A szobából hangos lihegés hallatszott. Óvatosan közeledtem. Megálltam az ajtó előtt, onnan lestem be. Első pillantásom a makulátlan párnákra esett, amelyek szanaszét hevertek a szoba padlóján. Fehérségük vakított a kora délelőtti fényben. A szélesre tárt ablakokon őszi levegő áramlott be.

A rendetlen ágyat fürkésztem, ahol ruhák hevertek, s közben pillantásom nem kerülhette el a szemközti falat. Keserűség mardosott a temérdek fénykép, újságcikk, megjegyzésre szánt adatokkal telefirkált fecni láttán.

Aztán megpillantottam őt. Napfény táncolt meztelen felsőtestén.

André is észrevett engem. Megtorpant. Egy hosszú pillanatig csak nézett rám, mintha először látna, végül önkéntelenül elmosolyodott. Lehúzta a fekete zsákoló kesztyűt, és ledobta a bokszzsák alá. Lassan kezdte tekerni a bandázst a kezéről, de hamar türelmét vesztette vele, és  mozdulatai kapkodóbbakká.

André edzője hozzám lépett, fejével intve feléje.

– Egyre inkább a küldetésre érik – minősítette kifáradt sportolóját.

– Helyes. Remek. Így kell lennie! – De közben tudatosult bennem, hogy tagadólag mozdítom a fejem.

Az edző távozása után becsuktam az ajtót, s megvártam, amíg André leereszti kezében a palackot, amelyből mohón nyelte a vizet. Amikor befejezte az ivást,  hozzábújtam, és arcomat a mellkasára szorítva átöleltem.

– Nem akarom, hogy elmenj! – mondtam ki.

– Jó ügynök válik belőlem, Britta. Elégedettek lesznek velem. Teljesítem a küldetésemet, utána visszajövök.

Odalépett a mozaikra hasonlító falhoz, és ujját rányomta egy nagyobb fényképre.

– Sosem leszek olyan, mint Fáji André, a világhírű ökölvívó!

Egy pillanatig elhallgatott, mintha először állapíthatná meg, hogy a képről visszatekintő hasonmás sokkal izmosabb.

– Britta, gyűlölöm ezt a fickót! Gyűlölöm a bokszot!

2073 nyara gyorsan fordult őszbe. A Nemzeti Klónintézet tagjai délutánjaikat az épület mögötti parkban tölthették, ahol a levetkőző fák szétszórták hivalkodó színű leveleiket.

Egy idő óta minden délutánomat magam is ott töltöttem. Elsétáltam a park végében álló padhoz, amelyet két kitárt szárnyú angyalszobor őrzött. Gyerekkorom kedvenc helye. Apám kutatóként a Keltető Részlegen dolgozott, így sok időt töltöttem a Klónintézet falain belül. Ugyanazok a tanárok tanítottak iskolás koromban, akik a termékek felkészítéséért voltak felelősek, csakhogy engem gondozónak tanítottak. Ez a funkció azt jelentette, hogy a felkészítendő klónegyedek hozzám jöttek a kiképzésüket nem érintő kérdéseikkel, problémáikkal.

Az elmúlt tíz évben sikerült is megfelelő hozzáállással viseltetnem a termékekhez, vagyis értelmes válaszokat adni nekik, és érzelmileg távol maradni tőlük. Azonban a Fáji André sejtjeiből tavaly keltetett klónegyednél titkolt bukást könyvelhettem el. Túl sok kérdése volt az életről, s addig járt az irodámba beszélgetésre, hogy előbb emberként, majd férfiként szinte észrevétlenül vert ösvényt a szívemhez.

Azon a délutánon azért kötöttem ki ismét a park félreeső ösvényén meghúzódó padon, mert lázongón tombolt egész világom. Miért éppen Andrénak kellett oly hamar küldetésteljesítésre indulnia? Hiszen a többi három-négy évig képzett klónokhoz képest, ő csak egyéves volt még! Ő is úgy jött létre, mint a többiek, csupán a legszükségesebb beültetésekkel rendelkezett. Tudott járni, beszélni, értette az alapvető fogalmakat, a hétköznapi tevékenységeket, akár egy robot, de nem hordozott emlékeket. Szerettem ezt benne. De azt már nem, hogy az agyába táplált létezésért való hála mélyen meggyökerezett benne, és hogy ennél csak a naivsága bizonyult határtalanabbnak. Bár lehet, hogy ez csak nekem tűnt így…

Néztem a távolban sétáló termékek alakját. A termékekét, akiket jelenlétükben csak ügynökökként emlegettünk. Vidáman társalogtak ezúttal is, mint mindig. Ritkán vesztek össze valamin, és örültek minden apróságnak. Rikító színekbe öltöztek, banális dolgokon vihogtak. Felnőttek voltak, mégis úgy viselkedtek, mint a gyerekek. Kavicsokat gyűjtöttek, bogarakat végeztek ki, pirosló leveleket keresgéltek, gesztenyével dobálóztak. Szinte mindennap versenyeztek, hogy ki tudja átugrani a gesztenyefa alacsonyan elágazó törzsét. Aztán másnap délelőtt ismét komolynak mutatkoztak kiképzőik társaságában, hiszen igyekeztek jó ügynökökhöz méltón megfelelni különleges küldetéseik követelményeinek. Kiváltságnak tartották saját megbízatásukat. Erős küldetéstudatuk és hiszékenységük miatt könnyen irányítható teremtményeket ismertem meg mindnyájukban.

A megrendelési cél függvényében szinte valamennyien más kategóriába tartoztak, mint André. Talán azért tartott tovább a betanításuk.

Mivel az emberek többségének megfizethetetlen volt a klónozás, kizárólag az ország dúsgazdagjai engedhették meg maguknak ezt a luxuscikket. A termelt egyedek némelyike vagyonos üzletasszony másolataként keltetődött, mások politikusok vagy sztárok utánzatai voltak.

Ismertem már a hangot, amelyet váratlanul meghallottam. André léptei alatt valahogyan másképp zizegett az avar. A pad helyett a tölgyfa tövébe telepedett.

Csendben figyeltük a levegőbe szédülő leveleket. A szél nem szólt bele, s a fa elszáradt díszei úgy pörögtek, mintha önként vetették volna magukat alá.

– Holnap este eljön Báncsa Béla a lányával, Dhiával.

Ezt mindketten tudtuk, hangom mégis úgy lejtett, mintha értesítenem kellett volna őt. Nem szólt. Kíváncsian feléje fordultam, és akkor láttam, hogy teljesen leköti figyelmét egy kezén mászkáló hangya. Mintha sosem látott volna hangyát! – fortyogtam magamban. Utáltam azt a hangyát! Mégis megvártam, amíg visszateszi egy aszott levélre, amelyet előtte még hosszan megszagolt.

Újból elismételtem szavaimat.

– Hamar lejár a küldetésem – biztosított róla. – Kiveszik belőlem a kapszulát és szabad leszek.

Bólintottam, de szívemet kétségek dúlták. Soha nem hallottam olyan egyedről, akivől kivették volna a biztonsági kapszulát. Csak olyanokról esetekről tudtam, melynek során engedetlenség vagy hasznavehetetlenség miatt aktiválták a beültetést, és a kifakadó méreg azonnal megsemmisítse a terméket.

– Két-három évet tudsz várni rám? – nézett rám egy ifjonti hittel.

Mély levegőt vettem, mert valami fullasztott. Nem, nem tudok várni rád! – ordítottam volna legszívesebben. Hiába minden! Báncsa Bélával szembeszállni nem lehet. A lánya pedig sokkal szebb és fiatalabb volt, mint én. Szemem sarkából láttam, ahogy André kabátja belső zsebéből előhúzta Báncsa Dhia fényképét, amit rutinszerűen magánál kellett hordania.

Megnyugodtam. A fényképnek sokkal rongyosabbnak kellett volna lennie.

Egymás nyomába lépve mentünk vissza az intézet hatalmas épületébe.

Akkor este, miután minden villanyfény kihunyt, lábam a nyugati szárnyba vitt. Várt rám, tudtam.

Ujjam egyet koppant, az ajtó tárult. A hold a hullámzó ablakfüggöny mögül leste, ahogyan kétségbeesett szenvedéllyel a Fáji Andrénak nevezett egyed karjába vetettem magam.

Báncsa Béla kilépett az intézet nappalijából Papp úrral, az igazgatónkkal, akinek az irodájába igyekeztek. Báncsa rövid kikérdezéssel akarta felmérni, hogy a Fáji André nevű termék mennyire van előkészítve új környezetéhez.

Báncsa Dhiával maradtam.

Legalább tíz évvel néztem őt fiatalabbnak. Ronda nő. Igen csak ronda – próbáltam megnyugtatni magam, elég sikertelenül. Dhia alakján feszes bőrkosztüm feszült, és divatosan kopaszra nyírt fejét számomra idegen szimbólumok tetoválásai borította. Hologram telefonjával szórakozott, teljesen figyelmen kívül hagyva jelenlétemet. Aztán valahogyan letört az aranykörme, és úgy sápítozott, mintha a mennyezet szakadozna ránk. Kirohant a nappaliból, hogy megkeresse az apját. Telefonját az előttem lévő asztalon felejtette. Egy másik nő alakja rajzolódott belőle elő.

– Ott vagy, szerelmem? – kérdezte az alakzat sipító hangon.

Felpattantam. Dhia leszbikus! – jöttem rá. Az apjának fogalma sincs róla, különben nem rendelte volna meg neki Fáji Andrét. Én meg végig azt hittem, hogy a lánya nyafogó kérését teljesíti. Az ablakhoz léptem, mint mindig, amikor gondolkodni akartam. Az épület előtti lámpafényekben Báncsa Béla extravagáns autója állt, s mellette egy idősebb, szőke nő. Valahol már láttam őt! – nyilallt belém a felismerés. Szívem zakatolt.

Percekig tartott, amíg a nyugati szárnyba értem. Feltéptem Fáji André szobájának ajtaját. A fotókkal teleaggatott falhoz léptem. Megtaláltam rajta a keresett fényképet, amelyen a híres ökölvívó emelte poharát egy széles asztaltársaságban ülve. Egyik oldalán ott ült Báncsa Béla, mellette felesége, lánya, Dhia, és az André másik oldalán ülő fiatal lány mellett egy asszony. Az autónál ácsorgott nő.

Tudtam Fáji André barátnőjéről, Parlagi Sáryról. A lány gyilkosság áldozatául esett, a tettes kilétére azóta sem derült fény. Röviddel ezt követően zuhant Fáji André repülője a Csendes-óceánba. Az idősebb asszonyról viszont semmit sem tudtam. Kinéztem az újságcikkből az egyetlen számomra ismeretlen nevet, és feltárcsáztam egy információszerző irodában dolgozó barátomat. Sokszor volt szükségünk adatokra a klónozandó emberekről.

– Szilveszter, tudod, ki Kérei Ágnes, és mit keresett Báncsa Béla társaságában?  – tudakozódtam idegesen.

– Egy pillanat, Brittám. Utánanézek az adatbázisban – válaszolta készségesen a Klónintézet bedolgozója.

Nem kellett sokig várnom, amíg újra hallhattam Szilveszter jól ismert hangját.

– Egy elit varroda tulajdonosa, angyalom. Az idén vált a hetedik férjétől. Egyetlen lánya a tavaly halt meg. Parlagi Sáry.

– Fájihoz Sáryn kívül fűzte valamilyen ügy?

– Nem. De Báncsához sokkal inkább. Elsőként tűnik fel neve az ejtett férjek listáján. Nem tartom kizártnak, hogy Sáry csajszi Báncsa lánya volt.

– Valószínű. Most meg a másik lányának akar így kedvezni. Szilveszter… te tudtad, hogy Dhia leszbikus? Mit akarhatnak mégis Fáji Andrétól?

– Nem tudom. De az igencsak meglepő, hogy az bokszoló ürgének nem volt semmilyen meccse Argentínában. Mégis éppen két nappal azután, hogy megtalálták Sáry holttestét, utazott. Állítólag senki, még a testőrei sem tudták, hogy mit keresett azon a repcsin.

Lerogytam a padlóra, kicsúszott elerőtlenedett kezemből a készülék.

– Fáji André volt Parlagi Sáry gyilkosa – suttogtam magam elé. Szédülten feltápászkodtam. Nem emlékeztem, hogy milyen hamar értem vissza a főépület nappalijába.

A vendégek éppen indulni készültek Andréval az oldalukon.

– Báncsa úr! – szóltam utánuk. Mindenki megfordult, hogy rám nézzen.

– Én gondozónői tisztségemben tanúsíthatom, hogy az ügynök még nem ért meg a küldetésre – ziháltam.

Értetlenül nézett rám mindenki.

– Britta! Le akarod járatni az intézetünket? – pusmogta az igazgatónk, amint közelebb lépett hozzám. Aztán egy mosollyal arcán gyorsan visszafordult Báncsa felé.

– Biztosíthatom, Báncsa úr, hogy az intézetünk maradéktalanul kiszolgálja a megrendelői igényeket.

– Örömmel hallom, Papp úr – szólalt meg Báncsa Béla masszív alakja. Rám szegezte szilaj tekintetét.

– Kisasszony! – szólított meg. – Látom, igazán a lelkére veszi az ügynökök sorsát. Nyugodjon meg, Fáji André jó kezekbe kerül. Tökéletesen megfelel missziója minden követelményének. Főleg, ha ökölvíváson kívül más téren is gondoskodott a kiképzésről… kisasszony… – mondta sokatmondó gúnnyal.

Féltem tőle.

– Örülök… igazán… uram – dadogtam. – Már csak néhány nyilatkozatot kell az ügynökünknek aláírnia… Elfelejtette…

– Milyen nyilatkozatokat? – mordult rám az igazgató.

Válaszként kérlelő tekintetet küldtem feléje.

André letette kezéből bőröndjét, és szánakozó mosollyal lépett hozzám.

– Britta kisasszony, nyilatkozom.

Köhintettem, és intettem, hogy kövessen az irodámba, miközben a többiek elképedve néztek utánunk.

Amint az iroda ajtója bezárult mögöttünk, kitörtem:

– Nem mehetsz velük!

– Mi történt veled? Mondtam már, hogy visszajövök.

– Fogalmad sincs, hogy miről van szó. Mindent tudtunk az eredeti Fájiról, de túl keveset az alkalmazóról. Ártani akarnak neked! Fáji André meggyilkolta Báncsa lányát, és ő most bosszút akar állni – hadartam egy szusszal. – André azért ült a repülőn, mert menekült. Báncsa gyanút fogott, és bosszút esküdött. De a repülő lezuhant…

– Miket beszélsz? – hitetlenkedett André. – Nem lesz semmi gond. Ne félj, mondtam, hogy visszajövök érted! Az ökölvívó kedves fickó volt, és a kint rám váró emberek szintén azok. Látom rajtuk. Tisztelnek.

– Nem, nem ismered az embereket – ordítottam. – Semmit sem tudsz semmiről. Semmit. Semmit, semmit, semmit! Naiv vagy. Buta. Megölnek. Előtte megkínoznak. A bosszúvágyát akarja kiélni. Gyere! Találjunk ki valamit, amiért ma nem mehetsz velük. Ha együtt találjuk ki, elhiszik. Aztán éjszaka kivetetem a kapszuládat és kisettenkedünk a hátsó ajtón. A kapus kienged minket. Jó barátom, megengedi, hogy kivigyelek magammal.

– Küldetésem van, Britta! Elhívásom. Szükség van rám! Ezek az emberek sokat fektettek belém, és most bíznak bennem.

– Nem érted… – nyöszörögtem a tehetetlenség súlya alatt.

– Papp úr sosem képezne ki senkit olyasmire, amiről te képzelődsz.

– Őt csak a pénz érdekli. Mellesleg ő sem tudja, hogy mi folyik itt.

Az igazgató nyitott be az ajtón. Felálltam. Papp úr jelentős pillantást vetett rám, aztán Andréhoz fordult.

– Mehetünk?

Elment velük.

Néztem az ablakból, ahogyan besegítik őt az autóba, és ahogyan az igazgató utánuk integet. Forró patakokban folytak nyakamba a könnyek. Aztán egyetlen szempillantás alatt jutott eszembe valami. Ismét rohanva vitt a lábam, ezúttal az igazgatói irodába. Hamarabb oda akartam érni, hogy aktiválhassam Fáji André kapszuláját, még mielőtt bárki bánthatná őt. Hamarabb kell meghalnia, mint reggel, és másképp, mint ahogyan Báncsa tervezi. Amikor beléptem az irodába, maguktól kigyulladtak a fények. Idegesen húztam elő Papp fiókjából a széf kulcsát. Reszkető kézzel pötyögtettem be a kombinációt, és a nyolcvannegyedik klónegyed kapszulájának távaktiválóját kerestem.

A rekesz üresen árválkodott. Báncsa Béla mindkét távaktiválót magával vitte.

Az egyes sorszámmal ellátott távaktiváló kijelzőjén olyasmit pillantottam meg, amitől a vér is lefagyott ereimbem. Harminc éve lóghatott ott...

Sosem jutott eszembe.

Fáji André szobájához vonszoltam magam. Az ajtó nyitva fogadott, ahogyan hagytam. Lekuporodtam a küszöbre és hagytam, hogy szívem összetört részei tovább zúzódjanak, porukig. Mélyet szippantottam a levegőből, hogy kifogjak valamit André illatából és magamba zárjam azt.

Nem mertem többé lélegezni, nehogy kiengedjem magamból a beszippantott levegőt. Rég megvénített a sok élet, s André életébe bele is haltam. Nem tudtam megmenteni az embert, aki önfeledten beleszagolt a lehullt falevélbe. Összetörtségem málló foszlányait égette a tudat, hogy éjjel szörnyűségeket fognak elkövetni valakivel, aki egy hangyára is rácsodálkozik.

Nem, nem akartam többé lélegezni.