Most megfestelek:
Lefestem szóval testedet.

Lábad hosszú, hajló, kecses,
Bőröd fínom, bársonyillatú
Csípőd izgató, rejtekes:
Mihez ha hozzáér fürkész ujjam
Testemen által áram villan.

A hajad barna zuhatag…
Nem! Ó, nem, ezt már ezren leírták
Más nőkről
kik e buja hajat nem bírták
Tulajdonul.

Lásd, bolondul
E férfi érted,
És bolondul
Kezdi festeni képed:

Kesze-kuszán ugrándva dombor-alkatodon,
Ahogy esténkint
Titkos-leples alkonyokon,
Azok szoktak, kik a más testén kint
Ragadtak vágyteli… ahogy én is: kívüled.

Én kínt
Szívok be levegő helyett,
Ha nem érinthetem testedet,
Mikor mellettem fekszel,
S a csapodár képzelet
Mindegyre szexel,
És képzeleg…

S most mosolyogva hallgatod:
Mit is akarhatok?
Én most tisztaszívűn festeni jöttem.
Kizengni éden-alkatod.
Rímbe és hangba zárni tested képét:
Láthatatlan máját, dobbanó szívét és lépét,

Rímcsokorba szedni jöttem
Formás, édes almamelleid
És válladat;
De rímbe szedni nem tudom.
És dicsérni szóval kerek feneked
És nyakad ívét, füledet és barna szemedet.
Elmondani – hogy milyen vagy – az Öröknek,
De csak lomhán dadognak, s nem pörögnek
Éktelen szavaim.

S most a sürge múzsa arra int,
Hogy zárjam balga soraim…

Még úgy dalolnék Rólad!
Hogy milyen arcod, e csodás
Isten-formálta alkotás.

Még úgy dalolnék,
Hogy lásd, bár bénán, de bókol
Előtted egy férfi…
Egy férfi hódol.
És maga sem érti
Gyönyör-diadalod.

Dobd ki e verset, ha akarod…

Befejezem. Versem nem oly tökéletes,
Mint e test,
Mit szép szavakkal festeni akart.
És most merész-színű hangjától zavart
A Téged lefestő
Festő.

Hogy mint beszáradt, rossz ecset,
Megfessenek:
Vászonra szálltak ím e szavak.
Bocsásd meg, Te Műremek,
Ha érdes szavammal megkarcoltalak.

Megfestettelek:
Néhány sorom tán gyönge
De mind, mint szerető, gyöngéd,
És boldog, hogy Hozzád érhetett,
Midőn festeni akarta
Élete gyöngyét:
Tégedet.

2014. április elseje