Lárma és részeg ordítozás ébresztett azon a vasárnap reggelen. Husángokkal, kapákkal felfegyverzett jobbágyok egy ócska kordén megkötözött, fiatal nőt hoztak. Ismerősnek tűnt az arca.

– Boszorkány! Éjfélkor megidézte a sátánt! – hallatszott ki az italos ordibálásból. Szent énekeket gajdoltak, csapkodták a szekér oldalát. A pórnép szokása szerint ünnepet csinált mindenből, ami megtörte a paraszti élet egyhangúságát. Fennhangon mesélték a történteket az út mentén bámészkodóknak.

– Elvágta egy fekete kakas torkát, és szanaszét hintette a vérét! – ordította egy férfi.

– Láttam, amikor az ördög elülső farkát csókolgatta! Teljesen bevette a…

– Elhallgatsz, de rögtön! – szakította félbe a kamaszhangú regélést egy józan női hang. – Majd adok én neked ilyeneken jártatni az eszed. Ráadásul az Úr napján! Fúj! Befogod a szád, vagy takarodsz haza, te kis disznófattya!

Ahogy a hangokból kitetszett, kilesték az egyik keresztútnál, amikor mindenféle boszorkányos dolgokat művelt. Sátánimádó rigmusokat kántált, meztelenül táncolt. Hajnalban egy tucat férfi betört a kunyhójába, megkötözték és betömték a száját. Ahogy mesélték, előtte istenes mennyiségű bátorságnövelőt is ittak. Alaposan helybenhagyták a boszorkányt, véletlenül a pendelyét is megszaggatták, melyben aludt, de hozzányúlni amúgy nem mertek, hisz már a gonosz hitvese volt. Kinek lenne bátorsága egy ilyen hatalmasság kedvesével dévajkodni! Persze guvadt szemekkel lesték, amit lehetett – a nézést sehol sem tiltja a szentírás –, mert az ördöggel cimboráló nőnek kivillantak a kívánatosabb részei is. A menetet kísérő asszonyok betakargatták valamennyire, és szidták a kéjsóvár férfinépet, akik nem átallnák a lelkük üdvét is kockára tenni a gömbölyded hús látványáért. Mindezt persze nem szívjóságból tették, hanem hogy az uruk ne olyan dolgokon legeltesse a szemét, ami nem neki lett teremtve. Hogyisne! Aztán majd olyasmihez támad kedvük drága pénzért a szajhákkal, amit hites feleségükkel kellene megtenni otthon a sötétben. Néhány szabad szájú nő azon vihogott, hogy minek kísértik az Istent ennek a boszorkának a meglesésével, amikor a hazai földek sincsenek elég alaposan megmívelve.

– Hisz’ alig van valamije – tette hozzá egy termetes asszonyság –, az enyémet nézzék meg! – Ezzel lerántotta hatalmas, lógó csecseiről az inget.

Az érkezőktől zengett az egész város. Sokan az ágyukból kelve, illetlen, éjszakai öltözetben tolongtak az utcán. Beálltak a menetbe, ordítoztak ők is, miközben adogatták körbe a boroskorsókat. Elkísérték a bűnös némbert a Városháza börtönéig.

Én is öltözni kezdtem, mert ha az Ügyész Úr meg kívánja tekinteni a vádlottat, szüksége lehet írnoki közreműködésemre. Szerencsére ilyen sürgető helyzetre összeállítottam egy megfelelő öltözéket a ruhatáramból, nem kellett sokat gondolkodnom. Egyszerű hétköznapi dolmányt húztam, de fekete nadrágommal és ezüstözött övemmel elegánsan festettem. A mélyvörös felső előnyösen kiemelte az alakomat és kék szememet. Az ezüst szín pedig enyhén őszülő hajamban erősítette föl a fehér szálakat. Igaz, picit öregít, de szerintem megéri, hisz az ezüst-fekete összeállítás annyira méltóságteljes. A vörös felsőt mindig is kedveltem, mert vallatás közben hiába vigyáz az ember, mindenfélék fröcsögnek rám és ezen a színen nem tűnik föl annyira. Magamra kaptam fekete köpönyegem is és a városi börtönhöz siettem.

November havának első napjához képest enyhe idő volt, a szél szétkergette az ilyenkor megszokott felhőket. Az utca napos oldalán mentem, odatartva arcomat a melengető sugaraknak. Természetesen gyakran magam elé pislantottam, nehogy valami éjjeliedény tartalmába lépjek. A sikátorok kövezete középre lejtett, ott is hevert néhány bűzölgő ocsmányság. Nem szerettem a városi lét eme ínyencségeit, de ide kötött a hivatásom. Itt a kövezett utcákban legalább nem lett sáros a csizmám. Minden reggel fél órát dörzsölöm a finomszálú mókusszőr kefémmel, hogy szépen ragyogjon, roppantmód kellemetlen, ha sáros lesz, mire a munkahelyemre érek.

Az Ügyész Úr még nem jelent meg, de a vádlottat már elrekesztették az alsó helyiségek valamelyikében. Isten szent napján nem kezdték el a vallatást, de végtagjait a falhoz bilincselték, száját kipeckelték. Ilyenkor egy pap, vagy dominikánus barát kereste fel a bűnöst, hogy a biztonság kedvéért még az Úr szavával is megtiltsa neki az ördögi praktikák űzését. Ez a személy mindvégig mellette maradt, és buzgó imádsággal tartotta távol a sátánt, de figyelt arra is, nehogy valamelyik istentelen porkoláb bűnös szenvedélyét kiélje az elvetemült nőszemélyen. Nem a boszorkát féltette, hisz az bármily rossz sorsot kiérdemelt tetteiért, hanem az esendő férfinépet, akit megronthat a gonosz. Arra is intézkedések történtek, nehogy valamely cinkos személy vasfüvet, boszorkányzsírt csempészhessen be. Az előbbi segedelmével elvághatóak a bilincsek, az utóbbival pedig elrepülhetett volna valamelyik szerencsétlen rab hátán. Jómagam is lementem, bár nem kötelességem. Az Ügyész Úr ugyanis szerette, ha előzetes felvilágosítással szolgáltam neki. Csak távolról néztem meg a letartóztatott személyt, mert sajnos az volt, akire gondoltam. Kellemetlen a helyzet, nincs hatalmam sorsán változtatni, ezért egyszerűbb, ha nem is lát. A főporkolábbal, aki jó barátom, váltottunk néhány szót, de nem akart megválni attól a gyönyörű nyusztprém süvegtől, melyre annyira vágytam. Ha több pénzem van talán meg tudom szerezni, de az írnoki fizetés egyáltalán nem magas. Nagyon átgondoltan kell gazdálkodnom, ha illő módon akarok megjelenni. Mindezzel eltelt némi idő, és mire újra visszatértem a napvilágra, egész népünnepélyt találtam a téren. A tömeg nem oszlott fel, miután bevitték a bűnöst, ellenkezőleg, egyre dagadt. A város népe szemlátomást meg kívánta ünnepelni, hogy biztonságosabbá vált az élet ezen a földön, már több pecsenyesütő és italárus is kipakolt. Lassan körülsétáltam a téren, megmutatván mindenkinek, hogy én a helyemen vagyok. Sok irigyem volt, akik kitúrtak volna az állásomból, ha hagyom. A túl gyakori boszorkányperek miatt – az idén már a huszadik – sem az Ügyész, sem a Bíró Úr nem tartotta szükségesnek idefáradni, viszont a fontos emberekkel észrevetettem magam és fogadtam a rangban alattam állók tiszteletteljes köszöntését.

Másnap reggel a kínzómesterrel egyszerre érkeztem a tömlöchöz. Egyszerű, magának való lélek, de lelkiismeretes ember, aki érti a mesterségét. Kifinomultabb dolgokról nem tudtam beszélgetni vele, de az egyházi és világi méltóságok kedvelték. Ugyanolyan jól értett a szakmájához, mint én, és ez a legfontosabb. Lemásztunk a lépcsőkön, beálltam az íróállványomhoz, felkevertem, kevés vízzel feltöltöttem a besűrűsödött tintát, éles késemmel levagdostam a használt lúdtollak végét, sőt még a magammal hozott frissekből is hármat. Elkerülendő ama kényelmetlenséget, hogy a hatalmasságok közül bárki is rám várakozzon. Borzasztóan kellemetlen lenne, ha emiatt akadna meg valamely tárgyalás menete. Nem csak egyszerű neheztelésben lenne részem, de akár komoly megrovást is kaphatnék. Rossz még rágondolni is.

A mester begyújtott a tűzkosárba, alaposan megpakolta faszénnel, majd fújtatóval felizzította. Amikor már szépen égett, belehelyezte a fogókat és a nyársakat. Ezekkel az alkalmatosan kialakított szerszámokkal hidegen is célt lehetne érni, de vörösen izzó állapotban jóval rövidebb ideig tart a tortúra. A tüzes vas kiégette a sebeket is, ami azért rendkívül fontos, mert az egyház nem onthat vért. A méltóságok jobb kedvre derültek, ha meleg fogadta őket, hisz idelent még nyáron is kellemetlen, nyirkos hideg uralkodott. Az a kis füst, ami közben keletkezett, csekély áldozat a kényelemért. Sokszor mulattam azon, hogy a vallatásra behozott emberek eleinte örültek a kellemesebb időnek, szinte megkönnyebbültek tőle. Nagyon tanulságos volt látni arcukat, amikor a Mester kivette az izzó fogót, és használni kezdte.

Megérkezett a Bíró úr és néhány szerzetestársa kíséretében a domonkosok inkvizítora.

Behozták a boszorkát, lemeztelenítették, majd összekötözött kezénél fogva annyira felhúzták csigával, hogy csak a lábujjhegye érje a kövezetet. A mester késével levagdosta hajának nagy részét, a maradékot pedig tüzes vassal perzselte le, egyéb szőrzetével együtt. A megtisztított felületen könnyedén megtalálta az ördög keze nyomát, a stigmákat. Keresés közben tüzes fogóval tépte a húst, amitől kellemetlenül éles hangon sikoltozott a vádlott. Az inkvizítor atya sorban tette fel kérdéseit, miközben én is óvatosan korbácsoltam a nőszemély érzékeny pontjait, vigyázva, nehogy fölrepedjen és vérezzen a bőre. Nem volt kötelességem segíteni, de a kínzómester is csak ember, ő is elfárad. Fontos volt az is, hogy a méltóságok lássák szorgalmamat. Szerettem volna időben végezni, hogy pontosan délben ebédelhessek, ahogy megszoktam. A vallatott személy lábaira egyelőre még nem kötöttünk súlyokat, reménykedtünk, hogy hamar megtörik és vallomást tesz. Őszintén bevallva, részemről az is közrejátszott, hogy nem akartam ebéd előtt hozzáérni a nőhöz, mert vizelettől ragadt az egész alteste. Nekem kellett volna ugyanis lefogni, hogy ne rugdalózzon. Istennek legyen hála, erre nem került sor, mert a bevallotta bűneit, elismerte, hogy a Sátánnal hált. Ezután a dominikánus atyák elhagyták a termet, átadván a bűnöst a világi bíróságnak.

Az Ügyész Úr felolvasta a vádat, és a Bíró úr kimondta az ítéletet.

Máglya általi halál!

Szokásos gyöngybetűimmel megírtam a jegyzőkönyvet, és megörökítettem az utókornak, hogy boszorkány volt a nővérem lánya.