Kiskoromtól fogva azt tanították, lámpásaink nélkül nem élhetjük túl az éjszakát. Én túléltem egyet. Titkos dolgot kellett megkeresnem.
Kertem dombjáról be lehetett látni az egész környéket, de azon a reggelen csak a messzeség érdekelt. A nap már elérte azt, s csókjukba belepirult.
Gawyn közeledett. Életmentő szerencsémnek tartottam, hogy nem a fejem fölötti faágat kémlelem.
– Korán keltél – jegyezte meg.
– Kemény a föld – magyaráztam. Egész figyelmem kapaszkodott a felszántásra váró völgy felé, nehogy szemem elárulja bűneimet. A faágon lógó tarisznyát a megszerzett térképpel, s legféltettebb titkom, hogy tudok olvasni. Szorosabbra fogtam vállkendőmet. Ekkor fehér cseresznyevirág hullott a hajamba. Először csak egy, aztán valóságos sziromeső.
Félénken pislogtam szemem sarkából Gawyn felé, de ő szerencsémre csak engem bámult. Menekülőn hátat fordítottam neki, abban reménykedve, hogy megérti mozdulatom üzenetét, és nem fog sokáig zavarni jelenlétével. Lestem, ahogy elindult a ház felé. Állatbőrből készült ruhákat hordott. Karja tele volt tetoválásokkal, s csuklóján megannyi bőrből készült karkötőt hordott. Elég volt egyetlen pillantást vetni a férfi külsejére, hogy az embernek eszébe jusson származása, de már csak én emlékeztem rá. Hiába, hogy a jóhiszemű apám jobb kezeként élt itt az elmúlt évben földművelőként, sőt már a község is tisztelte őt, számomra Gawyn még mindig idegen volt. Valaki a Bolyongók közül. Egy Tisztátalan az odakinti tisztátalan világból. Mindig bölcsességnek tartottam, ha kerülöm őt azért a kiszámíthatatlan féktelenségért, ami ott bujdosott a szemében komor homloka, sötét, vastag szemöldöke alatt. Varázslónak sejtettem őt, s ő ezt bármennyire is jól rejtegette, én a jelenlétében mégis újra és újra megéreztem róla az igazságot. Ott kavargott varázsereje a levegőben. Szerettem hát tőle biztonságos távolságban maradni. Ezúttal még inkább, hisz attól is tartanom kellett, hogy ha tudomást szerez terveimről, szólni fog a Véneknek.
Ujjaim közé csíptem egy szirom bársonyát, s arra gondoltam, hogy e fák még csak néhány napig fehérlenek. Legszívesebben végig ott ültem volna alattuk, hisz múlandóságba pergésük előtt minden percük felidézhette volna számomra egész eddigi életemet, amikor még mindenem megvolt.
A mai napig nem érdekelt a távoli világ.
Két héttel ezelőtt még azt hittem, hogy apámmal együtt fogok üldögélni a virágba borult fák alatt, s együtt hallgatjuk az életre kelt természet hangjait. Aztán egyik napról a másikra kellett eltemetnem vele együtt eddigi valóságomat is. Egyetlen sorsom a kiszolgáltatottság lett. Mr. Watchman mindjárt a temetés után közölte, hogy apám halálos ágyán neki címzett levelet diktált, s egy csere keretében a községnek adományozta Talliát. Az egyetlen általam ismert birtokot, amely különbözött a többi községlakó otthonától. Az otthonomat. Az örökségemet.
Mr. Watchman jelenlétében nem mertem érzelmi gyengeségnek jelét adni, s nyugodtságot színlelő, szolid arccal hallgattam a levél felolvasását. Nehéz volt hinni a jövőm felőli rendelkezést, de a levélsorok elolvasásának igényével elárultam volna legféltettebb titkom. Vörös hajam miatt jól tudtam, milyen érzés kilógni Khalatea község fiataljainak soraiból. Nem akartam újabb indokot szolgáltatni hozzá. A Vének vezetője mégis megsejthetett valamit kételyem mélysége felől, mert közelebb lépett hozzám, s feltűrve a kis papírtekercset megmutatta az aláírást. Azt gondolhatta, hogy a kézírást még írástudatlanként is felismerem.
Az aláírás az apámé volt.
Létezésem egyetlen perc alatt változott tévedéssé. Olyan hibává, mely elemisége ellenére is annyira jelentéktelen már a fogantatásom pillanatától, hogy javítgatni rajta nem érdemes. Az apámban való mély csalódottság súlya zokogással kísértett.
Mr. Watchman megigazította szemüvegét szakállas arcán és pár lépést hátrált. Nem sajnált tehetetlenségemért.
– Aaylah! – szólt rám. – Apád mindig a község javát akarta. Érthető, hogy Talliát mindnyájunkra bízta. Khalatea a te családod is. Csak az összetartozás jegyében maradhat fenn közösségünk egy sötét veszélyekkel tele világ közepette. Egyedül nem tudnál termelni. Virágoskertté változtatnád az egész területet.
Csendesen bólogattam. Igen. Talán tényleg virágoskert lenne a kukoricás helyén.
Aláírást produkáltam pár betűvel névjegy gyanánt a papírokra, amelyeket Mr. Watchman terített elém, és megígértem, hogy segítek Gawynnak a még megműveletlenül maradt föld felszántásában, majd vele együtt beköltözöm a község házainak egyikébe.
Ezen a reggelen a csalódottság ismét eláztatta a szemem, s az előttem fekvő völgyben elterülő falu bizonytalanul megingott, majd szétfolyt. Mivel a község házai teljesen egyforma, szürke kockák voltak, így a szemem elé táruló kép egyetlen megsemmisítő ködfolttá változott. Felemeltem a fejem, hogy barátkozni próbáljak az erdő látványával, amely ott pihegte páráját a magas kőfalakon túl. Csak a fenyőfák égre nyílként szegeződő hegyét láttam. Áldozati megadásról suttogott összeingásuk, mintha láthatatlan, veszélyes erők mozgatták volna törzseiket. Egész testemben vacogtam. Gondolataim lefagytak a pániktól, vérem felriadt vadként száguldott ereimben. És mégis… félelemtől dübörgő szívvel is messze vágytam innen. Messze a szögletektől, a csiszolt falaktól, a szabályos utcáktól. Messze a kockáktól!
***
Egy, kettő, három, négy… számoltam magamban.
– Olajra van szükségem! Ma este! – suttogtam bele a felzendülő harangkongásba.
– Szerzek neked – súgott vissza a mellettem térdelő Dahy. Összekulcsolt kezekkel felkészült az esti szertartásra.
Egy, kettő, három, négy…
– Három üveggel!
Dahy feltűnésmentesen megrázta a fejét. Egy lámpányival sosem kellett többet szereznie egyetlen barátjának sem az Olajtárolóból, ahol apja volt a fő Olajőr.
– Ennyit nem tudok… – csuklott el a hangja.
– Akkor lámpás nélkül megyek el Thordisba – közöltem vele dacosan.
Utolsó szavamat elnyomta a harangszó.
A fiú felkapta alázatot sugalló fejét, s rám pillantó barna szemeiben ijedtség ült.
A tanácsterembe megérkeztek a Vének. Szokásos rendben sorakozó menetük alatt nyikorgott az öreg padló. Amint felemelt fővel elfoglalták a helyiség egyetlen pódiumán elrendezkedő székeiket, kezdetét vette az esti ceremónia. Mindnyájan elővettük egyformán fekete kalapjainkat és felraktuk. Aztán mormolás vette kezdetét a naftalinszagú padokban:
– Hatalmas Khalateus, Khalatea és minden erdők ura! Védelmezd füleinket! Védelmezd szemeinket! Védelmezd nyelvünket! Védelmezd tagjainkat! Védelmezd eszünket! Védelmezd szívünket! Védelmezd lámpásainkat! Védelmezd falainkat!
Kalapom karimája alól megpróbáltam Dahy arcát fürkészni, hátha kitalálhatnám, hogy mit fog kezdeni terveim tudatában, de csak mormoló száját láthattam, mert arcának többi része árnyékban maradt. Válaszához meg kellett várnom a szertartás végét.
Amikor a padsorokban ülők végre megbolydultak, akkor közelebb hajolt hozzám.
– Egy óra múlva találkozzunk a Sarah-kútjánál! – kérte.
Tudtam, hogy számíthatok rá. Élesebben kezdett fájni, hogy a magam mögött hagyott világ részesévé válik ő is, a fiú, akit szeretek, amióta az eszem tudom. Vele együtt semmivé foszlik minden eddigi elképzelésem az életemet illetően. Itthagyom őt is a kőfalak közt.
Attól a reggeltől kezdve, hogy az öreg tejkiosztó Tim elkotyogta, hogy apám ágyánál ott állt egy csereőr is, tudtam, nincs maradásom.
A csereőrök tizenöt éve nem jártak Khalateába. Én öt éves voltam, amikor apám utolsó csereként a kaputól egy zöldpöttyös labdával tért vissza; két létrát és három fejszét adott érte. Mr. Watchman abban az évben lett a Vének vezetője, s valamiért a község lakói többé nem csereberéltek kintről érkező tárgyakkal vagy árukkal, csak egymás közt. Nem hiszem, hogy megtiltotta volna nekik bárki is. Az emberek maguk tiltottak meg szokásokat maguknak, azzal, ahogyan egymás tetszését keresték. Többé sosem jött arra egyetlen csereőr sem, s én így el sem tudtam képzelni, hogyan néznek ki. Apám azt mesélte, hogy olyanok voltak, mint mi, egészséges emberek. Mégis tanácsos némi távolságot tartani tőlük, hiszen mindnyájan a Bolyongók közül kerültek ki. Olyan állhatatlan lelkűek közül, akik nem akarják megállni a helyüket az értékhordozó községekben, hanem a veszélyes erdőkben csavarognak rossz utakon.
Úgy hírlett, hogy a csereőrök mára már csak páran vannak, de valamikor régen sokan voltak… A községek között vándoroltak, és segítették a kapcsolatteremtést. A különféle lakók azért fogadták fel őket a cserekereskedelem lebonyolításában, mert szakértelmükkel igaz és önzetlen segítőknek bizonyultak a cserélők árujának helyes felértékelésében. Ezzel tiszteletet is kivívtak maguknak. Legenda is keringett egy csereőr-családról, miszerint annak leszármazottai kézrátétellel emberi tulajdonságok és képességek lecserélését is végre tudták hajtani. Tejkiosztó Tim szerint egy ilyen csereőr volt ott apám utolsó levelének megírásánál. Felismerte őt, hiszen régi idők során sokszor látta őt a kapunál. Hittem az öregembernek. Nemcsak beszédes volt a többi mogorva időshöz képest, de szeretett emlékezni a régi időkre.
Hát ezért loptam el Gawyn kertbeli kunyhójából a térképet. Tudnom kell, merre van Thordis község, amikor elindulok megkeresni a csereőrt.
Az erdőn kellett átkelnem... Odaadtam volna célomért a kezem vagy a lábam, a szemem vagy a fülem, odaadtam volna a szívem…
Egész életemben azt hittem, arra születtem, hogy én legyek az Örökös.
Tudnom kell, hogy mi volt az, amiért apám elcserélte Talliát. Hittem, hogy a csereőr segítségével visszaszerezhetem, és vele együtt megmenthetem elvérző álmaim.
***
A kút fölé hajoltam, hogy megtöltsem vízzel a második flaskót is. Igyekeztem minél lassabban működni, mert nagy volt a csend.
Hangos pisszegést hallottam. Szinte szétrobbant tőle a szívem. A flaskó a kútban csobbant.
– Elment az eszed – lihegte Dahy. Lerakta kezéből agyaglámpását a kút peremére, az enyém mellé, s a kút tövébe csúsztatta az olajosüvegeket.
– Visszajövök – nyugtattam őt. Az iménti ijedtségtől most már én is ziháltam. A lámpaolajakat sietősen gyömöszöltem a batyumban összecsomagolt kincseim közé.
– Odaveszel, Aaylah! – kiáltotta Dahy csípőre tett kézzel, mint aki intézkedik.
Éppen értetlenül figyelmeztetni akartam, hogy most nem kiabálhat, amikor az éjben a házak felől feltűnt egy sárga fény. Aztán még egy. És aztán sok. Imbolyogtak. Nőttek.
– Elárultál! – néztem csalódottan Dahyra.
– Nem mehetsz be az Erdőbe! – magyarázkodott. – Ha egyszer megteszed, nem jöhetsz vissza ide, még akkor sem, ha épen éled túl… hiszen… hiszen többé semmi sem lesz ugyanaz.
Láttam szemében a féltést, bár nem voltam biztos benne, hogy az irántam szóló aggodalma vagy a saját erdőtől való félelme az. Bármi is volt, nem vigasztalt. Valamikor még szerettem Dahyt. Igen… valamikor… egyszer.
Mr. Watchman görnyedt alakja előrajzolódott a sötétből. Háta mögé felsorakozott mind a hat Vén. Tetten értek, és tanúkat is hoztak magukkal a faluszéli házakból: megbotránkozó asszonyokat, felháborodott férjeikkel. Sőt, gyermekeket is. Ők nem értették, mi történik, csupán abban voltak biztosak, hogy most valami nagyon rossz történik és annak okozójára megvetően kell nézni.
– Éppen meglopni készülsz a közösséget, Aaylah – szólalt meg Mr. Watchman szomorú hangon.
– Thordisba kell mennem, hogy megkeressem a csereőrt, aki ott állt apám ágyánál – világosítottam fel egy szusszal őket terveimről. Utáltam magamat, amikor magyarázkodtam. És soha annyira, mint akkor, ott…
– Apád akarata az, hogy biztonságban élj köztünk. Elpusztulsz, ha innen kilépsz, mert Khalateus csak Khalatea falain belül tud megvédeni. Ezért parancsolta meg a falak megépítését őseinknek. Ha egyszer elmész innen, magadat okolhatod majd csúnya végzetedért.
Hozzámlépett és atyai aggodalommal vállamra tette a kezét.
– Felelősségünk tudatában nem engedhetünk el – lett szelídebb a hangja.
Kapkodón kezdtem tovább csomagolni, s ezzel leráztam kezét. Annyira elegem volt a Vénekből, hogy szívesen rohantam volna ki azonnal az ismeretlen vadonba. Szerettem volna azt hinni, hogy Mr. Watchman számára eléggé személytelenül vagyok idegen ahhoz, hogy bármiféle fogalma lehessen arról, hogyan kell a szívemet megszólítani, de az igazság az volt, hogy nem is létezett oly szó vagy tett, amellyel megváltoztathatott volna. Ha maradtam volna, számomra többé nem telt volna el oly nap vagy perc, amelyben ne a csereőrön gondolkodtam volna.
– Innen nem mehetsz el a saját akaratodból! – szögezte le a Vén. – Csak kiközösítve távozhatsz Khalateából! Ezzel egy Bolyongó leszel. Tisztátalanként fogunk számontartani – hallottam a sorsomat elrendelt szavakat.
Kevés emberről tudok, akik ki voltak közösítve Khalateából, vagy legalábbis sosem beszélt róluk senki. Fütyültem rá, hogy kiközösítenek-e, csak lehessek már túl a falakon.
– Olajat nem vihetsz ki innen! – hangzottak fel a rettegett szavak. – Az olaj csak községlakók joga és kiváltsága.
– Kérem, ne…
Mr. Watchman lába elé rogytak térdeim, hátha kegyelmez, hisz lámpaolaj nélkül biztos halálba menetelés lesz útrakelésem. Ha tudtam volna pár órával azelőtt, hogy olajat nem engednek kivinni, akkor jobban megszerveztem volna.
Már nem akartam odakint lenni.
Tehetetlen voltam, amikor két erőskezű munkás a poggyászomhoz lépett és kivették belőle az olajat tartalmazó üvegeket. Aztán megragadtak és a kapuig kísértek, rábízva engem a sötétségre. Átadva engem az erdőt járó Mutánsoknak…
***
Kaia a kapuban ért utol. Mellémszegődött, akár egy kiskutya, kiszabadítva magát a kapuőrök feltartó próbálkozásaiból. Állítása szerint már rég egy ilyen alkalomra vágyott, hogy megszabaduljon a szüleitől. Semmiképp nem akartam, hogy ez a lány velem jöjjön. Nem voltunk közeli barátok és túl fiatalnak tartottam, még akkor is, ha a számok szerint csak három évvel volt fiatalabb. Elmondtam neki, hogy ahhoz, hogy a szüleitől függetlenedjen, nem kell az erdőbe kijönnie, de ő kitartóan másképp gondolta ezt. Végül meggyőzött azzal, hogy volt olaja.
Eldöntöttük, hogy lámpásainkat égetve Khalatea külső falainak a tövében éjszakázunk, és csak virradatkor kelünk útra idegen tájakra.
Reggel, amikor átfázott, dermedt testem megébredt a hálózsákban, újabb meglepetés várt. Dahy ült a közeli köveken és azon ügyködött, hogy tüzet rakjon. Azok után, amit tett, nem tudtam őt elképzelni a falakon túli világban. Többször is rá kellett néznem, hogy elhiggyem, ott ül tőlem egy karnyújtásnyira. Meleg teát nyújtott felém, és a bocsánatomat kérte.
– Megbocsátok. Most hazamehetsz – egyszerre intéztem el az ügyet és tápászkodtam ülő helyzetbe.
– Ha most velem visszajössz, a község könnyen megbocsájt és elfelejti – ígérte.
– Nem érted te ezt…
– Szeretlek Aaylah.
Megilletődve néztem rá, de szívem mélyén kételkedés kövesedett. Ujjaim görcsösen kapaszkodtak a kanna fülébe, tudatosítva magunkkal, hogy most nagyon fontos, hogy felmelegedjem.
Amikor később kiderült, hogy Dahy velünk tart Thordisba, már a nap melege is kezdett átjárni.
– Kiközösített leszel – figyelmeztettem őt.
Válaszként némán nekivágott a meredek ösvénynek, mi pedig Kaiával követtük őt.
Az erdő idegen világ volt. Megriadtam minden egyes váratlan ágreccsenéstől. Felkaptam a fejem, ha egy toboz hullott, és idejében észre akartam venni minden madár felröppenését. Figyeltem a neszekre, mert attól féltem, hogy a községbeliek nem tudták a teljes igazságot, és a Mutánsok nemcsak éjszaka, de talán nappal is járkálnak. Csatangolva keresnek minden élőt, amelyet megharapva a maguk képére torzíthatnak. Támadó marásukkal napközben is oktalan sorsukba rángathatnak másokat. Az összes zörej fontos volt, mindegyik lépés átgondolt, minden bokor szemrevételezett, s minden fa magányos.
Délben megálltunk pihenni egy málnabokrokkal övezett tisztáson. Sajtot ebédeltünk. Utána elővettem a szakadozott térképet és azt tanulmányozva, kiváltottam a többiek elképedt csodálatát. A rajongás ellenére elkenődve hajtogattam azt össze, mert számításaim szerint még háromnapi járóföldre volt célpontunk.
Málnát gyűjtöttünk a bokrokról, majd továbbmentünk a sűrű fák közé lejtő ösvényen. Annyit Dahy is tudott, hogy észak irányba kell haladnunk, de minden elágazásnál megkérdezte a véleményemet. Keveset beszéltünk, mert végig Kaiát hallgattuk, aki levegővétel nélkül tudott beszélni. Többnyire a szüleiről, akik képtelenek voltak őt megérteni, rengeteg szenvedést okozva ezzel neki. Egy idő után Dahy mellém furakodott és hagytuk Kaiát előttünk haladva egyedül beszélni.
– Mit fogsz tenni, ha nem találod meg a csereőrt? – kérdezett meg Dahy. Elfértek egymás mellett lépteink a késő délutáni napfénnyel bújócskát játszadozó csapáson.
– Nem tudom – vallottam be –, de nem tudok úgy élni, hogy meg sem próbáltam.
– És ha megtalálod őt?
– Megtudom tőle az igazságot, aztán visszaszerzem magamnak Talliát – feleltem. – Khalatea felől is elfalazom... – tisztáztam önmagam számára is legbensőbb vágyaim.
– Honnan fogod tudni, hogy a csereőr, akire rátalálsz, ugyanaz az ember, akit te keresel?
– Tejkiosztó Tim adta ezt – húztam elő bő szoknyám zsebéből a féltett kincset.
Dahy ujjai közé vette a szabálytalan, barnás borostyándarabkát, amely egy amulettből kitört részecske lehetett. Hamar megnézte. Arra gondolhatott, hogy ez nagyon kevés nyomra vezető ok lesz, mert furcsán nézett rám.
A nap kúszó sugarai egyik fát a másik után ölelgették, aztán megunták ráérős búcsújukat és faképnél hagyták őket. A szürkület pihenésen ért minket egy kidőlt fa törzsén tanakodva, hogyan éljük túl az éjszakát. Egy meredek tisztás tetején, ahonnan belátható volt az erdő alja és a szemközti hegyoldal, ágakból kalyibát tákoltunk. Újból sajtot ettünk, majd elnyomtuk málnával.
Büszke voltam Dahyra. Büszke voltam a kalyibáért, a bátorságáért, és azért, hogy engem választott. Újból szerettem őt. Akkor sem féltem, amikor már teljesen besötétedett és meg kellett gyújtanunk lámpásainkat. Hittem, hogy ha Dahy velem van, baj nem érhet.
– Ez a lámpagyújtás csak babona – szólalt meg egyszer Kaia, kényelmesen elhelyezkedve hálózsákjában.
– Honnan tudod? – kérdeztem őt.
– Ugyan, Aaylah! Nőj már fel! A Mutánsok létezése is csak egy babona! Láttál te már egyet is?
– Nem. Nem láttam. De ez nem jelenti azt, hogy nem léteznek. Sosem jártunk még a falakon túl.
– Azért találták ki a Mutánsokat, hogy ne is járjunk. A községben akartak tartani minket, hogy a szüleink földjeit műveljük. Távol akartak tartani minket a világtól és ezért ijesztgettek.
– Igazad lehet… – méláztam. Arra gondoltam, hogy azt sem mondták el, hogy az erdő milyen szép és nagy. Még apám is hallgatott róla. Miért kellene akkor elhinnem bármit is abból, amit a khalateaiak valaha is mondtak?
– Ne higgy neki! – nézett rám Dahy, fejével Kaia felé bökve. – Voltak barátaim a kapuőrök közt, és ők sokszor láttak Mutánsokat.
– A kapuőrök azt mesélnek, amit a Vének nekik megparancsolnak – replikázta Kaia.
Hittem neki. Ha tudtam volna róla korábban, hogy milyen önállóan gondolkodó lány, hamarabb megbarátkoztam volna vele. S ha vele karöltve sikerült volna több ilyen barátot faragni Khalatea fiataljaiból, akkor talán nem kellett volna elhagynom a községet ahhoz, hogy visszaharcoljam magamnak Talliát.
Kaia már elbóbiskolt és én is aludni készültem, de még előtte meggyőződtem, hogy elég olaj van lámpásomban.
Félálomban szunyókáltam, amikor fáradt fejem alatt hirtelen dübörögni kezdett a föld.
Mindhárman egyszerre ültünk fel, arcunkon értetlenkedő rémülettel.
Emberi hangokhoz hasonló morajlástól visszhangzott az erdő.
– Talán farkasok – suttogta Kaia vértelen arccal.
– A farkasok üvöltöznek, nem hümmögve zsibonganak, Kaia! – ordítottam a pániktól, úgy támadva rá, mintha ő tehetne a Mutánsok létezéséről.
Dahy nem volt tétlen. Előkapkodta magunkkal hozott kalapjainkat. Én összeraktam lámpásainkat, hogy együtt nagyobb fényt bocsássanak ki.
A hangok erősödtek.
Egymás mellett, kalaposan térdelve mormoltuk:
– Hatalmas Khalateus, Khalatea és minden erdők ura! Védelmezd füleinket! Védelmezd szemeinket! Védelmezd nyelvünket! Védelmezd tagjainkat! Védelmezd eszünket! Védelmezd szívünket! Védelmezd lámpásainkat! Védelmezd falainkat!
Fohászunkat gyorsan pergette nyelvünk, újra és újra, pontosan, sorról sorra. Minél közelibbé vált a kinti moraj, annál hangosabb lett eggyé váló hangunk.
Kalapom karimája alól szőrős kart pillantottam meg, amint bekúszik kalyibánk nyílásán. Lassú volt, akár egy kígyó. Aztán rongyos cipőjű, idomtalan lábak követték. Nem voltam tudatában annak, hogy milyen hangosan sikoltok, de Kaia üvöltését még így is hallottam.
A lábak hátráltak. A szőrős kar hanyagul vonszolt valamit. Hangosan fröcskölt belőle a vér.
Kaia…
Egész testemet áramként rázta a borzadás. Orrcimpáim kitágultak, nem bírtam befogadni a sok levegőt. Torkom fulladozott, a halántékom lüktetett.
– Fussunk! – hallottam meg Dahy elváltozott hangját.
Kézen ragadott.
Ledobtuk kalapjainkat. Kibújtuk a kalyibánkból. Nem néztünk szét, csak rohantunk be a fák közé.
Hallottuk az ágak hangos reccsenéséből, hogy üldözőbe vettek.
Megakadt a lábam egy gyökérben és hasra vágódtam.
– Dahy! – visítottam valamilyen felismerhetetlen hangon.
Valami vagy valaki elkapta a lábamat és visszafelé kezdett húzni a tüskés, rücskös talajon.
Ekkor hirtelen felhangzó, éles hang töltötte be az erdőt. Valami leírhatatlan. Valami gyönyörű. Olyasmi, amit még sosem hallottam azelőtt.
Ott ragadtam a csipkebokor mellett, egy helyben, ugyanis elengedték a lábamat.
Megfordultam és szembekerültem támadómmal, aki éppen andalgó szédelgéssel hátrált a többi mutánstársa közé.
Mindnyájuknak emberalakjuk volt, amelyet rongyos ruhák próbáltak fedni. Voltak köztük olyanok, amelyeknek négy szemük volt, és voltak, amelyeknek hosszú karjukon dagadt kéz lógott. Néhány mutáns három lábon baktatott, mások fületlenül, vagy vakon botorkáltak. Volt olyan is, amelyiknek kilógó nyelve bele-beleakadt a tovamaradozó bokrok ágaiba. Ott volt köztük most már Kaia is. Szőrős karokkal és sánta lábbal olyan Mutánssá változott, amilyennek az áldozata lett. Sírhatnékom támadt, de levegőt sem mertem venni.
Behunytam a szemem, hogy ne lássam a szörnyűséget, a gonoszt. De nem számított, mert amikor ismét kinyitottam, még mindig ott kullogott minden formája, hátrálva a gyönyörű hangok miatt.
Léteztek.
Akkor is, ha behunytam a szemem, és akkor is, ha nem hittem bennük, akárcsak Kaia.
Nem mertem mozdulni mindaddig, amíg teljesen el nem tűntek a legtávolabbi fák mögött. Dahy is így lehetett ezzel, mert csak ekkor lépett hozzám, kezét nyújtva, hogy felsegítsen.
Talpamon állva már csak a gyönyörű hang érdekelt, amelyet még mindig visszhangzott az erdő. Megbabonázottan indultam el a telehold fényével megszórt fák közt, abba az irányba, ahonnan a hang érkezett. Angyalokat sejtettem, akik a mennyből leszálltak megmentésünkre kürtjeikkel. Emelkedőn kellett haladnom, s azt reméltem, hogy a tetejére érve teljesen belátom a lejtőt, amelyet éppen túlvilági ragyogás tölt be. A csoda nagyságában biztos voltam, és számomra a csoda fénnyel járt.
Ahogyan a hang egyre közelibb lett, úgy lettem egyre csalódottabb. Sötét maradt az erdő, és egy fenyő mögött ott állt egy ember. Valamit a kezében tartott, a szájával belefújt, és ettől keletkezett a hang. Előrenyújtottam a karom, mintha érintéssel meg akarnám jobban érteni azt, amit művel. Amikor egészen közel léptem hozzá a fa árnyékába, egyszerre csalódtam és csodálkoztam.
– Gawyn – futott ki ajkamon erőtlenül.
***
Az első napsugár berobbant a fák közé. Gawyn elcsendesedett és átadta a színteret a látnivalóknak. Dahyval egész éjszaka ott ültünk a közelében, és hallgattuk őt.
Dideregtem, miközben véget nem érő hálálkodással köszöntük neki mindketten, hogy "fegyverével" kimentett minket az éjszaka borzalmaiból.
– Most pedig vissza kell mennünk a kalyibához – mondta egy újabb kézszorítás után Dahy.
– Hogyan kerültél ide? – kérdeztem meg Gawynt, mit sem törődve Dahy terveivel.
– Követtelek – mondta rezzenéstelen arccal.
– Miért?
– Mert tudtam, hogy mire vállalkozol.
– Meg tudod gyógyítani ezzel Kaiát? – mutattam a csodaszerkezetre.
Szomorúan intett nemet a fejével.
– Nem tudom, hogyan lehet megmenteni Kaiát – nyomatékosította mély hangja.
– Mi ez? – kérdeztem, ismét a fa tövében pihenő, hangprodukáló szerkezetre mutatva.
– Skót duda.
– Sosem láttam még, pedig a kertünk végében laksz már egy éve. Miért?
– Mert a faludban tilos volt a zene. – Úgy mondta a „faludban”, mintha ő sosem lakott volna ott. Felháborító!
– Hogy mi volt tilos? – maradt tátva a szám a csodálkozástól.
– A zene – mondta ki újra a szót.
– Miért? – néztem most rá Dahyra, aki azonban ugyanolyan tudatlan lehetett, mint én. Gawyn esélyt adott neki, de ő csak hallgatott.
– Azért volt tilos – felelte meg végül –, mert a Vének attól féltek, hogy a hangszerek miatt a lakók nem hallják meg kellő időben a szertartásokra hívó harangszót.
Most már dúlva-fúlva gyűlöltem lelkem mélyén a Véneket.
– Gyere, Aaylah! – ragadt kézen Dahy. – Vissza kell érnünk Khalateába még napnyugta előtt.
– Khalateába?
Döbbenten néztem rá.
– Miért? Még ezek után is Thordis felé akarsz tartani?
Döbbent meg ő is.
– És te még ezek után is élni akarsz Khalateában? Miért nem hiszed el, hogy van tágasabb hely is?
– Tágas hely kell neked, Aaylah? Tessék, itt van. Ahol állsz. Az éjjel láthattad, hogy mi minden belefér egy tágas helybe.
– Ha Gawyn is velünk jön Thordisba, akkor sikerülni fog – véltem.
– Nem erről van szó, Aaylah. A lámpásokkal is sikerülne.
– Azt akarod mondani, hogy te még mindig hiszel a lámpásokban és a liturgiában?
– Igen. Hiszek bennük. Hisz… életben vagyunk. Kaia nem hitt bennük. Emlékszel? Neki azért nem sikerült… De itt most nem a túlélésről van szó. Hanem arról, hogy ott a helyünk, az otthonunk, az életformánk. A biztos jövőnk.
– Én nem megyek visszafelé. Nem, nem… szó sem róla. Olyan helyre, ahol az ilyen zenének nincs helye, oda nem megyek.
– Lehet, hogy ezt megváltoztathatjuk. Együtt.
– Képtelenség. A Vének sosem változnak. Minden apróságtól veszélyeztetve érzik értékrendszerüket.
Dahy szemében türelmetlenség ült. Közelebb lépett a másik férfihoz, és farkasszemet nézett vele.
– Azért jöttem el idáig, hogy visszavigyem őt a biztonságba – pusmogta. – És ha te ezt most elrontod, barátom, akkor gondom lesz rá, hogy soha többé ne térhess be Khalatea kapuján.
– Én nem szóltam bele – vett fel védekező állást Gawyn.
Egyszeribe világos lett számomra. Dahy célja végig az volt, hogy visszatérítsen utamon. Azt akarta, hogy megtérjek, és nem azt, hogy elérjük Thordist.
Odaléptem a három sípú hangszerhez, és áhítattal végigsimítottam rajta.
– Thordisban is vannak ilyenek? – érdeklődtem.
– Elvétve, de van egy pár – válaszolt Gawyn.
Szemem sarkából láttam, ahogyan Dahy megfordult és hátrahagyva minket, elindult a kalyiba felé.
A legjobb barátom elhagyott. Sőt, kiszolgáltatottan hagyott Gawynnal, akiben a származása miatt nem bízhatok. Dahy ismét elárult. Ám ezúttal ha utánam jönne egy bocsánatkéréssel, nem tudnék újból hinni neki. Elvégre Khalatea után csak másodikként léteztem számára a fontossági listán.
Gawynnal kettesben maradni még mindig féltem. Nem tudtam pontosan, hogy miért, de úgy éreztem, jelenlétében félnem kell. Ezúttal különösképpen. Mindez mellett kételyek fogtak el. Mi történik abban az esetben, ha magamra hagy, mert nincs ideje vagy kedve a kísérőm lenni? Hiszen meg sem kérdeztem őt felőle… Nem volt egyezségünk.
– Megtanítasz engem is zenélni? – kérdeztem meg tőle a nyomába lépve.
Nem válaszolt, nekem pedig most igazán nagy szükségem lett volna társalgásra. Hiányától aggályaim felerősödtek, s ráadásul alig bírtam lépést tartani és a nyomában maradni. Dél körül megállt egy régi farönknél. Mire beértem őt, terített asztal, mármint terített farönk várt rám. Khalateából hozott sonkával és saját szárított gombáival kínált. Mivel sosem ettem még gombát azelőtt, mosolyogva figyelte, ahogyan felfedezem az ízét, és nem bírok betelni vele.
– Hol ülnek napközben a Mutánsok? – kérdeztem meg evés után.
– Barlangokban alszanak – felelte. Végignyúlt a fűben, fejét karjára támasztva nézte az ártatlan felhőket.
– Miért?
– Mert félnek a fénytől.
– Miért félnek a fénytől?
Felkönyökölt és elmosolyodott.
– Kíváncsi vagy egyfolytában, hm?
Fűszálat kezdett rágcsálni.
– Úgy gondolom, azért, mert a fényben meglátszik fogyatékosságuk. Deformálódott érzékszerveiket sérti a fény.
Megértően bólogattam. Hát persze. Egyértelműnek kellett volna lennie számomra. Gawyn bizonyára most egy buta fruskának gondolt. Messze voltak azok a napok, amikor büszke felsőbbrendűnek érezhettem magam előtte, Tallia úrnőjeként. Akkoriban sosem beszélgettünk két percnél többet, annyira óvakodtam tőle. Talán ha rendes ruhákban járt volna, származását eléggé el tudtam volna feledni ahhoz, hogy társalkodjunk. Ezúttal azonban semmi sem számított abból, ami azelőtt. Nem… nem számított a származása. A hely varázslata volt talán. Netán Gawyn varázslata. Vagy csak én változtam.
Utunk domboldali réten vezetett át, ahol nagy fűben lépkedtünk. Sosem láttam még annyi színt, amennyit a nyílt mező megmutatott, és sosem éreztem még a levegő súlyában annyi illatot. Kitártam kezeimet, hogy ujjaim táncot lejtsenek a virágokkal. Tekintetem addig követte a lepkék útját, amíg csak bírta, majd latolgatás nélkül el kezdtem rohanni. Egyetlen oka volt: a futás öröme. Széttártam karjaimat élvezve a teret, miközben áldottam a hajammal babráló szelet.
Amikor visszatért ösvényünk az erdőbe, ismét figyelni kezdtem minden zajra.
Estefelé egy tisztás forrása mellett pihentünk, s én tovább faggattam Gawynt:
– Mindig ugyanazt a dallamot játszod?
– Nem.
– Másoktól tanultad a dallamokat?
– Nem. Ezek a saját dallamaim.
– És mindenkinek saját dallamai vannak?
– Nem mindenkinek.
– Hogyan kell dallamot létrehozni?
– Ott van már benn a szívedben.
Elkezdte magyarázni a hangszer működtetését. Közelebb húzódtam hozzá, s minél szorosabb volt közelségünk, annál biztosabb lettem abban, hogy Gawyn Varázsló. Varázsereje egyre töményebb lett a levegőben. Szédültem tőle, felbolydult tőle testem és lelkem, aztán forróság öntött el. Előrehajolt, hogy idenyújtsa hangszerét, és akkor valami barnaság elővillant inge alól.
– Honnan van az neked? – hagyták el ajkaim e szavak az amulett láttán.
– Az apámtól.
– És apád hol van?
– Már rég nem él.
– Sajnálom.
– Igen, én is.
– De hiszen… akkor… te…
Láttam rajta, nem szívesen válaszol. Kelletlenül rábólintott, aztán gyorsan hozzátette:
– Annak kellene lennem, de nem vagyok csereőr. Nem segítek cserélni semmit senkinek. Mindenkinek megvan mindene.
– De hiszen az apámnak segítettél elcserélni Talliát! – vettettem ellene keserű hangon, messze húzódva tőle.
– Ki mondta ezt neked, Aaylah?
– Tejkiosztó Tim. Mr. Watchman is azt mondta, hogy apám egy csere keretében adományozta a birtokot a községnek.
– Nem tudom, miért mondta ezt. Az igaz, hogy apád nekik adományozta Talliát, de nem volt szüksége tőlük semmire. – Akkor miért? Otthontalanul hagyott és elvárta, hogy egy szürke viskóban éljem le az életem. Hogyan tehette? – zokogtam fel. Összedőltek utolsó reményeim is Talliát illetően. Ha nem történt csere, akkor nem tudom visszaszerezni sem.
Teljesen magamba roskadtam. Most már nemcsak egy elhagyott kislánynak éreztem magam, de céltalanul bolyongó embernek is. Mi lehetett ennél rosszabb? Hiszen még a Mutánsoknak is voltak céljaik.
Gawyn közel húzódott, és a karjába vonva próbált csillapítani.
– Miért voltál ott, hogyha nem történt csere? – értetlenkedtem még mindig, lázongón.
– A barátja voltam. Arra kért meg, hogy vigyázzak rád. És ha már mindenképp tudni akarod, hogy miért adta nekik Talliát, akkor nézz körül, Aaylah! Sosem jöttél volna onnan el…
– Miért gondolta úgy, hogy Tallia nélkül nem maradok ott?
– Az apád ismert. Valószínűleg arra is gondolt, hogy ha netalán mégis maradnál, akkor azért tennéd úgy, mert úgy vagy boldog. Ha pedig gyávaságból maradtál volna, hát akkor megérdemelted volna a doboz-házikót.
– El akarok jutni Thordisba! – tartottam ki kezdeti elhatározásom mellett. – Szükségem van arra, hogy elkísérjenek a dalaid – emeltem fel fejem a térdeimről.
Szemébe nézve megértettem, hogy mi volt az, ami elől oly sokáig menekültem, őt kerülve. Sosem a kiszámíthatatlan fékezhetetlenség ült ott a szemében. A férfi volt az, aki hordozta a szenvedélyt.
A bizonytalanság földjén vándorolva nemcsak az apámba vetett fuldokló bizalmam menekült meg, de megtanultam figyelni minden neszre, és észrevenni a fény sokféle útját.
A nap lebukott. Az árnyak megnyúltak. Torz figurák ölelték körül a helyhez kötött fákat.
Túl madarak csicsergésén, túl az ágak reccsenésén, és túl a Mutánsok dörmögésén új hang lépett be a világomba. Saját lépteim és szívem dobbanásának összehangolt, közös ritmusa. Az a lüktető ritmus, amelynek tágas térre volt szüksége ahhoz, hogy eljátszhassa saját dallamát.
Forrás:
Csoport:
pintyő |
Hozzáadta:
pintyő
(2011-11-10)
|
Szerző: EW
Megtekintések
száma: 1114
|
Hozzászólások:
33
|
Tag-ek(kulcsszavak):
|
...ez csak gyorsrajz, pont elől volt a cucc (rajztábla, papír, stb..), gondoltam egy ilyen nagyon romantikus, érzéki pillanatot megragadok Majd még komolyabb illusztrációt is fog eredményezni, ha jókat írsz....
Ma már negyedikszer lesem meg a rajzot, mert annyira romantikus! Komolyra fordítva a szót, sosem gondoltam volna, hogy ami az én fejemben megszületik, azt valaki más egyszer majd illusztrálja.
Kedves Pintyő! Miért haragudnék? Ellenfelektől is jó néven veszem a valódi hibákra való figyelmeztetést, barátoktól meg különösen. Sorolhatlak a barátok közé? Megtisztelsz a véleményeddel. A romantikával továbbra is barátságban maradtam, igyekezetem szerint végig ez van benne. Az itteni linkről simán odatalálsz hozzám, de ha már ott vagy, onnan is kimásolhatod magadnak a honlap címét, ami egy kicsit bonyolult, mert az ingyenes tárhely miatt olyannak kell lenni. Gyere! Olvass! Véleményezz!
Ezt én is tapasztalom, Remete. Néha minél többször olvasok át egy szöveget, annál könnyebben átsiklok egy banális elíráson. ne haragudj... Kész, most már restellem, hogy kiszúrtam az írásodban ilyesmit és még meg is említettem, mert annyira szép az írás. És a történet is olyan bájos, pedig egyre ritkábban találni olyan romantikus jelenetet, amelyik nem klisé. KI akarom olvasni az egész Őrségváltást!
Kedves Pintyő! Köszönöm a látogatást meg az észrevételt is! Az embert egy ilyen egyszerű mondat is képes megtéveszteni, és utána az ötvenedik átolvasást is átvészeli anélkül, hogy észre venném a hibát. Természetesen javítottam.
Igen, a hangulat átjött. Eszembe juttatta azokat az ebmereket, akik azon a bolygón laktak, tudod a galaxis azon részében, ahol a porfelhőktől, csillagködöktől sötét volt az ég, és úgy tudták, csak ők vannak a világon... (de ez persze csak az én hibám...)
Tetszett, ehhez nincs mit többet hozzáfűzni! Zora jókat mondott, szerintem a túlírásba mindannyian beleesünk. Ezt leginkább úgy tudod kivédeni, hogy miután kész a novella, visszaolvasod, és a túl hosszú, túl kacifántos mondatokban megnézed, mit tudsz kihúzni (legtöbbször jelzőket). Az elején egy-két helyen mintha időtévesztést láttam volna (múltban kezdted, aztán jelenbe váltottál), sokat „s”-ezel, van jó néhány szóismétlés, de ettől függetlenül megfogtál valami egészen különleges, sejtelmes hangulatot, és ez nekem nagyon tetszett. Üdv közöttünk, és kíváncsian várom a következő írásodat! (By the way: Zora, de jó téged itt látni, juj de örülök neked!
Kedves Pintyő! Adamoékkal nem üzletelek. Nekem is van ott egy könyvem, lassan két év alatt egy egész példányt sikerült eladni belőle, de nem pirulok miatta, szerintem az ő értékesítési stratégiájuk hitvány. Van ott egy ismerősöm, aki az erotikus témájú könyvével a 32. helyen áll HAT eladott példánnyal. Én éppen, hogy felbontani szeretném velük a szerződésemet, de végül még ez sem érdekel nagyon. Ha szereted az időutazást, én kínálok egyet. Nem kell messze menned, lentebb megkeresed az Őrségváltás - ösvény az időben című könyvet. Ott találsz egy linket, ami a szerző honlapján egyenesen a regényhez vezet. Jól jársz vele, ha odakattintasz, mert nem kell fizetned Adamonak az olvasásért. (Ez itt a reklám helye). Van itt lentebb egy kedvcsináló idézet is belőle, az a címe, Csoda, de ez nem a legeleje a regénynek, ha a regényre volnál kíváncsi, akkor ezzel a szemelvénnyel kicsit beleszaladsz a történetbe. Azt mondod, nem akarsz krimit írni, pedig az izgalmas kaland. Nem engedheted szabadjára a fantáziádat, maradnod kell az eltervezett úton. Én egyet írtam és nagyon élveztem. Az olvasókat most tesztelem, hogy bekerülnek-e az áldozatok jegyzékébe, vagy túlélik. Szeretettel várlak az Őrségváltásnál.
Kedves Remete, a regény megvan, s kapható az Adamo Books oldalán, sajnos csak ekönyvként. Belinkeljem, ne linkeljem? Nem tudom, olyan reklám íze lenne, nem? Nagyon sok emberhez hasonlóan nem vagyok az ekönyvekért oda, de nálam ennek kizárólag csak egyetlen oka van: nincs még ebook olvasóm. :)))) Az első örömteli táncraperdülésemnél, amikor a lehetőség felajánltatott, még úgy képzeltem el, gazdag fantáziámmal, hogy akadozni fog a net (a sok letöltés miatt) de a Való Világgal nem tudtam felvenni a versenyt. :))) Nem olyan népszerű zsáner vagy téma - erre fogom azt, hogy nem került fel a best zellerek listájába. De az örömet tartogatom, elvégre egy kezdőnek ez egy nagy lépés.
Andy említetted, hogy ha belefogok a novella-írásba, beleadtok apait-anyait... Először úgy voltam, hogy túl nagy kiváltságnak tartottam, hogy betettél az Alkotók közé, rendesen megijedtem. Most is még sápadt az arcom, csak most már kezdi elnyomni ezt a: "hűűű, milyen jó helyre kerültem! Itt nemcsak felismerik az írásomban a mutánsokat, de nevén is nevezik." Nekem az is nagy dolog, ha időt tölt el valaki azzal, hogy elolvassa. Azt még nem tudom, hogy pontosan hol a helyem... kereső vagyok, és többet is kellene olvasnom, mint amennyit mostanában sikerül. Csak azt tudom, hogy mit nem tudok nyújtani: pl. krimit és horrort nem. A fanfiction-t lenézem. Viszont nagyra értékelem a szépirodalmat, és szeretem azt tartani a mércének, szeretem a történelmet, izgalmas az időutazás, és most jövök rá, hogy ha az egészet még klónozzák is, akkor elég érdekfeszítő.
Kedves Andy! Azért az én regényemet olvasni nem kötelesség. Szóval nincs harag! (Irrrrrrgummm burrrrrrrrrrrguuuuuuuuum!) Jó üdülést! Az unokám hatévesen is talált ki történeteket, persze nem tudta lejegyezni, és a nyelvtan sem volt tökéletes, de Frei Tamás színvonaláig nem süllyedt le, nála sokkal jobban szerkesztett mondatokkal állt elő. (Szerencséje - peche van, a másik ágról is örökölt egy kis bőbeszédűséget, nemcsak tőlem.)
Én vagyok a legdisznóbb Remete-regény kritikus. Hiába kérte, még nem is olvastam. Ezúton is bocsánat! Ha még hozzáteszem, hogy Karácsonyig nem is fogom tudni, akkor viszont ne utálj, mert megígérem, hogy Januárban (egyszer el is utazunk a párommal) egyszerre elolvasom az egészet! Pintyő egy évtized után hegyezted a tolladat, az hogy lehet, amikor tizennyolc éves vagy?
Kedves Pintyő! Ez a szerepjátékdolog tényleg jó!..:) A nevekkel bizony vigyázni kell. Én kimondottan ordítozni tudok, amikor felbukkan az anglománia a nevekben, de most talán az előnyt oldalon könyvelheted el, hogy nem ugrottam. Bevallom, ezzel együtt nekem is okoz gondot a feladat. Egy a mostani, hazai helyszíntől idegen világban úgy kitalálni neveket, hogy ne röhögjön rajtam senki azért, mert a marslakók vezérét Csabának nevezem, a kedvesét Enikőnek, de Christiannak és Suenek se írjam, és utána még jól is hangozzanak, olvasás közben könnyen kiejthetők legyenek ... a ragozásukról ne is beszéljek! Ez komoly lecke. Azt pedig szerintem csak froclizásiból írod, hogy összecsaptad a második felét :))) Szóval emiatt irigyellek. A túlírás talán mindenkinek, aki az írástudással eljutott egy adott fokra, nagy probléma. Hencegünk a baromi jól összerakott kanyargós mellékmondatainkkal. - Mi ezt is tudjuk! Noná! Hát ki nem tudja? Én?! Ugyan már! - Ez bizony velem is így van, te alighanem hamarább kinövöd, mint én. Fiatal agy jobban alkalmazkodik. Jó munkát! Apropó. Megvan még az a lassan elkészült regény? Lehetek pofátlan? Szívesen megismerkednék vele. A problémádat tökéletesen átérzem, nekem több olyan fórum után, ahol néhányan elolvasták a regényeimet, még mindig ugyanez a bajom. Csak olyanok mondtak idáig róluk véleményt, akiket valamilyen okból nem tartottam objektívnek. Vagy elfogultak voltak mellettem, vagy irigyek (remélem).
Zora nagyon hálás vagyok a segítségedért. Van egy regényem, amit sokáig írtam, és a legfájdalmasabb az volt végig, hogy nincs aki véleményezze, kritizálja. Néha hónapokig voltam elakadva, és egyáltalán nem írtam, mert beszorulva éreztem magam abba a kis világba, a magam egyetlen kis ablakából kinézve, és nem tudtam, hogy mi nem jó, csak azt éreztem, hogy valamiért ez itt vagy ott nem jó. Hiába tettem félre egy időre, és utána olvastam el újra akár hússzor is... A szerepjátékokról be kell valljam, hogy nem tudom, mik azok... nem tudom, ez mennyire árt az általános műveltségemről nyújtott képnek. :)))) de majd utánanézek. Magyar nevekkel sokszor gondban vagyok, kizökkentenek az elképzelt világomból, mert túl sok magyar nevű embert ismerek a valóságból. A sirályságos hozzászólásoknak tényleg nagy, építő és segítő igaza van. A túlírást én is éreztem. Sőt, nagyon összecsaptam a végére. Tudniilik az első rész már meg volt, a második része csak a fejemben, és regény terjedelemben kiötölve, és akkor egyetlen este összedobtam. Imádom azt, ha kevés szóval vagy képpel sokat mond valaki. Olyan jó lenni ezt megtanulni... Gondolom, ehhez kellene írjak sokat. Andy arra a kérdésedre kellene válaszoljak, hogy miért a végén jön rá, hogy szerelmes... és most öhm... gondolkodom. Szerintem éppen azért, mert a faluban az a fajta szerelem (ha pl. összehasonlítod a fiúcska iránti barátságával - és hogy húszéves lányként éppen az szerint érzett iránta, hogy az éppen megy-e vele vagy nem) szóval a szerelmesebb szerelem nem volt divatos, hanem olyasmi, amit falak közé zárt, öntudatlanul is. Te két évtized múlva hegyezted ki a ceruzákat, én csak egy évtized után töltöttem újra a tollamat. Az azelőtti irományokat is mind összetéptem, hátatfordítottam a fikciónak és azt hittem, ha írok, akkor az csak vallási propaganda lehet. :)) Aztán észbekaptam, kitörtem az erdőbe, és kiástam az álmaim. Nem bánom, hogy nem rohanok még, élvezem a tanulást is.
"Sirályságos" Ha nem gyötörne ilyen iszonyú fejfájás... nade holnapra rendbe jövök, és nekiállok én is szemezgetni az oldal írásaiból. (Kivéve, amikor a sci-fi napot lezáró bulin leszek ) Remete:
Zora: népszerű vagy! Mi azért lelkesedtünk,mert végre valaki, aki felbukkan a ködből, és azonnal látható a tehetsége. A szerepjátékot nem tudom, nekem az (élemedett koromra való tekintettel) kimaradt. Az is igaz, hogy valahogyan elvarrta a szálakat, abban érezni ezt az általad mondott szándékát, de jól oldotta meg, az apja trükkös végakaratát is gondolom akkor írta bele, meg a szerelmet is. Az nekem is átfutott az agyamon, hogy miért a végén jön rá, hogy szerelmes, miért nem alakulgat a cselekményben, hogy aztán gátját vesztve kirobbanjon a csajsziból, de ezt még beleszőheti. Mondjuk én a csattanós novellákat szeretem, itt is volt egy csavar a végén amolyan csattanónak, de nem ostorcsapás, csak csavarintás. A hosszával meg azért nem volt bajom, mert élveztem a szép, tiszta gondolatait. A jelző halmozást azt én túlírásnak mondtam, nem pont ugyanaz, mert nem minden túlírás jelző halmozás, de minden jelző halmozás túlírás... (Ez jó mondat volt, nem? Nem tudtam az elején még, hogy jövök ki belőle...) Mindjárt nyomok is a hozzászólásodra egy felfele mutató hüvelykujjat, merthogy segítő szándékú, sirályságos hozzászólás!
Kedves Szerző! Bocsásd meg, hogy egy nem nekem küldött hozzászólásra reagálok az írásod alatt, de itt van erre alkalom! Kedves Anna! (Zora!) Az ilyenfajta higgadt, tárgyszerű és lényeget érintő hozzászólások hiánya miatt menekültem el egy rokontémájú oldalról ide. Örülnék, ha az én munkáimat is átnéznéd néha, mert hasznosak a szavaid. (Még akkor is, ha időnként fájdalmas a szembesülés a hibákkal.)
Nem leszek népszerű a véleményemmel, de bízom benne, hogy ha elmondom az észrevételeimet, és meg is indoklom, tudok segíteni. Az első, ami nagyon szemet szúrt, az a jelzős melléknévi igenevek halmozása. "Suhanó, olvasó, rohanó, futó, emelkedő", valamint ezek befejezett alakja. Nyújtja és tésztásítja a szöveget, túl sok. A világ elmegy, bár erősen támaszkodik a szerepjátékokból megszokott gótikus hangulatra és elemekre. Ez nem feltétlenül rossz, csak én szeretem a változatosságot. Például angolszász hangzású nevek helyett használhattál volna valami egyedit. A történet nyúlik, látszik, hogy regénynek indult, de ahelyett, hogy "novellásítottad" volna, hagytad így, csak valahogy lezártad. A novellák feszesek, tömör mondatokból állnak, nem mennek bele részletező leírásokba, épp csak utalást tesznek erre-arra, de a középpontban a cselekmény áll. Ezt a történetet két oldalban is megírhattad volna, és sokkal ütősebb lett volna. Kerüld, ha novellát írsz, a többszörösen összetett mondatokat. Ebben sajnos én is "jó vagyok", sokszor elkövetem, de akármennyire is kézre áll, hanyagolni kell. A hasonlatok, metaforák viszont nagyon ígéretesek, látszik, hogy használod a képzelőerődet, és ez olyasmi, amit nem lehet igazán tanulni - vagy megy, vagy nem. Neked nagyon megy. Az összes többi, amit leírtam, megtanulható. Remélem tudtam segíteni...
Teljesen igaz, mert nekem is van egy-két regénykezdeményem. Később, még ha neki is ülök folytatni, akkor nem találom már elég jónak, hiszen az addig eltelt időszak alatt is változott a személyiségem, érzések, gondolatok. Sőt, azt vettem észre, ha nem írok, rajzolok, akkor is fejlődik a kifejezőkészségem, egyszerűen azért, mert gyarapodnak a tapasztalataim. (Egyszer, a középisiben azt mondta egy tanárom, hogy ha nem gyakorlom a rajzolást, akkor úgy járok mint ő öregségére, elfelejtem a tehetségemet. Legbelül nagyon betojtam. Két évtized után hegyeztem ki újra a ceruzákat, és mondhatom, nem volt igaza.) Ugyanakkor, ha egy novellát később visszaolvasok önmagamtól, akkor azt kisebb eséllyel fogom cikinek tartani, legfeljebb azt mondom, hogy egy fejlődési szakaszomnak a lenyomata. Pintyő, ha ráállsz az ajánlatra, akkor írj rövid,csattanós novikat, nem feltétlenül sci-fit (bár nekem az a minden), hanem bármilyen fantáziadús témakörben, és mi örömmel foglalkozunk Veled! Beleadunk apait és apait :))
Életed első novellája? Akkor nagyon gyorsan ess neki a gyakorlásnak, mert aki ilyennel indít, annak érdemes gyakorolni. (Meg a gyakorlás hangjait hallgatni (olvasni) is érdemes) Azzal meglepsz, hogy "odaát" is figyeltél rám. Bizonyára sikerült sok haragost összeszednem magamnak, de az esélytelenek nyugalma könnyelművé tesz. A humor, ami az Andynak írt üzenetedben megcsillan ugyancsak bizakodásra ad okot. Attól mindenkit óvni szoktam, hogy hirtelen felindulásból regényírásba kezdjen. A novella nagyon tanulságos műfaj, nagyon sokat lehet az írásuk közben tanulni. Alkalmat ad arra, hogy az író megtanuljon tömören fogalmazni (ezen a téren van mit pótolni nekem is), de a szerkesztést is tanulmányozhatod. Egy novellában sokkal kisebb veszéllyel léphetsz át a buktatókon, mint egy hónapok alatt megírt regényben. Különböző oldalakon már sok félbemaradt - és jól elkezdett regénytöredéket láttam. Hidd el, elveszi a kedvedet egy idő után az írástól, ha sok félbehagyott munkád lesz. Csak ismételni tudom a gondolatot: A regényíráshoz nagy szervezőkészség, térlátás és tervező képesség kell. Fiatalon nem biztos, hogy mindenkiben megvannak ezek a tulajdonságok, de pár év alatt megtalálhatod magadban ezeket. Kár lenne, ha néhány csonk miatt elfogyna a kedved. Az első indulatból elkövetett mondataimat most is vállalom. Aki úgy tud mesélni, mint Borika vagy te, azt nem szabad elveszítenie az irodalomnak. No persze akinek ilyen az első novellája... Jó munkát kívánok! (Innentől már csak szigorú leszek! Hrrrrr! Brrrrrr!) Üdv! Remete!
Köszönöm Remete. Csodáltam amaz másik oldalon a meglátásaidat és a kritikáidat, ezért most sokat jelent nekem, amit írtál. Köszönöm, Andy! Ja, és örülök, hogy a nappaliban olvasgatva nem lett semmi bajod. Köszi a lehetőséget. Megsúgom azt, pedig nem kellene, mert olyan igaz, hogy nélküled nem jött volna létre a novella. (életem első novellája) Az elmúlt napokban nemcsak terveztem, de ígéretet is tettem a fészbúkon valakinek, hogy írok egy novellát, s hát.... így muszáj volt összehozzam. Legtöbbször nehezen veszem rá magam írásra, mert egyfolytában olyan érzésem van, hogy kong a fejem. Aztán amikor mégis írni kezdek, megtudom, hogy mit gondolok. Az oldalon való jogosultságot köszönöm. Odaültetsz írni? Remélem, hogy sikerül majd megköszönni írásaimmal a bizalmat.
Regénynek indult ez sztori, de közben találtam egy "erdős-lányos" könyvet, hasonló ötletekkel, s attól kezdve félretettem ezt, mert nem éreztem már elég eredetinek. Azóta új regény indult, már nem búsulok... Az igazság az, hogy miután ezt ide feltettem, egyszerre megkaptam egy rakás hibát benne. Nem volt elég a kétszeri átnézés... hiszen fogalmi és fogalmazási zavarok vannak benne néhol, és még egy-két helyesírási is akad. Tejkiosztó Timet is sajnálom, hisz megérdemelt volna egy kis jellemzést, de lehet, csak meg kell szoknom azt, hogy nem minden regény, amiben valami történik. A te meglátásaidat Andy, észre sem vettem. Assszztaaa, milyen jó érzés, amikor mások segítenek észrevenni, és egyet-egyet még csiszolnak ők is rajta.
A fészbjúkon. Közös ismerőseink voltak, én meg egyszerűen bejelöltem, úgy emlékszem. Amikor visszajelölt, írtam neki a weboldalakat, ő meg jött. Ilyen belső szépséget! (Én az arcát is láttam a Facebookon, inkább nem mondok semmit, mert azt hiszed udvarolni akarok neki, közben tényleg...) Ja, hogy ezt pintyő is olvasni fogja? Jajj, nem tudom kitörölni, beragadt a billentyű, áramszünet, megsérültek az ujjaim,...
Kedves Andy! Azt hiszem a következő mondattal fogtad meg azt, amit én nem tudtam megfogalmazni: Világot teremt. Ettől ájultam el. A Könyvmolyképző aranymosodájában találtam az írástechnikai verseny győztesei között is olyant, akinek ez volt a szándéka, de sehogyan sem sikerült. Sőt! Itt pedig... Hol találtad Pintyőt?
Az úgy volt, hogy mi már dumáltunk levélben, az ottani kommunikációdból is sütött az intelligencia, így csak formalitásból nem tettelek meg egyből alkotóvá, gondoltam előbb olvasom a mívet. Kinyomtattam néhány másik alkotással együtt, aztán elővettem ezt. Az addigiakat a nappaliban olvastam, azok is jó cuccok voltak, Boros Gyuri, Micky Long, Bori, a barátaim friss írásai, mondom akkor olvaslak Téged is, mi bajom lehet. A második oldalnál letettem, gyorsan beléptem az írjunkra, és átállítottam a jogosultságodat moderálásra váró felhasználóról ALKOTÓVÁ. Utána újra felvettem a novella fonalát, és nagyon élveztem. Én mostanában szinte mindig tollal a kezemben olvasok, de itt nem is nagyon volt mit húzgálni. Szóval Te bármikor megjelenhetsz ezzel a színvonallal az én médiumaimban. Az a pár dolog: Egy picikét túl van írva néha, talán csak lelkesedésből, ez általában stílusjegynek is elfogadható, nem vészes. A legjobb példa a túl sok infó ömlesztésére, az a "EZEN a reggelen a csalódottság" kezdetű bekezdés, egész a csillagokig, arra elég lenne két mondat. Még három apróság: "Megettük új sajtadagunkat, és elnyomtattuk málnával." Azt hittem vittek nyomtatót , elég, ha elnyomják. Az új sajtadag, az mit jelent? Van régi? "Voltak köztük olyanok, amelyeknek négy szemük volt, és voltak, amelyek óriás, dagadt kézzel rendelkeztek oly hosszú karjukon, akár egy polipé." A mondat második felében valami szórendi gikszer van, át kellen fogalmazni. Amikor Dahy vissza akarja csábítani: "Döbbent le ő is." Ez iradalmiatlan, hacsak nem zsargon, akkor döbbenjen meg, ráadásul helyesen központozva döbbenjen: -Miért? Még ezek után is Thordis felé akarsz tartani? - döbbent meg ő is.
A vallásukat úgy megcsináltad, mintha néprajzkutató lennél, az irgalmatlanul jó. Ez a novi már elég hosszú hozzá, hogy világot építs benne, és építettél is: csillagos ötös!
A vége pedig eléggé határozott, érzelemdús női fogalmazás volt (ha nem tudnám, hogy mely nemhez tartozol, abból kitalálnám), de még nem nyálas. Amikor a falubeli ifjú vele együtt hallgatja a skótdudát, akkor elrejthetnél egy-két utalást arra, hogy féltékeny. Az, ahogyan az apja szándékait elmondattad az éerettebb férfival, az is nagyon tetszett. Szóval engem megvettél, még ilyet!
Bocsánat a pongyolaságomért! El vagyok képedve! Gratulálok! Pár napja egy olyan oldalt látogatok sűrűn, ahol írógyakornokok által készített regények első fejezetét találhatjuk abból a célból, hogy a legjobbat majd a Könyvmoly kiadó kiadja. Borika toronyórásmesterével kezdték a sort, de azóta nem találtam ott egyetlen olyan írást sem, amelyik ezzel felvehetné a versenyt. Ezért vagyok ledöbbenve. Találtam ott mindent. Pongyola, gyűrött ócska fogalmazást, zavaros történetet, nagyképű fejtegetéseket, de egyetlen ilyen egyszerűségében is szép írást a Toronyórásmester óta nem találtam. Kedves Pintyő! Hol bujkáltál idáig? Akad benne egy-két melléütés, de nem volt kedvem ahhoz, hogy megálljak feljegyezni a helyét. Felőlem maradhatnak, ahol voltak - majd Andy kiszedi, neki jobb a szeme, nagyobb a kötelességtudata. Én csak olvastam, és nem volt kedvem félbeszakítani. Még! Még! Még! Üdvözöllek! Demeter Attila
Kinyomtattam, magamhoz veszem, és jártamban-keltemben szakítok rá egy kis időt, hogy elolvassam. Nagyon kíváncsi vagyok! Könnyen tudtad használni a html-szerkesztőt?
Szólj
hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett,
akkor pedig azért...
Ekkor hirtelen felhangzó, éles hang töltötte be az erdőt. Valami leírhatatlan. Valami gyönyörű. Olyasmi, amit még sosem hallottam azelőtt. 
Szóval emiatt irigyellek. 
