Kívül hamu, beljebb félig elégett ágdarabkák, itt-ott némi izzó parázs. Ennyi maradt.
Kevés tavalyi fű, összetördelt gallyak, egy szál gyufa, és megszületett a tűz. Először kicsike füstszál kígyózott elő, később megerősödött, vastagodott. Színe egyre sötétebbé vált, majd diadalmasan előugrott a láng. Mohón végigfutott a gallyakon, nagyokat ropogva begyújtotta őket. Utána együtt égtek, sőt mostanra már véget is ért a nagy lobogás, csak néhány félig elszenesedett, szívósabb túlélő maradt, melyek még fel-, fellobbannak.
Egy utolsó perceit élő ágdarabot figyelek. Szép halál. Ügyetlen gondolat, de szinte ez tűzélete legszebb pillanata. Lágyan, selymesen izzik, majd huss, és vége. Hosszan elnyújtott csúcspont. Bár, ha jobban belegondolok, az elején sistergett. Nem igazán kívánta ezt a tüzet. Éretlen volt még – mondhatnánk bölcsen. De mit lehet tenni, belekeveredett az érettek, a szárazak világába, és mielőtt magára talált volna, magukkal vitték a nagy közös tűzbe.
Utána együtt izzottak a felnőttség kohójában, de mostanra már véget ért a nagy lobogás, csak néhány félig kiégett szívósabb túlélő maradt, ők még fel-fellobbannak néha. Legtöbbször a hajdani éretlenek közül.
A szavak játéka. El kéne engedni magam, élvezni a csendet. Bár fura, hogy ezt, amit hallok, csendnek nevezem. Pattog a tűz, madárhangok vegyülnek a szellő susogásába, az én nyugodt mocorgásom is benne van, és mégis. Ez amolyan gazdag csend. Kiteljesedett, örömet adó.
Vannak szegényes, szánnivaló csendek. Amikor ott állsz a lány előtt, már mindent elmondtál neki, de ő csak hallgat. Átnéz rajtad. Vagy amikor hosszú sorbanállás után odaérsz, ahol már fizetni is kell, és hiába számolod kuporgatásaidat. Kevésnek találtattál.
Léteznek iszonyú csendpillanatok. Az orvos, aki túl nagy levegőt vesz, hogy elmondja, és ekkor te már tudod. Amikor a kocsid elé került őz rád néz, vagy a temetésen az anya, amint felpillant a koporsóról.
És vannak szép, nyugodt, örömmel telített csendek: ezerráncú nagyanyád szeretteljes mosolya, mikor megsimogatta a buksidat. Vagy amikor arra ébredsz egy fokhagymás-pirítósszagú, lusta vasárnap reggelén, hogy vakítóan süt szemedbe a nap.
Figyelem ezt a kicsiny, majdnem hamvába fulladt mindenséget. Begyulladt újra, és a táncoló lángok fölül halott pernyedarab indul a magasba. Csak így, egyszerűen. Küzdelem nélkül. Egyre följebb.
Nem harcol, nem verdes görcsölve. Ég még odalent a tűz, van kikre támaszkodnia – barátok, társ, utódok.
Nehezek ezek a gondolatok. Néztem a tüzet, vagy inkább a maradványait, és előbújtak.
Kapaszkodnak belém, lehúznak. Jó lenne lerázni őket. Beleállni a lángokba, hogy leégjenek. Milyen szép kép. De vajon mi maradna a tűz után? Nem fogom kipróbálni. Nem merem.
De honnan ez az ösztönös keserűség? Miért a mögöttest akarom látni, hisz olyan szép, ami látszik.
Hinni kéne végre valamiben. Magasztos lenne jó, lélektisztító vallások mámora. Apró, emberközeli hitem mindig volt, de a nagy helyettesítő soha.
Megint a szavak. Miért hiányolom azt, amit nem is kerestem igazán? Csak a magam erejében bíztam. És most is ebben kell hinnem.
Még van belőle. Annyi, amennyi. Nem fogom számbavenni. Nem akarom!
Nézem a tüzemet. Vagy inkább a maradványait.
Kívül hamu, beljebb félig megvalósított álomdarabkák, itt-ott némi felizzítható parázs.
...és aki ismer Téged, az tudja, hogy számodra miféle misztériummal bír a tűz! Jó kis gondolatömlés, aki szokott tűzbe bámulni éjszaka, az ismeri ezt az állapotot, de olyan ez, mint az álom, nem szoktuk leírni. Sajnos. Tulajdonképp az én legutóbbi tűzbámulásomat is lejegyezted, köszi!
