Fontos emberekkel való találkozás állt előttem, így hazaérkezésemet követően négy órát ültem a fertőtlenítő kabinban. Elviselhetetlenül hosszúra nyúlt a biztonsági eljárás. Időpocsékolásnak éreztem minden percet, amely a Földre való visszautazásomat késleltette. Tudtam, hogy időközben a minisztérium emberei is tanácskoznak az ügyről. Attól tartottam, dühösek az új információ késői megszerzése miatt. Kless tábornok megbízott bennem, amikor tavaly a V. I. Lenin Atomerőmű tanulmányozásával bízott meg. Bárcsak maradhattam volna a könnyebb kutatásoknál: a papírpénz nyomtatásnál, az autógyártásnál, a számítógépes alkatrészeknél. Sajnos az utóbbi időben a Terra-krónikák hadsereg-parancsnokságát más területek foglalkoztatták, így nekünk, az idő és térutazó katonáknak nem kérték ki a véleményét.
Négy órányi gyötrődésnek vetett véget, amikor a tisztulási program lejárt. Tiszta egyenruhát öltöttem, majd a tábornok irodájába mentem, ahol a bizottság érkezésére várakoztam, közben a helyiség kerek ablakából figyeltem az udvart. A fekete, mohaszerű gyep párát pihegett. A sivár csendben úgy meredeztek a szénfekete törzsű, brinyhó fák sűrű, egyenletes ágai, akár egy terrai sündisznó tüskéi. Az égen az egyetlen kellemes színfolt, a vékony erezetű hold narancslott.. Ismét a földi, narancs nevű gyümölcs jutott eszembe. Egy éve kezdődött ez a kívánósság, és mostanra már képtelenné váltam úgy élni a Sephonon, mint azelőtt.
Azt a döntésemet, hogy Terra történetének kutatására áldozzam az életemet, a nagyapámnak köszönhettem, aki még gyerekkorából emlékezett a földi világra, és sokat mesélt róla. Azt mondta, hogy az emberiség egykori tudása fejlett volt, de a menekítő költözés idején az elveszett hajókkal együtt túl sok mindent elnyelt a végtelen.
Bár az első időutazásaimon a földi lét féktelenül merésznek és harsogónak tűnt számomra, azóta rájöttem, a valóság sokkal szebb a nagyszülők meséjénél. Az alkalomszülte élmények a zsigereimbe ivódtak, és fokozatosan idegenedtem el a steril Sephon íz és színszegény világától. Legszívesebben lecsaptam volna minden egyes misszióra, amit a Föld világába tettek a társaim. Börtönné vált az otthonom a múlt planétájával szemben, ahol a nappalok nem tizenkét órából, hanem huszonnégyből álltak, és az emberek negyven évnél tovább éltek. Megszoktam az ottani levegőt, amelytől tágasabbnak éreztem az életet; az erős napfényt, amelytől végtelennek láttam a színek skáláját, és ragyogónak az emberek arcát.
Egy ideig minden visszatérés után késztetést éreztem, hogy meséljek a tábornoknak a Föld élővilágáról és a sokszínű kultúrájáról, de érdektelenségbe ütköztem. A sephoniak többsége nem tudta és nem is akarta elképzelni mindazt, amit láttam. Csak azok a dolgok izgatták őket, amelyeket hasznosítani lehetett az emberiség új otthonának körülményei között, így hamar elmúlt a lelkesedésem, amely részletes beszámolók megtartására indított, és a sephontúli világ szépségeit csendben őriztem a szívem mélyén.
Végre kinyílt a fotocellás rombuszajtó, összerezzentem. Kless tábornok lépett be Sylus őrnagy kíséretében és a fejlesztésügyi miniszterrel. Tisztelegtem előttük.
– Őrmester! – szólított a tábornok a hosszú asztal túlsó végéből, ahol mindhárman helyet foglaltak. – A miniszter úr öntől akar hallani az esetről.
– Uram, tegnapi utazásom az 1995-ös Bécsbe vitt. Az Osztrák Nemzeti Könyvtárban olvastam az 1986-os csernobili esetről – jelentettem.
Blaze miniszter egy pillanatig méregetett, mintha magasságomat igyekezne megsaccolni, aztán olyan hangsúllyal beszélt, mint aki esélyt akar adni rá, hogy szavait megcáfoljam.
– Őrmester, a jelentésében az áll, hogy emberi tévedés váltotta ki ezt a nukleáris katasztrófát.
– Igen, uram. De azt is megemlítettem, hogy konstrukciós hibák is közrejátszottak. Állítólag a grafitból készült szabályozórudaknak nagy szerepük…
– Állítólag? – morogta a miniszter. – A jelen emberiségének világa kicsiny az ilyen balesetekhez. Nem követhetjük el ugyanazokat a hibákat, amelyeket az önpusztulás útját járó, buta földiek. Vissza kell mennie, és még több információt szereznie a szovjet esetről!
***
Egy kihalt tájon találtam magam. Bakancsom alatt az aszfalt repedései összefutottak. Az első percben azt hittem, egy néhai parkban járok, de a megroggyant padok, az enyészetet ringató gyerekhinták és csúszdák láttán rájöttem, egy játszótéren bóklászom, amelyen az idő rozsdája és a gaz uralkodott.
A környező, elhagyott épületek kifosztottaknak tűntek, a kockaszemek üresen sötétlettek. Az épületek közti ősz-csupasztotta fák meredten nyújtózkodtak, mintha szabadulni készülnének a talajtól. A gondozatlan bokrok vadul burjánzottak, az aszfaltból száradt fűcsomók, helyenként törtető csemeték nőttek ki.
Elindultam a szürke épületek irányába. Fültépő csend vett körül. Úgy éreztem, egy festményben lépkedem. Néhány métert tettem meg, amikor mozgást véltem jobbra felfedezni, mintha alig észrevehetően valami vagy valaki átsuhanna az egyik tömbház előtt. Irányt változtattam. Az épület kopott ajtaja kitárulva fogadott. A szűk lépcsőházban korhadt ablakokat és ajtókat nyikorgatott a szél. A feketedő falakról mindenhol lepattogott a vakolat, a karzat megrozsdásodott. Szanaszét heverő, valamikori polcokon léptem át, hogy eljussak a lépcsőig. A második emeleten csendes motozást hallottam a folyosó végéből. Ezt követően találtam rá az öregemberre. Szétszaggatott bélésű fotelmaradványon ült lehajtott fejjel, sovány arca riadtan bámult rám.
– Engedélyt kaptam a zónába látogatáshoz – védekezett ukránul. – Ma van a kislányom születésnapja. Most lenne húszéves. Látni akartam a helyet, ahol laktunk…
– Én lenni kutató. Kutatni történelem – közöltem vele bátortalan ukrán szavakkal.
– Amerikai? – Az öreg szeme felderült.
– Igen, igen. Külföldi – mutattam valahová kifelé.
– Sugármérő nélkül tilos ide bejönni! – világosított fel. – Az igazi veszély benn a házakban rejtőzik.
– Én nem tudni ezt. Weldon lenni.
– Bodashka – mutatkozott be a földi.
Szétnéztem. Felismerhetetlenségig rongált bútordarabokon és pár fazékra hasonlító hulladékon kívül nem láttam mást. Leültem a földi mellé a koszos karosszékre.
– Kitelepítéskor hátrahagyni mindent? – puhatolóztam.
– Mindent.
– A te egészségednek nem ártani bent lenni épületben?
– Az eddigieknél többet már aligha.
– A gyermek megbetegedni?
Bodashka bólintott. Cipőjével törmeléket rugdosott.
Kíváncsiságom csillapíthatatlanul mocorgott bennem.
– Emlékezni sok mindenre?
– Igen, likvidátor voltam.
– Mit jelenteni likdivátor? – szaladt ki szájamon a kérdés. Egy pillanat múlva már bántam. Amerikai kutatóként tudnom kellene róla. Bodashka azonban elfelejtett csodálkozni a tájékozatlanságon. Kijavította a helytelenül kiejtett szót:
– Likvidátor!
– Hát persze! – kaptam a fejemhez szabadkozón.
Bodashka emlékezni kezdett a kedvemért.
– A 3-as egységnél, a tetőn. Rengetegen voltunk. Egymást felváltva lapátoltuk össze a grafitdarabokat, hogy a robbanáskor keletkezett lyukon át visszadobjuk a reaktormagba. – Szavait olyan kézmozdulatokkal kísérte, amelyek az elmesélt procedúrát utánozták.
Felállt. Felemelt egy lábatörött, szutykos babát és elrejtette batyuja mélyére. Csíkos dzsekijén állig felhúzta a cipzárt.
– Örültem a találkozásnak – búcsúzott.
– Akarni jönni veled – ugrottam fel ültemből. Nem akartam ilyen hamar megválni tőle. – Nincs engedély, és gyalog lenni.
– Kijevbe tartok – tájékoztatott.
– Én is. Keresni könyvtár. Olvasni, kutatni, meg éhes lenni. Útközben megállni falukban, venni gyümölcs. Talán alma…
Dermedt arccal bámult rám, mint aki földönkívülit lát.
– Errefelé nem kapsz sehol… alma – magyarázta hevesen, mintha értelmi fogyatékos lennék. – Ha megeszed, rosszul jársz. Konec!
– Gyümölcsöt kell ennem – suttogtam magam elé. Nem mehettem haza ezzel a kívánóssággal! Lábamat elhagyta az erő. – És ha ellenkező irányba megyek? – latolgattam.
– Arrafelé sokkal rosszabb a helyzet, mint itt, Pripyatban. A Farkasok Földjén csak elhagyott falvakat találsz. Kétszázötven kilométeres körzetben beteg a föld, ráadásul sok helyen temettek el jelöletlenül radioaktív szemetet. Érted? Gyere velem! Kijevben szerzünk neked almát.
A lemenő nap fénye indaként szőtte át a szellemvárost. Elindultam a valamikori lakásból kifelé, Bodashka nyomában. Nehéznek éreztem lépteimet a törmelékeken taposva, mint a Sephonon, ahol a narancs elérhetetlenül az égen lóg. Üresség tátongott bennem, mintha egy darabot valaki vagy valami éppen most kanyarított volna ki a lelkemből.
***
A rücskös narancs bevilágított a kerek ablakon. A szám kiszáradt, lédús zamatra áhítoztam. Ezúttal megvetettem magam érte. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek az életemmel a felderítő munkák nélkül. Azt biztosan tudtam, ki akarok lépni a krónika-hadseregből. Hittem, hogyha életem végéig az emberiség terrai korából gyűjteném az információkat, akkor sem sikerülne olyan helyet találnom többé a Földön, amelyik visszaadhatná az édenbe vetett hitemet. Képtelen leszek olyasmit kutatni, ami nem tölt el csodálattal.
Olyan érzésem támadt, hogy a hold bármikor szürkébe válthat, kiéghet, vagy akár leeshet. Talán eddig is csak az én tekintetem tartotta ott csüngeni a grafitszürke égbolton. Ujjaimat nekinyomtam az ablaküvegnek, gondolatban békülékenyen végighúztam az égitest rücskös arcán. A dolgok akkor maradnak biztonságban, ha elérhetetlenek, hiszen egy csodált világ sebezhető. Egy kicsiny titkos kertben többet pusztíthat egy talpalatnyi letaposott fű, mint egy tágas réten a végigvonuló tarolás.
Jobb egy szürke otthon egy megcsúfolt, sorvadó édennél. Egyébként is a múltban élni szánalmas. Valamikor arról álmodoztam, hogy örökre a Földön maradhatok, most már a legnagyobb büntetés lett volna számomra.
A kihallgató testület ezúttal csak kétszemélyes volt. Nem kerteltem.
– Javaslom, zárjuk le a csernobili esetről szóló feljegyzésekkel együtt az atomenergia kérdéskörét is, és maradjunk meg a természetes energiaforrásoknál!
– Őrmester, nem engedheti meg magának ezt a hangnemet! – emelte fel a hangját a generális. – Ezt nem ön dönti el!
– Tábornok úr! A hivatalos források harminc halálesetet vállaltak fel, de a nem hivatalosak háromszáz-négyszázezer áldozatot emlegetnek. Több száz kilométeren lehetetlenné vált az emberi élet és évszázadokig fertőzött maradt a környék. Egy ilyen baleset Sephonra végzetes lenne, és…
– Kérem, csak arra a kérdésre feleljen, amit felteszünk önnek! – szólt bele Blaze miniszter.
– A likdivátornak igaza van – morogtam lázadozva rideg önkényük ellen. – Az emberiség amnéziás.
– Milyen likdivátor? Kiről beszél? – kapta fel a fejét Blaze.
– Ők a tisztogatók, a kárelhárítók. Ebben az esetben a világ megmentői.
– Gondolom, ön is ilyen világ megmentőjének képzeli magát – kezdte Kless generális köszörülni a torkát. Arca vörös lett. – Mondja, őrmester! Igaz, hogy ma visszatérte után járt a központi tv-stúdióban és kibeszélte a küldetését?
Meglepett, hogy ilyen hamar a fülükbe jutott.
– Igen, uram – vállaltam az egy órával korábbi cselekedetemet. – A lakosságnak szavaznia kellene az energiatermelésről.
– Katona! – hördült fel Blaze. Összecsapta az előtte álló dossziét, jelezve, az ügyet lezárja. – Mi mások vagyunk, mint a nemtörődöm földiek, és Sztálinjaink sincsenek – szögezte le. – Átszervezésen gondolkodunk, ezért más földi nemzetek atomenergiáit is vizsgálni fogjuk. Kless tábornok szervezni fog egy kiváló katonákból álló kutatócsoportot! Ön azonban ebben nem kap szerepet. Csúnyán megsértette a katonai diplomáciát, bujtogatást kísérelt a lakosság körében. – Felállt. Hivatalos hetykeséggel kihúzta magát, döntését bírói hangon kihirdette: – Elutazik, de ezúttal utoljára. Soha többé nem térhet haza a mocskos Terráról. Weldon őrmester, ezennel önt likdiváljuk!
Egyre rosszabbul írok, de ennél mégcsak nem is szórakoztam. 
