Fakeretes és nagyobb, egyébként ugyanolyan tükör, mint a másik odalent. Mégis rettegéssel lépek közelebb. Először csak a kezemet lengetem meg előtte, a vállam jelenik meg, majd tükröződik a fél arcom is. Egy pillanatig riadtan nézek a tükörképemre, aztán megállapítom: minden a helyén van. Több bizonyosságra vágyom, végigtapogatom hát az arcomat. Megnyugszom. Ember vagyok. És önmagam. Szúrósabb a borostám, de minden más változatlan. Az immunisak közé tartozom.
A lenti ajtó felől dörömbölés hallatszik. Tudom, ismét a két fiatalabb lény erőlködik bejutni, csak ők lehetnek ennyire ostobák, hogy akkor is kitartanak módszerük mellett, ha az eredménytelen. A bedeszkázott ajtó sértetlenül tartotta magát egész éjjel, a három élőlény próbálkozása kudarcot vallott. Egy adott pillanatban mintha könyörögtek és vacogtak volna. Azonnal rájöttem, csak ki akarják használni emberi mivoltomat; érzelmileg próbálnak hatni rám. Két nappal ezelőtt még erősebb lényeknek véltem őket, mostanra megnyugtat a felismerés, hogy tévedtem ezt illetően. A kitartásuk az, ami megijeszt. Nem értem, hol marad a katonaság. Egy idő óta nem látom őket járkálni a környéken.
– Takarodj ki onnan! – harsog bele gondolataimba az udvarról beszűrődő éles sipítás. A nagyobbik szörny. Kiáltása szétborzolja törékeny nyugalmamat, robbanásig feszíti elmémet, amint végigcikázik az idegsejtjeim közt. Lehet, hogy ez a hang a fegyvere?
Az éhségtől már a tegnap elerőtlenedtem, most meg ez a hang mintha maradék erőmet is kiszívná. Fülemre tapasztom a kezemet, leroskadok a padlóra az ágyhoz bújva. Az elmémet elözönlő iszonyattól remeg kezemben az éjjeliszekrényről leemelt fénykép.
A képen még olyan bájos… Emlékszem, hosszú, vörös haja hogyan omlott kerek vállára, keblére, amikor szerettük egymást. Betakarta ölelésünket, cirógatta a bőrömet. Becéző szája izgalmas szavakat súgott a fülembe, és a nevetése mindig magasba lendítette a földhözragadt lelkemet. Izabel, kedvesem! Hová tűntél? Csak ne használná ez az ocsmány élőlény eltorzítva a hangodat!
A képen elmosódik a feleségem oldalán ülő lány és fiú arca. Kitörlöm szememből a könnyet, hogy láthassam Arlo és Rita egykori vidám arcát. Odakint egyre dühösebben püfölik a bejárati ajtót, aztán abbahagyják, és pusmogásuk behallatszik.
Tegnap még szilárdan élt bennem az elhatározás, hogy megvédem tőlük a házat – ami még maradt az életemből –, de azóta állhatatosságuk miatt elbizonytalanodtam. Két gombakonzerven és egy maréknyi müzlin spórolok harmadik napja. Ki kell jutnom innen! – válik tisztává és világossá előttem, akár a reggeli napfényben szikrázó hó.
Feltápászkodom az ágy mellől, lebotorkálok a lépcsőn. Tervet kell kiötlenem, hogyan jussak ki az utcára épségben. Amióta néhány műsorvezető adásidő alatt változott át kukacoskodó lénnyé, a tévétársaságok nem sugároznak. A zenelejátszót viszont még mindig elindíthatom, attól majd a kintiek azt fogják hinni, hogy bent vagyok. Ideje megkeresnem azokat, akik még emberek. Még akkor is, ha előtte sok embertelenséggel kell szembe néznem.
Kiszámíthatatlan és ijesztő lett a világ. A világ, amelyik nemrég még normálisként gyönyörködött a Curiosity által küldött marsi fényképekben, és közben semmit sem tudhatott a mi forradalmi eszközünkről. Egész decemberben a Delivery-t vártuk vissza a vörös bolygóról. Kutató csoportunkat örömittassá tette, hogy bizonyítékot fedeztünk fel a földönkívüli élet létezésére, és hogy közelről is elemezhetjük ezeket. A titkos Delivery hűen teljesítette küldetését, és mi a laboratóriumból ki sem mozdultunk, hogy minél hamarabb megvizsgálhassuk a Mount Sharp felszínalatti vizeiből vett kőzeteket és vízmintákat. A szabad szemmel alig látható vörös, pici kukacokat lelkesen, de kevés ideig tanulmányozhattuk.
– Csak egy-két ismeretlen anyagot találtunk a szervezetükben, különben egészen olyanok, mint bármelyik más földi lárva – összegezte Dr. Azurg vizsgálatunk első napjának végén.
Két nappal később megállapítottuk, hogy oxigén hatására az egyik ismeretlen anyag mutálódik és ennek következtében a marsi hernyók is mind elpusztulnak. Ekkor veszítettük el a kutatás vezetőjét is. Dr. Azurgot leszúrta a sofőrje, aki állítólag csak védekezett az ujjbegyeiből ostort növesztő főnöke ellen.
Egyikünk sem gyanakodott a földönkívüli, de földi viszonylatok közt gyorsan terjedő vírus és az emberek agresszivitása közötti összefüggésre, még akkor sem, amikor a városokban egész nap szóltak a szirénák. A mentőszolgálatok, a rendőrautók és a halottaskocsik alig győzték a családi tragédiák sorát, a szomszédok közti vérfürdőt, a megsebzett barátokat, kik egymás arcát szétmarcangolták. A türelmetlen vásárlók összeverekedtek a bevásárlóközpontokban és egymástól viszolyogva karácsonyfadíszeket döfködtek egymás fejébe. Voltak postások, akiket a postaládára szegeztek, mert az nem vitt karácsonyi képeslapot, és sok munkáltató fulladt meg, mert valamelyik elégedetlen alkalmazottjuk év végi fizetését a főnöke torkába gyömöszölte. Az utolsó iskolai nap véres verekedésekbe torkolt minden oktatási intézményben, és a templomi közösségekben is kitört a zűrzavar. A hívőseregek először csak a kórustagokat és a papokat égették el áldozatként az oltáron, aztán mindnyájan egymás szívét akarták megszerezni, szürke kalapjukra tűzni.
Voltak, akik hamar felismerték, hogy több esélyük van a túlélésre, ha eltávolodnak azoktól, akik ismerik őket: családtagoktól, barátoktól, kollégáktól és szomszédoktól. Közlekedési eszközökön bujkáltak, magányosan lapultak a külvárosi utcákon, sötét parkokban, vagy elvegyültek hangos mozikban és bárokban. Rövid ideig tehették, mert előbb-utóbb útjukba került olyan idegen, aki valamilyen oknál fogva első látásra viszolygott és rájuk támadt.
Izabel lassan változott meg. Első nap csak kitágult a szája, feldagadt és megnyúlt a nyelve. Második reggelen már három hegyes nyelvvel beszélt hozzám. Amikor arca megfakult, karja megrövidült, bőre lötyögőssé vált, én még mindig reménykedtem. Éjszakákra bennmaradtam a laborban, huszonnégy órából huszonnégyet dolgoztunk, hogy megtaláljuk az ellenszert, egészen addig, míg egy hajnalban több kutatótársunk is egymásnak esett, és különféle testrészeiken nőtt éles képződményeikkel felnyársalták egymást. A megmaradtak elmenekültek az épületből. Többé nem tudtuk, kiben bízhatunk.
Arlo és Rita az otthonunk rongálásával kezdték az átalakulást. Egész nap csámcsogtak, tölcsérré alakuló szájukkal szürcsölték a dolgokat magukba, miközben visítozva követelőztek, mert kevesellték a karácsonyi ajándékaikat. Másfél méteres, pikkelyes karokat növesztettek, és amire csak rátették nyálkás, ragacsos ujjaikat, eltűnt vagy összetört. Szerencsére Izabelnek sikerült fegyelmeznie őket. Neki könnyű eljárás volt ez, hiszen ekkorra a nyelveivel már csapkodni is tudott. A haja szikkadt sörénnyé fonnyadt, vérmes szemének tekintetéből kiéreztem, hatalma van megfullasztani.
A családom haldoklott. Finoman próbáltam szembesíteni őket a metamorfózisukkal, de sérülhetett az elméjük, mert értetlenek maradtak, sőt, távolságtartóbbakká váltak. Kockázatossá vált az őszinteség, így a legerősebb antibiotikumokat és nyugtatókat csempésztem az ételeikbe.
Egy reggel elfajultak a dolgok. Arra ébredtem, hogy a hálószobába zártak. Kiáltozásomra Izabel résnyire nyitotta az ajtót, démoni hangján megfenyegetett, többé ne közeledjek feléje. Az életét birtokba vevő lény természetfeletti hatása áradhatott a tekintetéből, mert a lelkemet is megfagyni éreztem. Ekkor döbbentem rá arra, hogy a családom meghalt.
Valószínűleg vásárolni mehettek egy koraeste – vagy inkább rabolni –, amikor sikerült kitörnöm a fogságomból és kizárnom őket. Vagy bezárnom magamat? Most már nem vagyok biztos benne…
Sikítás érkezik odakintről. Az ablakhoz rohanok, a deszkák között hagyott vékony résen át lesem, ahogyan a ház előtt az egyik kisebb lény szarvával döfködi a másikat. A megtámadott alak hörög, megtántorodik. Piros masni hintázik borzos hajzatában, amint pár pillanatig inog. Amikor elesik, az egyszarvú lény ráugrik, fojtogatni kezdi. Megreszket és összecsuklik. A piros masnis rémecske feláll, tapadókorongos keze ezúttal vértől ragacsos. Letört szarva ott maradt a hóban heverő áldozatában, akiből ömlik a vörös lé.
Az Izabelt helyettesítő monstrum körülöttük őrjöng. Rőt sörényét tépkedi, majd üvöltözve üldözi a piros masnist a néptelen utcára.
Megkönnyebbülök. Eddig is eszembe juthatott volna, hogy megmenekülök, ha ők egymást irtják.
Eltart egy kis ideig, amíg leszedem a deszkákat az ajtóról. Mielőtt kilépnék, bakancsot húzok, vastag kabátba burkolózóm és futó pillantást vetek a tükörbe. Jól esik embert látni az elmúlt napokban végignézett és átélt szörnyűségek után. Kár, hogy az Ember ennyire egyedül maradt. Sosem éreztem még ilyen meghitt közelséget önmagamhoz. Szeretet és együttérzés tör rám a tükörképem iránt. Sírni támad tőle kedvem, végül megemberelem magam és kilépek a bedeszkázott, biztonságos rejtekhelyemről.
A nap fénye erős és hideg. Az egyetlen meleg dolog ebben a világban a saját leheletem marad. Elindulok a garázs felé, de ekkor a kis kapun becsörtet az aszott rémség. Vörös sörénye meg-meglobog, amint felém törtet. Rohanok a nyitott garázs felé, csak a szívem vágtat gyorsabban mindkettőnknél. Nem szabad hozzám érnie!
Meglepődöm, amikor ő megtorpan a garázsajtó előtt. A szerszámosládát keresi tekintetem.
– Láttad mi történet az előbb Arloval? Az egész a te hibád! – morogja.
Vádló hangja dühvel fecskendezi tele az elmémet. El kell hallgatatnom végre őt! Zaklatottan turkálok a ládában megmentő eszköz után, de csak rozsdás szegek és árva csavarok akadnak az ujjaim közé.
– Mit keresel? – kérdi a soknyelvű szörnyeteg. – Sosem raksz rendet magad körül… Végtére is érthető… Miért is lenne szükség rendre a szerszámok közt? Hiszen te nem szoktál megjavítani semmit…
Lehajtom a fejemet, megadást sugallok, közben elmémben lázasan kutatok újabb megoldás után. Már nem hiszem, hogy vissza lehet változtatni őt. Már nem akarom megtámadni sem, látva hosszú nyelveit. Csak kiutat akarok! Semmi mást, csak messze jutni innen. Lomhán fordulok meg, teszek egy apró lépést a kapu felé, miközben gondosan kerülöm a földönkívüli tekintetét. Várok valamilyen reakcióra, amihez viszonyíthatnám léptemet. Az undorító alak abbahagyja a vicsorgást. Szédeleg egy kicsit. Aztán összeesik. Valaki az előbb megsebezhette őt az utcán. Igen, odakint…
Messze ívben kikerülöm, amint a kapu felé sietek. A még ismerős, de torzult hangja utánam szól:
– Marcel! Köszönöm a sok nyugtatót! Vigyázz magadra! Ne menj ki az utcára így! – Hörög párat, csak a kapu nyikorgása szól bele, amint erőtlenebbül folytatja: – A csuklyát húzd az arcodba, ne lássa senki, hogy fületlen vagy, és hogy a szemüreged üres. És légy szíves, kedves, nagyon kérlek, takard már le végre a fejedből vonagló nyüveket!
Így lett olyan öncélú, de az is lehet, hogy ez ilyen kell legyen, ahogyan az is lehet, hogy nem a megfelelő író írta, mert hogy nem is én kell megírjam a világvégét. 
Köszönöm, hogy olvastad.
