az igazságra. Nem fordultam vissza. Halottak vagyunk mindnyájan.

– Őrült vagy, a saját átkozott földed vette el a józan eszed. Talán hagylak élni, csak hogy lásd, mit tettél!

– Már látok. Már nem fedi hályog szemem. Megkeresem az átvezető utat, és mindent jóváteszek.

– Menj csak! Azt kapod, amit érdemelsz.

Sarkon fordult, és nekivágott a kietlen pusztaságnak. Hamar maga mögött hagyta a falut, most már akármerre nézett, nem látott mást, mint a hamu borította földet, s a hamuszürke eget. A nap kékje vörösre váltott. Feltámadt a szél, és nekifeszült a vándornak. Az átkozott föld hamvait szórta szemébe, megkapaszkodott ruhájában, bele-beletépett hajába. Nem akarta továbbengedni.

Tagjai remegtek a kimerültségtől, már csak az akarat vitte előre. A szeme könnyezett a perjétől, időnként mégis fel-felpillantott. Nem érezte az időt, egyetlen kínkeserves másodperc létezett, mely kitöltött egy örökkévalóságot. Nem emlékezett, valahol mégis mindent látott. Kételyeit maga mögött hagyta, tudta, megint egy a világgal. Már nem a cél számított, csak a pillanat. A régi énje feltette volna a kérdést: tényleg meghaltam, vagy őrült vagyok? Itt és most azonban ez semmit sem számított. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy egyik lábát a másik elé tegye. Előregörnyedve haladt, elnyűtt csizmája hosszú csíkot húzott maga után a hamuban.

Valahol a magasban fehér fellegek kúsztak a vörösen izzó nap elé, hogy a vándort megóvják gyilkos sugaraitól. A szél megfordult, a hamu semmivé lett. Aztán eleredt az eső, az égbolton szivárvány ragyogott. A terméketlen földből fű sarjadt, bokrok, fák nőttek ki a semmiből. Valahol a távolban felsejlett egy apró falu tornya. A vándor rendíthetetlenül haladt előre. Tudta, helyes úton jár, előbb-utóbb célba fog érni.