Halkan eveztünk. A folyó csendesen fodrozódott, csak az enyhe tavaszi szellő segített az általunk okozott zajt elnyomni. Minden idegszálunk megfeszült, és ez a túlsó parttól mért távolság fogyásával egyre fokozódott. A holdfény az éjszaka sötétjében is kirajzolta a római helyőrség szabályos alakját.

A kezdeti büszkeség nagyon hamar hideg izzadságcseppekké alakult át, amelyek legördülvén a gerincen, vészjóslóan arra ingereltek, hogy megfordítsuk a csónakot és eliszkoljunk, amilyen gyorsan csak lehet. Kezdtem végiggondolni, hogy mit is teszünk, és mit is kockáztatunk. A kíváncsisággal kezdődött: fel kell derítenünk a római helyőrséget. De minek? Az nem számít. Hogy mi lesz a folytatás? Odáig nem jutottunk.

Ahogy áthaladtunk a folyó középvonalán, tudtuk, hogy római földre értünk. Pontosabban: római vízre. Amennyire segített a tájékozódásban a holdvilág, annyira láthatóvá is tett minket. De ez akkor nem tűnt nyilvánvalónak, így veszélyesnek sem. Tovább eveztünk. Szép lassan közelítettük meg a partszakaszt, amelyik alkalmasnak látszott a kikötésre, mintegy negyed mérfölddel lejjebb a helyőrséghez tartozó ácsolt mólótól.

Revrik vagyok, Roperik fia, és ideje volt valamilyen hőstettet végrehajtani. Éppen elmúltam tízéves, akárcsak fogadott testvérem, Lolán, akivel együtt kucorgunk a csónakban, és ha jól érzékelem, az ő fejében is éppen testet ölt a gondolat, hogy az eleinte szédületesen egyszerű és hősies tervünk kezd átalakulni vérfagyasztó kalanddá.

Tudtuk, ha meglátnak a római őrszemek, menekülőre kell fogni, de minél közelebb jutunk a római földhöz, a menekülés egyre nehezebbé, a kaland egyre veszélyesebbé válik. Viszont nem történt semmi, a csendesen folyó víz elaltatta gyermekien lanyha gyanakvásunkat, és bár torkunkban dobogott a szívünk, nem változtattunk irányt.

Törzsünk szövetségben él Rómával, bár apám – aki kérlelhetetlenül őszinte ember volt – ezt másképp fogalmazta meg. Megtűrtek minket a pannóniai provincia határán, és mint oly sok limes mentén élő szövetséges népre, az ütközőfal szerepét osztották. De azt akkor még nem értettem. Abban a pillanatban csak azon járt az eszem, hogy tizedik életévemet egy nagy hőstettel ünneplem meg: római földre lépek. A törzsemben ez nem sok embernek adatott meg, így hát arra gondoltam, bátorságom jutalmául elnyerem a törzsem, és leginkább apám elismerését. Illetve még valaki másé is nagyon fontos volt. Miien tizenhárom éves volt, és a törzs legszebb teremtését láttam benne. Meg voltam győződve, hogy hőstettem után másképp fog rám nézni. Annál is inkább, mert eddig rám se nézett. Elképzeltem, ahogy szőke haja alól rám veti csodaszép szeme pillantását, és…

– Megvesztél? Mi az ördögöt csinálsz?! – ébresztett fel Lolán az álmodozásból.

Révedezésem alatt elvétettem az ütemet, és az egyenetlen lapátmerítés miatt a csónak elkezdett körbeforogni. Igyekeztem korrigálni, de Lolán úgyszintén, és zavarunkban a csónak irányíthatatlanná vált.

– Hagyd abba az evezést, amíg egyenesbe nem hozom – sziszegtem.

– De hiszen te forgatod körbe-körbe!

– Maradj csendben, tökfej.

– Én vagyok tökfej…? – és akkor megtörtént a baj.

Lolán kezéből – aki továbbra is próbálta irányba állítani a csónakot, miközben velem acsarkodott – kicsúszott az evezőlapát, és hiába kapott utána, máris eltávolodott. Az ormótlan halászcsónakot amúgy is alig bírtuk irányítani, és mivel egy evezőnk maradt, azonnal beláttuk, hogy bajban vagyunk. Nagy bajban. Már éppen folytattuk volna egymás szapulását, amikor a hangunk egyszerre némult el, de úgy, hogy a torkunk is kiszáradt. A holdfény áztatta sötétségből egy nagyobb csónak vagy bárka alakja bontakozott ki, és egyenesen felénk tartott. Bár aligha lehetett kérdéses, rövidesen bizonyosságot nyert a csónakban tartózkodó személyek kiléte is, a sötétben is látszott a jól ismert sisakok alakja. Rómaiak. Római katonát csak egyszer láttam életemben, de hallani sokat hallottam róluk, hiszen a törzsbeli férfiak között a legfőbb beszédtéma a harc volt, márpedig a rómaiak a legjobb harcosok. Mármint a vandálok után.

Most azonban más gondolatok cikáztak át az agyamon. Hirtelen megértettem, hogy szörnyű nagy bajba keveredtünk. A római csónak gyorsan közeledett felénk. A veszély kiélezte érzékeinket, a szemünk amúgy is megszokta a sötétséget, a holdfény visszatükröződött a vízfelületen, és a sötétség ellenére a csónak egyre jobban kivehetővé vált. Mintegy száz lábra lehetett tőlünk, amint parancsoló kiáltás törte meg az éj csendjét és nyomta el szívünk hangos kalapálását.

Nem értettük a kiáltást. Lolanra néztem, és a majdnem teljes sötétben is éreztem, hogy találkozik a tekintetünk. Egészen addig bénultan vártam a római csónak közeledtét, tehetetlenül, akárcsak a lapátját vesztett csónakunk. Tudatosult bennünk, hogy ellenségnek néznek minket, és úgy is fognak kezelni. Nem értettem a nyelvüket, a sötétség miatt még gesztikulálásommal sem volt esélyem elmagyarázni békésen esetlen szándékunkat. Amikor Lolanra néztem, megszületett az első gondolatom. Harcolnunk kell. Lolán elesettségéből merítettem bátorságot életem első igazi harcához. Mivel fegyverem csak nekem volt, meg kell őt védenem! Elővontam oldalamra erősített kardomat, melyet apám készített nekem. Helyesebb lenne kardocskának hívni, mert mérete harmada vagy inkább negyede volt egy igazi vandál harci kardnak, mellyel egy megtermett felnőtt harcos képes akár egy lovat is letaglózni. Mindazonáltal rettentően büszke voltam erre a kardra, hiszen a velem egykorú ifjak mindössze maguk készített fakarddal büszkélkedhettek. Felegyenesedtem, és a kardomat kezemben tartva szembefordultam az ellenséggel. Mint később kiderült, ez mentette meg az életemet. Mivel addig a csónakban kuporogtunk, a rómaiak néhány pillanat múlva használták volna harci íjaikat. Így azonban láthatták, kivel van dolguk:, egy nagyobbacska gyerek kezében egy nagyobbacska „késsel”. Időközben harminc lábra közelített meg minket a csónak, és kivehetővé váltak a római katonák alakjai, lehettek vagy*nyolcan-tízen. Megismételték a korábbi kiáltást, majd a fenyegető hangba egy borízű nevetés is vegyült. Kihúztam magam, és a csónak elején állva felkészültem a harcra, és arra, hogy apámra és népemre szégyent nem hozva halok meg, ha kell.

A küzdelem nem sokáig tartott, és igazából nem volt valami hősies. Valójában nem is volt küzdelem. Ahogy a bárka a csónakunknak ütközött, délceg tartásomat és egyensúlyomat elvesztettem, ráadásul egy kinyúló evezőlapát előzékenyen rásegített bizonytalan mozgásomra, és beinvitált a jéghideg folyóba. A hideg víz kellemetlen tud lenni, pláne akkor, ha egy folyó közepén az éji sötétségben váratlanul önt nyakon. Kapálózva igyekeztem a felszínre jutni, bele sem gondolva, mi vár ott. A folytatás sem volt kellemes, de legalább megszűnt az összes egyéb kellemetlenség, történt ugyanis, hogy az előzékenyen a habokba invitáló evezőlapát és tulajdonosa egyetlen jól irányzott határozott mozdulattal újra lecsapott, mint egy békát. Talán olyat is szólt, de minderre már nem emlékeztem. Hirtelen elsötétült minden.

Első csatámat a rómaiak ellen elvesztettem…