Vé Zaki hétfőn reggel közli velem, hogy egy nagyit rendel. Éppen ágyba hozza a tablettáimat, amelyeket a tálcán mindig katonás sorrendbe állít. Miután egy pohár víz segítségével bekapkodom őket, egészségügyi felmérés következik, amelyet ahhoz képest, hogy két percig tart, túl szertartásosnak érzek. Felcsatolja karomra a fittmérőt, és ellenőrzi az értékeket. Némasága arról árulkodik, hogy minden rendben van velem. Fellélegzésem nem kerüli el Vé Zaki figyelmét. Már megint hosszabb ideig néz rám. A keze is sokáig matat a csuklómon. Talán mégis bármi lehetséges... 

Megkér, hogy öltözködés után menjek be az irodájába, mert meg kell beszélnünk a rendelést. Zuhanyozás közben azon gondolkodom, vajon miért akar nagymamát birtokolni, amikor tanulmányozás céljából itt vagyok én, egy igencsak érzékeny személyiség. Mármint: érzelemdús. Egy nagymama típusú személy aligha fog párosodni és profitot hozni. Semmi oka Vé Zakinak arra, hogy lecseréljen, egészséges fiatal nő vagyok, és gyakran járok játszani a parkba. Bárcsak bántaná ez őt. Bárcsak ne lenne ilyen tökéletes úriember. Ahogy a vízsugár végigzubog a testemen, elképzelem, hogy itt áll szorosan mellettem, szájával simogat. Beleborzongok és elgyengülök, meg kell támaszkodnom. Fogalma sincs, mennyire ismerem már minden porcikáját, lesve napestig minden mozdulatát.

Dehogy szerettem bele a gazdimba! Csak megkívántam, mint amikor az ember megkíván valami kaját és addig nem nyugszik, amíg meg nem kóstolja. Aztán utána megint ehet valami hétköznapit. Rossz hasonlat. Vé Zaki képes fejlődni, mindennap kívánnám őt. Az elején még reménykedtem, hogy fokozódó ragaszkodásom visszhangra lel, de most már kevésbé fontos ez. Megtanultam a pillanatoknak élni, boldog vagyok egy-egy számomra izgalmas szekundumtól még úgy is, hogy látom, neki az semmit nem jelent. 

Három éve örökbe fogadott, majd feljavított. Rendbe hozatta a fogaimat, a bőrömet, fodrászt keresett nekem, elhalmozott elegáns cuccokkal. Ráadásul nap nagy részét akár szabadidőként is kezelhetem, és ezt kevesen mondhatják el a gazdijukról. Éjjelente, amikor a világ elnémul, gyakran megébredek, és ilyenkor körülöttem minden olyan valószerűtlennek és kétségbeejtően törékenynek tűnik, szerencsére reggelre újból ráébredek: valóban van otthonom, sőt Vé Zakihoz tartozom.

Az irodájában felülök a nekem fenntartott magas székre, és beszívom a kókuszra hasonlító illatot, miközben Vé Zaki közel hajol hozzám, és a karomra köti az érzelmi detektort. Aztán együtt bámuljuk az ujjbegyéből kivetített februári katalógust. Húsz százalékos árleszállítás. A kínálatban sok fiatal nagyi forog, viszonylag olcsón. Nem rejtem véka alá, hogy nekem a drága klasszikusok jobban tetszenek: a kontyos nagymama vagy egy másik a bottal. Van nagydarab is, meg sovány is. Egy pirospozsgás arcú vastag keretes szemüvegű mami is sorra kerül, aztán túrázó, cigiző, kertészkedő, sőt kopasz nagyik holoképeit nézegetjük. 

 Valahonnan finom olajos illat terjeng a levegőben, összegyűl tőle a nyálam. Szétnézek, de nem látok az irodában semmilyen gyanús forrást. Már megint szaghallucinálok. Próbálom kontrollálni arckifejezésemet, nehogy Vé Zaki megsejtse biológiai, mármint alantas gondolatomat. Választásom végül egy alacsony, pisze orrú, mosolygós szemű és hajlott hátú nagyira esik. Mintha már láttam volna őt valahol, vagy egy hasonlót. Vajon Vé Zaki mi alapján választott ki engem, amikor örökbefogadott? Ismét meglep. Sokat számít neki a véleményem, azonnal leadja a rendelést, néhány kelléket kér még mellé, aztán lefuttatja az érzelmi analízis kéken villogó eredményeit, és hangosan olvassa a jegyzetei számára: 

– Szívverés gyorsulása 81%. Feszes izmok 25%. Testhőmérséklet emelkedése 34%. Gyorsabb lélegzés 78%, szomjérzet 16%, agresszió 8%. Eredmény: Féltékenység 22%. Félelem: 4%. Saját észrevételek, megjegyzések: fokozott nyelés. Mondd Dalma, mit érzel a rendelés után? 

– Három éve hűségesen gondoskodsz rólam, Vé Zaki. Elég rossz érzést választottál e havi tanulmányozásod céljául. 

– Szavakkal. Mit érzel egy nagyi láttán? 

– Mmm... semmit. 

– Te mindig érzel valamit. 

– Hát jó. Azt hiszem, mmm... kényelmet... Gondoskodást.

– Köszönöm, Dalma. Menj játszani!

Leveszi karomról az analizátort, és a helyébe csatolja az azonosítómat.

  

A park melletti aluljáróban hosszú sor kígyózik a salátaautomatánál. Inkább beállok a mellékhelyiség előtti gyászos sorba, majd azt követően a gyümölcskoktéloshoz, és kétszeri adagot kérek. Az asztalnál ismét megérzem azt a bizonyos ínycsiklandó illatot, pedig most nem látok egyetlen nagyit sem, csupán néhány régi játszótárs kacsint rám. Nincs forrás. Már megint fantozmiás percek törnek rám, vagy valaki a kóborok telepén járt, és drága dolgot rejteget. Hiába gyűlik sok nyál a számban, az ananászdarabkák túl érdesek.

Aranyló és kerek...

Lépteimet a park felé veszem, átmegyek egy huzatos aluljárón. Az édeskés illat ide is követ. 

Porhanyós. Szétolvad a szájban… 

Szédít a kényszer, még a zuhany alatt sem remegtek ennyire a tagjaim. Másfajta gyengeség tör rám, az a fajta, mint amikor napokig koplalok. Idegesítenek a rám köszönő parkbeli cimborák, összemosódnak az arcok, képtelen vagyok figyelni arra, amit mondanak. Alig érzékelem a forgalmat, miközben átsietek az úton, hogy felüljek a zöld színű autóbuszra.

Egy óra múlva már ott kódorgok a szeméttelep körül, apám régi barátját, Ferkót keresem, de minden utamba eső kóborember csak a fejét rázza. Egyre több gazdátlan érkezik. Órákkal alkony előtt összegyűlnek, várják a hulladékszállítót. Szánalmasak. Mennyire idejétmúlt remény várni az esti szállítást, majd turkálni értékesíthető fémért és szilikonért, megverekedni egy-egy majdnem ép alkatrészért. 

Az illatot már nem érzem, csak azt, ahogyan a porcukor ráolvad a nyelvemre. Talán gyümölcsízzel is megtöltötték…

Ferkó tűnik fel az égen a lecsúszott nap barackszínű fényében. Zörögnek a kupacok léptei alatt, amint átbaktat rajtuk. Rongyos zakója megnyúlik a megrakott zsebektől, arca szintén, amint meglát. ¬

– Mi bajod lett, hogy kirakott a gazdád? – mordul rám.

– Semmi. Csak nekem is kell fánk – loholok a nyomában, belerúgva egy-egy szemétdarabba.

– Hogy mi? – les vissza rám, mint aki bolondot lát. – Álmodozol, kislány. Tíz éve nem láttam fánkot.

– Akkor szólj Hettának! Megfizetem. 

– Az idők változtak, Dalma. Manapság senki sem tudja megfizetni a lisztből készült étket. 

– Ép alkatrészeket hozok neked. Sokat. 

Megáll, majdnem nekiütközöm. 

– Na idefigyelj! Jó dolgodban azt sem tudod, hogyan falánkodd szét az életed. Felőlem. Csakhogy ezzel rám is veszélyt hozol – emeli fel kissé a hangját. – Utálom, ha kijárnak ide kérdezősködni a terméknyomozók.

– Tudod, hogy megfontolt vagyok üzleti ügyekben. Lyvicox márka.

Nem válaszol, mintha lélegzeni is elfelejtene.

– Nem biztos, hogy kapsz majd még új esélyt. Bujdosó sorsra jutsz. 

A füléhez hajolok, úgy suttogom vissza:

– Ember vagyok. A mában élek.

Világos szalag fut körbe a farsangi fánkon. Nem egyet akarok belőle. Addig akarom enni, amíg belém fér. Aztán még egyet.

Ismerem Vé Zaki minden porcikáját, testének minden titkát. Tudom hogyan és hol nyílik, és azt is, hogy éjjel kettő és három között szokott standby-ban lenni. 

Jobb talp, nagy lábujj töve, az agykéreg reflexpontja. Két gyors nyomás, aztán egy hosszú, harminc másodpercig tartó. A lábujján feltáruló rekeszbe pötyögöm a kódot: </090 VÉZAKI8967>

Talpa bőrén át piroslón villog az Error, vibrál az egész teste. Ideges vagyok. Bármelyik percben szirénázni kezdhet. Nem kell az é betű, ötlik az eszembe. Újra pötyögök.

 </090 VZAKI8967> 

A vibrálás csillapodik, a villogás halványul, és egy utolsó üzenet fut át a talpán. Viszontlátásra!

Kapar a torkom. Azt hiszem, halálosan szomjas vagyok, pedig nem is ettem semmi zsírosat. Viszket a szemem, keveset aludtam. Fáradt is vagyok, jólesne most csak úgy leülni a sötét sarokban és nem csinálni semmit, de erre nincs idő. Hajnalban vár rám a fánk, mármint Ferkó.

Nem könnyű lehámoznom Vé Zakiról a bőrt. Úgy tapad a vázra, mint valami megkeményedett gumi. Amikor vér folyik a lábam elé, hányingerem támad. Előbb a kis, finom alkatrészeket csavarozom ki, végül a robosztus darabokat. Ruhákba rejtem mindet, és úgy teszem őket a gyümölcsös kosárba. Szeretem minden alkatrészét, annyira masszívak és fényesek. Vé Zaki szétszedve is tökéletes. Végül a processzort nagy gonddal bepólyálom egy puha törülközőbe, aztán ananászt és narancsot pakolok a kosár tetejére. Mintha valami nagy árnyék telepedne rám, amelyik végig ott ült egy sötét sarokban, várva ezt a pillanatot. Valami hiányzik. Vé Zaki csak ennyi lenne?

Mindent betölt a kókuszillat, amikor utoljára lépek ki gazdim lakásából. A lépcsőfordulónál kísértés tör rám. Visszafordulhatnék és életre kelthetném őt. Hiszen még csak el sem búcsúztam tőle. Talán ha elmagyarázom neki a vágyaimat, és ő közben nézi az érzelmi analizátor értékeit, akkor megérti, hogy ez nem személyes. Simán csak fánkügy. 

Visszamehetnék, és összerakhatnám a hideg fémeket.

Aranysárga. Meleg és lágy...