Negyedik hónapja nem láttam Helénkét. Úgy tűnt, az elmúlt hetekben rengeteg munkája adódott az Euthanázia Központban.

Reggel ellenőriztem a kórházi ügyeletesek programját. Szabadnapot jegyeztek a neve után. Elszántságom hajtott egész nap, meg akartam végre találni. Délután már mindenhol jártam, ahol a szabadidejét töltheti, és nem találtam őt az uszodában, a könyvtárban, de a moziban sem. Így estefelé Antrim partján szaporáztam, azzal a reménnyel, hogy kedvenc helyén megtalálom.

Mellbevágott a tenger felől érkező szél, amikor áthaladtam a kőhídon, és beléptem Dunluce Kastély romjai közé. Bóklásztam az ősrégi bástyák csonka falai közt, miközben emlékek tódultak fel bennem. Az épület minden misztikus zugához történet fűzött, ugyanis bármilyen jelentős esemény adódott életemben, feleségemmel a régi várfalakhoz járultam ünnepelni. Tudtam, hogy Helénke nemcsak akkor szeret idejárni, amikor romantikus kettesben akar velem lenni a várudvar gyepén, hanem akárhányszor egyedüllétre van szüksége.

A zord kövekből épült erődben ezúttal nem találtam meg.

Kilestem a várfal egyik omladozó ablakán, hátha emberi alakot pillantok meg a domb oldalán vagy a zátonyok valamelyikén, de csak a végtelen kékség haragos magánya nyújtózkodott a hegy felé, amely hátán hordozta az ódon várkastélyt.

Hazaérkezésem után még egyszer tárcsáztam a számát, de nem válaszolt. A rögzítőjéről bekapcsolt a számomra készített üzenet. Arcán bájosan hívogató mosoly ült, s csipkés, áttetsző fehérneműjét meglebbentette magán.

– Vártam rád – búgta csábítóan. Ugyanaz a mosoly, mozdulat, elkoptatott szavak. Ugyanezt a képet láttam tegnap, tegnapelőtt, négy hónapon keresztül. Ennyi ideje zajlott ugyanúgy köztünk minden aktus. Elviselhetetlen türelmetlenség kerített hatalmába. Meguntam a szex-üzenetrögzítőjét.

Megnyomtam az off gombot. Felnyitottam a kabin üvegtetejét, levetettem az adatkesztyűt, a virtuális sisakot, és kiszálltam kényelmes székemből.

Szédültem. Hosszú pillanatokra le kellett ülnöm, aztán az ablakhoz léptem. Résnyire nyitottam, hogy fokozatosan áramoljon be a friss levegő a szobába és a tüdőmbe. Közben a néptelen utcát kémleltem, még mindig Helénkét keresve. Elhatároztam, visszalépek a másik világba, és ott tárcsázom a kórházigazgatót, hátha belép a hálózatba, és tud valamit mondani róla. Valószínűleg túlóráznia kellett. De az is lehet, hogy megismerkedett azzal a férfival, akit reggelente munkába menet szokott látni, és vele csavarog. Összeszorult a torkom.

Már régen sikerült megszereznem virtuális naplójához a kódot, és könnyen követhettem őt, azonban az utóbbi hónapok alatt elhanyagolta a naplóírást. Valamit tennem kellett.

A gyomrom fájdalmasan korgott, régóta nem ettem. Eszembe jutott, hogy utoljára hajnalban fordultam meg a konyhában.

Az előszobában Bundás kolduló vonyítással fogadott.

– Hát rólad is megfeledkezett? – szóltam Helénke bernáthegyijéhez. Megsimogattam szőrős fejét. – Majd hazajön és bepótolja a törődést, hm? Addig legyél jó fiú!

Bundás tovább nyüszített. Megsajnáltam őt, és azon kaptam magam, hogy kilépek a bejárati ajtón a kutyával a nyomomban.

A lépcsőházban valaki rám köszönt. Ő is az épületben lakhatott, mert kulcs csörgött a kezében. Bundásnak örvendezett, az meg csóválta a farkát. Láthatólag jól ismerték egymást.

Az ebjátszótéren kötöttünk ki. Leültem egy padra, és onnan figyeltem, ahogyan mind Bundás, mind a környéken járőröző, ügyeletes kutyaürülék-takarító elvégzik a dolgukat. Bundás belevetette magát a kutyahinta élvezetébe, én pedig kihúzódtam a pad szélére, mert egy idős asszony telepedett mellém. Azon gondolkodtam éppen, hogyan lehetne odáig fejleszteni az üzenetrögzítőket, hogy manipulálhatóak legyenek, amikor a néni megszólalt:

– Nini, Bundás, Helénke kutyája! Maga a férje?

– Igen, igen. A férje.

– Hogy van Helénke?

– Jól, csak sokat dolgozik.

– Mesélte, hogy bizonyos időszakokban milyen sok a megváltásra váró beteg. És maga, fiatalember, hol dolgozik?

Ránéztem. Fiatalember? Már rég elmúltam negyvenéves, egyetemre járt felnőtt gyerekem.  Ő a fiatalember, bár a nénihez képest én is fiatal voltam. Kihúztam magam.

– A virtuális városban dolgozom.

– Mint minden fiatal. A lányom is ott könyvtáros.

– Én elnöke vagyok az „Egyenjogúságot az avatároknak” mozgalomnak – adtam tudtára, miközben ráncos arcát vizsgáltam. Reménykedtem, megérti, milyen fontos ember vagyok. Talán ezzel együtt az is világosabbá válik számára, hogy nem mindennapi eseményben részesítettem azzal, ha beszélek hozzá.

– Tüntetésekre jár, kedveském? – kérdezte.

– Igen, mindegyiket én rendeztem.

Láttam a szemén, végigmér. Éreztem nézésén, hastáji elhízásom szemet szúrt neki. Zavartan előrehajoltam, és úgy részleteztem:

– Az avatároknak vissza kell szerezni a jogaikat. Pár éve mást sem látni sehol, csak a feliratot: „Avatároknak belépni tilos!” Amíg csak avatárokkal jártunk-keltünk, egyenjogúság volt. Mindenki tökéletesnek érezhette magát a bőrében.

– Tudja, kedveském, néha én is átmegyek a másik városba, ha fontos mondanivalóm van a lányom számára, és olyankor én is avatárként közlekedem. A könyvtárba persze én is csak a hátsó ajtón mehetek be, de sosem gondolkodtam azon, hogy ez igazságos-e. Harcolja ki a jogainkat! Maga talán képes rá!

– Igen, egy szebb világért bármire képes vagyok. A gyerekem jobb jövőt érdemel – magyaráztam.

Bundás felugrott közénk a padra, és leülve nézte a többi játszadozó kutyát. A néni elővett a szatyrából valamilyen kutyaropit, és letette eléje a padra.

– Milyen aranyos! – mondta meghatódva, miközben figyelte Bundás hogyan ropogtat.

– Helénke annyira szereti őt. Nekem is Maszat a legjobb barátom. Sosem ellenkezik, egyetértésben élünk. Szereti azt csinálni, amit mondok. Ráadásul mindig lehet számítani rá, és annyira ragaszkodó.

– Hm… – Ismét az üzenetrögzítő jutott eszembe. Ki kell kísérletezni valamilyen megoldást a manipulálásához! Azonnal felálltam. – Mennem kell! Viszontlátásra! – intettem a néninek. – Gyere, Bundás!

A négylábú még megnyalta a néni kezét, aztán követett.

A lakásba toppanva fellélegeztem. Ezernyi terv cikázott az agyamban. Alig vártam, hogy visszaüljek a székembe, de a gyomrom még mindig korgott, így hát elindultam a konyha felé. A szobaajtó elé érve kétségek fogtak el. A másik lakásunkban lévőt sokkal jobban szerettem, mert volt rajta egy kijelző, amelyiken villogó kiírás adta tudtomra, hogy Helénke bent van-e vagy nincs; és ha igen, akkor mit csinál, vagy éppen mi jár a fejében.

Fel kell hívnom a kórház igazgatóját, aztán beszélnünk kell Helénkével az üzenetrögzítőről! E gondolatok újra zsibongva csődültek a fejembe.

 Felemeltem a kezem, hogy kopogjak. Azon gondolkodtam, mit tegyek, ha van vele valaki, ahelyett, hogy egyedül találnám. Mondjuk az a reggeli fickó. Kopogás nélkül rontottam be az ajtón. Nem találtam benn egy férfit sem, Helénke pedig ott ült virtuális székében.

Megkönnyebbültem. A helyén volt.

Odamentem, és felemeltem a fülke tetejét, hogy meglepjem őt hús-vér önmagammal.

Rothadó koponya gurult lábam elé.