– Gábriel, drágám, igazán rendre utasíthatnád az embereidet! – kényeskedő szoprán törte meg a hálószoba csöndjét. – Már megint nem hajoltak meg normálisan, éppen csak biccentettek! Mintha valami szomszédasszony lennék! Légy oly kedves, és tanítsd meg őket a tiszteletre! – A dús keblű, igéző szépség ingerülten rántotta félre a függönyt, és a fény beáradt az ablakon. Kecses bútorokkal berendezett, rokokó stílusú szobát világított meg, melynek falain buján vonagló női testeket ábrázoló festmények függtek. A baldachinos ágyban heverésző, selyempizsamás férfi mosolyogva fogadta a zsörtölődést. – Édesem, ezt már számtalanszor megbeszéltük. Megértem, hogy unatkozol, de a saját embereinket nem lenne ildomos megkorbácsoltatni, csak azért, mert szereted a vér látványát. Már így is észrevettem, hogy dünnyögnek a múltkori lány miatt. Nem lett volna szabad kivenned a szájából a pecket, bár tudom, hogy az én kis bestiám élvezettel hallgatja a sikolyokat. Persze, ha utána megkapom a jutalmamat, kereshetünk eldugottabb helyet egy egzotikus, háromfős játszadozásra. Két ragadozó egy préda. De ne most, kérlek, korán van még az ilyesmihez! – A markáns arcú, negyvenes férfi felkelt az ágyból, és lustán az ablakhoz sétált. Őszi színekbe öltözött erdőt látott maga előtt, a távolban havas hegycsúccsal. Szoláriumbarnított homlokát az üvegre szorítva bámult kifelé, majd ingerülten felsóhajtott. – Halálosan unom ezt a tájat, és mind a harmincvalahány variációját!
***
– Fölkelni, világ lustája! Hasadra süt a nap! – A szikár, haját hosszú fonatban viselő asszony felhajtotta egy helyen a jurta alsó nemezlapját, amitől friss levegő tódult a gyerekeknek leválasztott részbe, majd mosolyogva állt az ő „nagyfia” fölé, kezében a fenyegetően megdöntött vizesibrikkel. – Egy, kettő, há… – Árpád, aki a lehető legutolsó pillanatig kiélvezte az alvást, kettőre kigurult a takaró alól, és felpattant. Illetve kicsit később, amit érzett is, mert hadarva védekezett. – Ébren vagyok, anya, nem ér, fölkeltem! – Pár csepp akkor is jár, mert elkezdtem a hármat! – az asszony vihogva vizet fröcskölt a tántorgó nagylegényre – aki csak ekkor nyitotta ki a szemét –, és felborzolta a haját. – Igyekezz, mert apád már javában tarisznyál, nehogy rád kelljen várnia… ne dünnyögjön nekem itt hajnalok hajnalán!
A Dabas törzs szálláshelyén a felnőttek hajnalhasadtakor keltek, és indultak dolgukra. Árpád még a férfipróba előtt állt, akár alhatott is volna, viszont akkor el kéne viselnie az idősebbek elnéző mosolyát, és a mögöttes gondolatot: Á, gyerek még ez! Hetekkel ezelőtt kérte meg az anyját, hogy az apjával egyidőben ébressze, és ne hagyja visszaaludni. Ha kell, kíméletlenül öntse le vízzel. Sajnos, az anyja ezt komolyan is vette, és bizony néhányszor lelocsolta. De ez a csúfság már régen történt, több hete, azóta kifejlődött benne a mozdulatsor, melyet álmában is végrehajtott: a kettő hallatán ledobja takarót, fölpattan, és azt mondja: Fölkeltem, anya, fölkeltem! "A múltkor is hogy felugrottam, amikor az a féleszű Zákony a fülembe ordította: egy, kettő… és még ki is röhögött a beste fajzatja, pedig milyen jólesően szunyókáltam! De nem is mondok el neki többé semmit!" Egyik kisöccse, a hideg levegőtől megborzongva magára húzta a prémtakarót, és a fal felé fordult. Egy pillanatig irigykedve nézte a jólesően szuszogó kicsiket, majd gyorsan felöltözött. Bőszárú gyapjúgatyát kapott magára, ingét beletűrte, lábára bocskort, hátára juh hátibőrt terített. Odakint már szemkápráztató fénnyel tűzött a nap előbúvó, vékonyka szelete, sárga-vörös színre festve a felhők alját. A hűvös hajnali szellő elterítette az apró tüzek füstjét, melyek körül ott toporogtak a felnőttek. Legtöbbjük meglangyosította és megette az estéről maradt ételt, röviden megbeszélték a tennivalókat, majd a kézművesek és az itthon maradók elballagtak a dolgukra. A hosszabb útra indulók feltöltötték a tarisznyájukat harapnivalóval, a pásztorok főznivalót is pakoltak. Ezt irigyelték legjobban a vadászok, a ráérős, kedélyes főzőcskét. A gulyások, juhászok pedig a tűző napot szidták meg a jószágot kísérő rengeteg legyet, amit folyamatosan kellett tűrni, míg a kóbornépség kényelmesen szunyókál az árnyékban, és nézelődik. "Ja, kényelmesen, nem számítva a bogarakat, pókokat, melyeket mozdulatlanul kell elviselni, és az éles köveket" – gondolta morgolódva Árpád. Pár napja, amikor már nem bírta tovább a lábszára alá került hegyes ág szúrását, és ki akarta piszkálni, elugrasztotta a szarvast. Akkora pofont kapott az apjától, hogy egész nap alig hallott a bal fülére. Ami még rosszabb, emellett az apja felmutatta három ujját is. Ez utóbbi azt jelentette, hogy még két ilyen ügyetlenség, és megkapja a tíz korbácsütést, amit a törzs kisbírója osztott ki a férfipróbára ácsingózó legények között minden hét vasárnapján, az istentisztelet után. Nem is a korbácsolás fájt a legjobban a legényeknek, hanem a gúnyos, lenéző nevetés, ami bűneik felsorolását követte. Lelki szemei előtt megjelent, amikor hangos szóval felolvassák: – Olyan mohón vetette magát az ételre, hogy kiborította a család vacsoráját, nem vitt magával tartalék ideget az íjához, ezért félbe kellett szakítania a vadászatot, nem bírt a farán megmaradni, amikor lesben ült, és még két, ezután elkövetett bűne. "Pedig nem is voltam mohó, csak megbotlottam. Na, jó, ha lenézek a lábam alá, észreveszem azt az átokverte gyökeret, de olyan felséges illata volt annak a főtt húsnak… nyam, nyam! De az mindenképpen igazságtalanság, hogy egyáltalán nem kaptam aznap enni, hisz nem veszett kárba a hús… és csak egy órát késett a vacsora. Nem beszélve arról, hogy végig ott kellett ülnöm, és néznem, amíg a család evett."
* – Hajnalsugár csókolta bimbó, Egészen gyermek, kis leány. Ki-kipirul szép, gyermekarca, Majd gyorsan ismét halovány. – mormolta maga elé a sápadt, idősödő asszony, miközben gyönyörködve figyelte alvó lányát, majd gyengéden megérintette a vállát: – Réka! Keljél, angyalom, azonnal itt a reggeli ideje! Indulnunk kell és kócos vagy, mint egy boszorkány! – hangja szemrehányóvá vált. – Igazán nem kéne annyira későig fent maradnod, korán megöregszik az arcod, ha nem pihened ki magad! – OK, anya! Kelek, mosdok, fogat mosok… tudom, tárgyas rag, de még olyan korán van. Ááooo! – nyújtózkodott nagyot az ébredező lány, aki azonban máris kész volt vitázni. – Ne mán, anya, már megint az arcbőröm! Mintha nem lenne ennél fontosabb dolog a világon! Az eredeti gondolatok mindig az est végén hangzanak el, addig csak locsognak. Az emberek hajlamosak arra, hogy idézzenek, márpedig mások gondolatai sohasem azonosak pontosan a miénkkel, és igazi értéke éppen annak a picike különbségnek van, amit kisajtolok belőlük, amikor ízekre szedem a felszínes megjegyzéseiket. Például tegnap Jakos, tudod az a magas, fekete… – Várj már, kicsim, ne akarj mindent egyszerre! – emelte föl kezét tiltón az asszony. – Túl korán van még az élménybeszámolódhoz! Az utolsó pillanatig hagytalak pihenni, most már ne húzd az időt! Apád is kért, hogy ezúttal időben induljunk, mert már többször is rászóltak, hogy a mi családunk mindig az utolsó. A végén még valami kellemetlensége lesz belőle, azt pedig te sem akarhatod! Van elég bajunk anélkül is, nem érdemes feltűnősködni!
*
– Jó reggelt, apámuram, jó reggelt mindenkinek! – köszönt tisztelettudóan Árpád a tűz mellett álldogáló rokonoknak. Egy pálinkásbutykost adogattak körbe, és jólesően krákogtak, miután meghúzták. Amikor az előtte lévő férfihoz ért, az az apjára nézett, és kérdően felhúzta a szemöldökét. – Ráér még ezzel, ha megvolt a próbája. – intette le józanéletű apja a kínálót, majd Árpád felé fordulva folytatta: – Kapd össze magad hamar, ne sokat nyámnyogj a reggelivel! Felderítő akarsz lenni, ha hadba szállunk, és állítólag vadász lennél! No, erről tanúbizonyságot tehetsz ma meg holnap! Meg kéne vizsgálni a Bene környéki mocsarast. Mozognak-e arrafelé a Kecskemétiek, mennyi a vad, érdemes-e lemenni, pár napot vadászni? Szemed, füled kinyitod, észnél vagy! Ha nem, magam korbácsollak meg! Nem akarok se rabszolgakereskedőkkel huzakodni miattad, se anyád bőgését hallgatni, ha odaveszel. Óvatosan mozogj, nem az a fontos, hogy vadássz, hanem az, hogy alaposan megvizsgáld azt a vidéket. Sok eső esett az utóbbi években, lehet, hogy magasabb a víz, vagyis több a nagy hal. Bujkálnak-e számkivetettek, üldözöttek arrafelé. Könnyű ott megélni, sok latort fogtunk arrafelé a mocsarakban. Két napra való ennivalót pakolj, és viheted a lándzsámat is. Azzal a könnyű nyiladdal nem sokra mégy, ha vértesek kapnak körbe. Ha rozsdásan hozod vissza a fegyvert, nyakon váglak! Anyádtól ne búcsúzgass feleslegesen, majd én megmondom neki, hová mentél. Nehezen nyugszik bele, hogy kimaradsz éjszakára! Ha sikerrel jársz, és értékes híreket hozol, beszámítódik a férfipróbádba, megbeszéltem Benével. No, eredj… harcos! – Ez utóbbit már széles mosoly kíséretében mondta az ő keménykezű apja, Álmos, aki tíz embert vezet a harcba, ha a Dabas törzs hadba lép. Alaposan bereggelizett, sonkát, sajtot, kenyeret pakolt, és félóra múlva már útra is kelt. Amíg a szállásterület belső vidékén volt, lassú futással fogyasztotta a távolságot. Biztonságban érezhette magát, itt nem jártak idegenek, vagy, ha igen, sok szempár fürkészte őket, nehogy huncutságot műveljenek. Errefelé szárazabb volt a terület, mint odahaza. Több a legelő, kevesebb a lápos. Peszér előtt aztán újra vizesebbé vált a táj, itt már óvatosabban mozgott. Időnként felmászott egy magasabb fára és sokáig figyelte a környéket. Emberekre utaló füstöt vagy kunyhót keresett, figyelte a vadak mozgását. A mocsarasban sok volt a savanyúfű, azt kevés állat szerette, inkább kihúzódtak a tisztásokra legelni, ahol jól látta őket a magasból. Tíz-tizenöt fős csapatok is összeverődtek őzekből, vadkecskékből, szarvasokból. "Több errefelé a vad, mint odahaza, apáéknak érdemes lenne eljönni társzekérrel. Pár nap alatt megpakolnák hússal. Valaki a táborban maradna, és egész nap füstölhetné a zsákmányt. Mondjuk, ha rám bíznák, akkor levagdoshatnám a felső réteget, mert az a legfinomabb. Ha okosan csinálom, nem vennék észre. Nyam, nyam, de jó lenne. Nagyon spórolós mennyiségű húsom van, lőni kéne valamit, és nyársalni az este." Miután éhesre ábrándozta magát – pedig bőségesen evett nem is olyan rég –, tovább cserkészett. A szigorúan beosztott élelemhez természetesen nem nyúlhatott, mert ha az elfogy, akkor éhezés várt rá. Olyan semmiség miatt, hogy túl korán fogyott el az ennivalója, nem mehetett haza. "Fene a pofájukat, hogy csak ilyen keveset hozhatok* , de azért is kibírom!" Íját felajzva tartotta baljában, hozzáfogva a vesszőt, és ide-oda tekintgetett, hátha adódik valamilyen lőnivaló. Persze arra is érdemes volt figyelnie, nehogy ő maga legyen a zsákmány. A törzsi területek határán bóklászó rabszolgavadászok elkaphatják, ha elbambul. A magafajta, tizenhét év körüli fiatal még betörhető, meg tudja szokni a rabságot. Megitatnák valamivel, hogy csendben maradjon, és távolabb jó pénzért eladnák. Képzetlenül egy ökröt ér, de ha fél-egy év alatt belevernek valami mesterséget, két-három marhát is adnak érte. "Apa biztosan utánam jönne – anya halálra szekálná, ha nem –, és kiszabadítana vagy visszavásárolna, de véresre korbácsolna utána, és hónapokig dolgoztatna szolgaként, annyi szent. Inkább vigyázok!" A peszéri erdőben* kezdte a felderítést, Benéig jutott el alkonyatig, és a Madarasi tó mellett táborozott le. Szép vadkacsákat látott pihenni, de nem merte megkockáztatni a lövést, mert elveszíthette a vesszőt, ha hibázik. Inkább a sekélyesben lőtt két pontyot, mielőtt teljesen besötétedett volna. Fűszeres illatú levélbe göngyölte, vastagon agyagot tapicskolt köré, és beásta a tűz alá. Kínok kínját állta ki, mire elkészült, de utána akkorát lakmározott belőle, hogy kettéállt a füle. Beásta magát az avarba, és az éjszaka közepén rákezdő zápor sem zavarta. Csak annyi időre ébredt föl, amíg a feje fölé mesterkedte vízhatlan tarisznyáját.
*
A hatalmas, betonfalú ebédlőben szinte elveszett a sietve étkező száz ember. Az ételosztó nyílás közelében ültek le, és a testőr-felügyelők figyelő tekintete mellett kanalazták az ennivalót. Tízen lehettek a feketeruhások, akik gumibotjukat lóbálva sétálgattak közöttük. Komor, fenyegető arcot vágtak, nem kedvelték a köznépet. – Izgalmas ez a kesernyés ízű bab, határozottan ízletesebb, mint a múlt heti savanyú borsó – őszes hajú sovány férfi szólalt meg halkan, majd keserű mosoly kíséretében folytatta. – Természetesen határozottan tiltakozom az ellen, hogy az ehető kategóriába lehetne sorolni, de örvendetes, hogy nem habzik, mert előfordult már olyan is. Mindazonáltal, ha már önként felajánljuk életünk szubsztanciáját, emberbaráti kötelességük lenne… – Nem beszél, eszik! Gábriel uralkodó nem engedélyezte a haszontalan szócséplést étkezés közben! Hatékonyság, odaadás, szorgalom! Beszélgetni csak az arra kijelölt helyen és időben! – A testőrök díszesebb öltözékű őrnagya dörrent rá a beszélőre fenyegetően csapkodva kezét a gumibottal. – Már megint az emberbaráti kötelesség! Magának ez a mániája, Ármin! Nem akarom hallani a hangját! Még egy szó, és mehet túlórázni az áramfejlesztőhöz. Mindig magával van a baj, meg azzal az okoskodó lányával, Rékával. Jár a szájuk, mint a kacsa segge, és persze ugyanolyan értékes dolog jön ki rajta! – Szikár, erőszakos arca felderült, amikor halk, alázatos nevetés követte sokadszor elsütött viccét. Nyulak ezek, nem emberek! Gerinctelen puhányok, azt csinálok velük, amit akarok! Kár beléjük az értékes ennivaló! A sarkán hintázva, elégedetten figyelte a figyelte a lesunyt fejjel étkező sokaságot.
*
Büszke volt rá, hogy hajnalban magától felneszelt. Igaz ugyan, hogy a madarak akkora csivitelést csaptak, hogy a süket is felébredt volna, de ez nem csökkentette a sikerélményét. "Tisztára, mint az öregek! Fölkel a nap, és kipattan a szemem. Árpád, a büszke vadász-felderítő, a Dabas törzs ifjú reménysége, folytatja veszélyes küldetését, regéli majd a tüzek mellett az igric, midőn fölidézi a nagynevű harcos ifjúkori hőstetteit. Megette a maradék pontyot, leszopogatta a gerincét is, de a fél fogára sem volt elég. Vágyódva nézte a part mellett cikázó halakat, nagyot nyelt a látványtól, de elhessegette a bűnös gondolatot. Fél-egy óra, mire lövök egy nagy halat, másik óra mire megsül. Megenni csak pár perc, amilyen éhes vagyok, de ennyi időt nem tölthetek el haszontalanul. Az egyik hal is elég lett volna vacsorára, de jólesett, és zabáltam, mint holmi pendelyes gyerek. Egy egész pontyom lehetne, ha nem mohóskodom el. No, legközelebb majd eszerint csinálom, most indulj, felderítő, dolgozz, hogy kiérdemeld a reggelit!"
Késő délelőttre járt, amikor hajdanvolt vasúti töltést talált. Benőtte a bozót, és szétmosta a sok eső, ami a világégés óta esett, de még felismerhető volt. A síneket persze már réges-rég elvitték, de követte, mert érdekelte hová vezethet. Pár száz méter után beomlott bányabejárathoz ért, ahol csak méternyi lyuk maradt szabadon. Azon mászott be, és, örömére, széles sínpárt talált, ami az omlás alatt kezdődhetett. Alig látott valamit, ezért visszament az erdőbe, és vékony gallyakat kötözött össze, a közepébe vastagabbat erőltetett. Ebből a kezdetleges fáklyából készített néhány darabot, egyet meggyújtott, és visszamászott a bányába. Kis távolság megtétele után újabb omlásba ütközött, de itt is elég nagy rés maradt a mennyezet alatt. "Apát is beavatom – másként úgyse tudunk ökröket szerezni –, és visszajövök pár cimborával. Eddig legalább húsz méter vastag sín, ami több mázsa lehet. Kiássuk és hazavontatjuk. Egy-két nap alatt megvagyunk, minket fog ünnepelni mindenki… és nem tolnak annyira ki velünk a híres harcospróbán." Az új üregből nagyméretű beugró nyílott – valami raktárféle lehetett hajdan –, és kicsivel beljebb teljesen beomlott, véget ért a bánya. Sajnálkozva nézegette a föld alatt folytatódó síneket. "Valameddig ki lehet ásni, de ha ránk szakad, itt várjuk meg a feltámadást!" A benyílóban törött bányafákat, rossz csilléket, mindenféle lomokat hánytak hatalmas halomba. A csillék oldalában hatalmas lyukak tátongtak, de a kerekek használhatónak tűntek. Rákötjük a sínekre, és ezt is elvisszük! Nézzük csak, milyen kincseket találok alul. Nagy értéke volt a vastagabb vasanyagnak, amit még nem evett meg a rozsda, így érdemes volt megvizsgálni, mit rejt a nagy halom ócskaság. Rángatta, szaggatta az összeállt darabokat, és amikor lejjebb ért, valami furcsát tapasztalt. "Huzatot érezek alulról? Mi a csuda lehet itt?" A légmozgást követve tovább ásott – most már valami idegen szag is megütötte az orrát –, és egy kitámasztott csille alatt nagylyukú ráccsal lezárt, majd méternyi átmérőjű csövet talált, amely a mélybe vezetett. Innen jött a párás, ismeretlen illatú levegő. Lehasalt, türelmesen megvárta, míg izgatott szívdobogása elcsitul, és szimatolta, fülelte a lyukat. A szag emberinek tűnt, de nem olyan volt, mint a törzsbelieké. Halk dübörgést is ki tudott venni, amikor hosszabb ideig figyelt. "Föld alatt élő emberek? Démonok? Biztosan a sápadtak! Ó, az anyám szentségit! Micsoda szerencsém van, hogy én találtam meg! Iszkiri, futás haza, jelenteni a törzsfőnek. Álmosfia Árpád, az Urlas nemzetségből, a Dabas törzs ifjú hőse újra remekelt… Ne kapkodj, pendelyeske, lehet, hogy van figyelőjük idekint!" Nesztelen léptekkel hagyta el a bányát, és óvatosan fedezékbe húzódva távolodott el a bejárattól. Csak több száz méter után kezdett lassú futásba, persze előbb alaposan megfigyelte a környéket. Az kéne csak, hogy ne találjak ide. Sohasem engednének a felderítőkhöz! "Azért ez tényleg valami! Ha a sápadtak nyomára bukkantam, talán elfogadják férfipróbának is, és akkor enyém a világ… de jó lenne egy kis hal! A füstölt húsból még van, de a legjobb lenne hazavinni, hadd lássák, mennyire erős jellem vagyok. Viszont addig kilukad a belem, esetleg… nem, nem, vadászni most tényleg nem szabad megállnom!" Az egyik helyen galambgombát látott, amit nagyon szeretett. Gyorsan összekapkodta a javát a kebelébe, mellé kisebb kazal sóskalevelet tömött, ezeket eszegette unaloműzőnek, és hogy elüsse az éhségét. Nemsokára azonban akkorát esett egy alattomos gyökérben, hogy az orra vérével tisztelte meg a földet. Ínyenc módján le akarta húzni a gombák bőrét, de ez menetközben nem bizonyult túl szerencsés ötletnek. Főleg, mert az orra is eldugult az ütéstől, és evés közben a száján át kellett lélegeznie. Néhányszor nyelés helyett levegőt vett, majd fuldokolva köhögte fel a félrenyelt gombadarabokat, de kis idő után kimódolta a megoldást. Vett jó pár nagy levegőt, bekapott egy falatot, így volt ideje megrágni és lenyelni. Jó órányi futás után rágásra már nem pazarolta az időt, inkább csak nyelt, de így is jólesett.
Az alacsony dombok tetején futott, a száraz talajon. Odalent a völgyekben meg-megcsillant a víz, récék úszkáltak senkitől sem zavartatva, hisz a mocsaras rét bizonytalan talaja jórészt megvédte őket a ragadozóktól. Sok eső esett az idén tavasszal, nagy terület vált ingovánnyá. Néhol arasznyi mély volt, más helyeken az embert is elnyelte. Barna buzogányokat mozgatott a gyenge szél a sötétzöld nádasban, a fűzfák árnyékában kárókatonák álldogáltak, mereven bűvölve a víztükröt. A párás levegő könnyedén fodrozódott a hőségtől, odafönt a magasban halászsas körözött, zsákmányt keresve. A völgyekben élénkzöldben pompázott minden, idefönt fakóbb volt az embermagasságú bozót, és a fák. Kisebb ligetekben nyárfák és tölgyek váltakoztak, a legszárazabb részeken csak az akác élt meg. Ez utóbbit kereste szemével Árpád, mert ez és a sárgásabb fű jelezte a járható területet. Hosszabbra nyúlt az útja a sok kanyargás miatt, mintha egyenesen futott volna, de az ingoványos völgyeket életveszélyes volt meggázolni. Aki mégis megtette, azt könnyen elnyelhette a láp. Lassan kiért a nedves mocsárrétről, szárazabb lett a talaj, ritkábbak a bokrok és a fák. A nyílt területek szélén mindig lelassított, kilihegte magát, és óvatosan körülnézett. Megérte a körülnézés, mert közel az őt takaró bozóthoz legelésző őzeket vett észre. Ide, a magasabban fekvő rétekre jártak jóízű füvet legelni. Kedvező irányból fújt a szél is, óvatosan maga elé, a földbe döfött két vesszőt, kilépett a bokor mögül, és lőtt. Mielőtt az első célba ért volna, már a következőért kapott, és a megugró fiatal jószág elé küldte. Jól érezte annak mozgását, ez a lövés is sikerült. A sebesült állat botladozva, egyre lassabban futott. Pillanatok alatt utolérte, és lándzsáját a gerincébe döfte. Egy másik döféssel torkon szúrta, és melléguggolt – így nem láthatták távolabból -, amíg teljesen kivérzett. Várakozás közben apja lándzsáját alaposan megtisztogatta fűvel, és vékonyan bedörzsölte faggyúval rozsda ellen. Mikor befejezte, felkapta a jó súlyú állatot, és visszafutott a bozótoshoz, ahol az íját hagyta. Gyorsan kibelezte a prédát, és megnyúzta. A májat külön tette, azt útközben tervezte megenni, csak úgy nyersen, de alaposan megsózva. Jó reuma ellen – mondták az öregek. Levágta a két hátsó combot, és batyuba kötve a hátára szíjazta. A zsákmány maradékát felhúzta egy vastagabb ágra, majd három méter magasra. Ha errefelé jönnek vissza, kis szerencsével megtalálhatják. Ha a törzsfő nem hisz neki, vagy nem érdeklik a földalatti emberek, akkor visszajön és hazaviszi a maradékot. Most nem akart időt veszíteni, az egész állat lelassította volna. Ezt a környéket is az agyába véste és újra elindult. Hátán íj, jobbjában lándzsa, baljában a véres máj, amiből jóízűen nagyokat harapott.
Négy óra futás és eszegetés után feltűntek a klán jurtái. Dabas romjai mellett a turjánosban* állították föl a majd háromszáz embert befogadó főtábort. A körülöttük lévő mocsaras terület lehetetlenné tette az ellenséges rajtaütést, az egyetlen, kanyargós utat könnyű volt megvédeni. Természetesen, csak az idegenek nem tudtak eljutni a mocsáron át a táborig, az itteniek négy rejtett úton is menekülhettek, ha túl sokan támadnak. Várkony törzsfő hajdanvolt elődje tudta, hová kell építeni a falut. Csak nagyon komoly hidegek esetén fagyott be a mocsár, de az itt-ott feltörő melegvizes források még ilyenkor is életveszélyesen elvékonyították a jeget. Egyszerű lovasrohammal nem üthettek rajtuk. Évtizedek óta nem is támadta meg őket senki itt a főtáborban, de attól a magas fákon kialakított leshelyeken minden irányba figyeltek a jószemű őrök. Főleg gyerekek ültek odafönt, és nagy megtiszteltetés volt bekerülni közéjük. Árpád is két éven át, havonta egy-két alkalommal ott üldögélt, arról ábrándozva, hogy éppen ő veszi észre a rejtve támadó ellent. Veterán felderítőhöz méltó fölénnyel intett a most is figyelő kölyöknek, egyenesen a törzsfő lakhelyéig futott, és alázatosan a földre borulva várta, hogy megszólítsák. Ha felnőtt harcos lett volna, nem kell ezt tennie, de gyerek nem zavarhatta meg a törzs vezetőjét. Az ott strázsáló férfiak jó ideig nézegették a koszos, kimerült ifjoncot – kinek titokzatos eredetű vörös és zöld lepedékkel volt borítva a mellkasa –, majd Bene, a harcosok vezetője odalépett hozzá. – A törzsfőhöz jöttél? Mert akkor mondjad hamar, mit akarsz, Árpád fiam, aztán eldöntöm, zavarkodjunk-e vele! Állj föl, ne heveréssz előttem, elég, ha odabent megadod a tiszteletet! Én megvagyok nélküle. – Bene uram! Apámuram küldött felderíteni a… – Már felderítő lennél? Nem is tudtam, hogy már átestél a próbán? – vágta félbe hadarását Bene nyugodt hangja. – Bocsánat, uram! A vadászterületet kellett felderítenem, de apám a lelkemre kötötte, hogy figyeljem az emberi nyomokat is. Egyszóval a Kecskemétiek földje felé kutattam Táborfalva környékén, és egy régi bányában síneket találtam. Vastag, vasúti, jó lesz a kovácsnak… – Nem érdekelnek a vasak, a lényeget mondd! – Emberek a föld alatt, uram! Vagyishogy… úgy hiszem, hogy ott lehetnek. Fura a szaguk, és volt valami idegen zaj is. Lehet, hogy a sápadtak élnek ott, tudja… – Várj, ezt majd odabent! – vágott közbe a harcos. – Ez fontos hír, nekem hiábavaló mesélned. Hangos köszönéssel jelezvén jöttét, bevezette a gyereket Várkony törzsfőnök szállására. Odabent a vastag szőrmékkel leterített földön éppen tanácskoztak a nemzetségfők, így első kézből hallhatták a fontos hírt: talán a nyomára bukkantak a titokzatos sápadtaknak.
*A
férfipróbára váró fiatalokat szándékosan kevés ennivalóval küldték az ilyen
utakra, hogy megszokják a nélkülözést. Gyűjtögetéssel, útközben elejtett vaddal
azonban segíthettek magukon.
* Kunpeszéri Szalag erdő: Üde és kiszáradó láprétek szomszédságában húzódó
hosszanti buckákon megtelepedett pusztai tölgyes. Történetünk idejében már akác
is keveredett közé.
* Turjános: lápos, láperdős, vizenyős részek, és nedves
rétek. A turjánosok, pl. a Dabasi a Duna valamikori öntésterületének
legmélyebb, művelésre alkalmatlan vizes területein, mint az egykoron kiterjedt
Pest körüli mocsárvilág maradványai maradtak fenn.
Szia Andy! Ezt júli közepén írtam át, a csattanója a régi, de zavart az ötvenezres karakterlimit (pályázatra írtam). Úgy éreztem jelentősen javulna, ha kibővíthetném. Az elbeszélés lényege a középkori és a mai ember etikájának, önzetlenségének összehasonlítása, és fontosnak gondolom a hangulati elemeket, melynek azért kell a terjedelem. Így, hetvenezer fölé bővítve jóval többet ad, bejövősebb nekem. Talán bekerül a nemsokára megjelenő e-book antológiába, bár a kiadóm dünnyög, hogy nem tiszta történelmi.
Szia Profu! Van ebből egy több hónapos verzióm, amit még kinyomtatva olvastam (tudod, én úgy szeretek olvasni), na mármost, ez nagyon át van írva? Mert akkor elolvasom, ha mondod... (Az a régebbi nagyon bejövős volt, de azt mondtam is...)
- végig ott kellett ülni (ülnöm), és nézni (néznem) - igazad van, jobb így, javítom.
- Egy pálinkás (esetleg külön?) butykost - Inkább egybe írnám, mert a pálinkás butykos jelentheti azt is, hogy pálinkával leöntött: Pl pálinkás hajú vagy más pálinkás leheletű, míg a pálinkásbutykos egyértelműen a pálinka tartóedénye.
- józanéletű - Ezt is egybeírnám, mert mást jelent egybe és különírva. Lehet, hogy nincs igazam, helyesírásban elég elesett vagyok.
- rabszolgakeskedők - köszi,ez is egy randa elnézés!
- Odalent a völgyekben meg-megcsillant a víz, récék úszkáltak senkitől sem zavartatva, hisz a mocsaras rét bizonytalan talaja jórészt megvédte őket a ragadozóktól. Sok eső esett az idén tavasszal, nagy terület vált ingovánnyá. Néhol arasznyi mély volt, más helyeken az embert is elnyelte. Barna buzogányokat mozgatott a gyenge szél a sötétzöld nádasban, a fűzfák árnyékában kárókatonák álldogáltak, mereven bűvölve a víztükröt... Ez itt nekem nagyon sok volt, olyan, mint a régi biológia óráimon a tankönyvbeli leírások. Ami nem létfontosságú, talán ki lehetne hagyni. - Ez nem novella, hanem elbeszélés, majdnem kisregény, vagyis megengedett a hangulatleírás. Fontosnak érzem, hogy varázslatosnak, érintetlennek írjam le a tájat. A későbbi cselekmény során ki fog derülni ennek az oka. Benne hagyom, majd a leendő szerkesztő eldönti sok vagy kevés. - Kedvező irányból fújt a szél is,ide pontot tennék - van benne valami, viszont így suta a mondat, gondolkodom rajta.
- Természetesen, csak az idegenek -> én többes számban írnám - igazad van, így jobban néz ki, javítom.
- de attól ([b]inkább: ettől függetlenül[/b]) a magas fákon kialakított - vitába szállnék veled! Igaz, hogy az ettől függetlenül árnyaltabb, gazdagabb jelentésű, mint az attól, de keresett, irodalmi kifejezés. Ez itt narrátor szöveg, de a szókincsben alkalmazkodni akarok a pásztornép szókincséhez. Jobban megalapozza a hangulatot. Ha annyira zavaró a szó, akkor kiveszem, de ezt a döntést is meghagyom a kiadó-szerkesztőnek.
- leshelyeken minden irányba figyeltek a *jó külön szemű* őrök - szerintem egybe, mert mást sugall a jó, azaz egészséges, hibátlan szem és a jószemű, tehát az éles szemű és figyelmes.
Köszönöm szépen a segítséget! Teszem föl a második részt is.
Szia! Bocsesz a késésért, sok be vagyok kissé havazva!
– Gábriel, *drágám* (ezt nem nagybetűvel kell írni? Vagy csak akkor, ha megszólítás?) - Szerintem mindkét megoldás megengedett, amennyiben a manus rendszeresen, személynévként használja, de ezen esetben ez nem derül ki. Nekem ez a verzió jobban bejön.
- Légy oly kedves, és tanítsd meg őket a tiszteletre! – ezt új sorba tenném, mert nekem így túlzottan egyben van. - Ok, igazad van. Nem vagyok túlzottan otthon a szerkesztésben.
- melynek falain *buján vonagló* női testeket ábrázoló festmények függtek (ha festmény, akkor nem tud mozogni, és nekem a „vonagló” olyan mintha mozognának a női testek). - Bocsesz, de te most azt állítod, hogy mozgást nem lehet ábrázolni festményen, márpedig ez nem igaz. Vannak olyan jellegzetes mozdulatok, melyek adott mozgásra jellemzőek, sőt, a festő el is túlozhatja, ki is emelhető őket.
- A Dabas törzs szálláshelyén a felnőttek hajnalhasadtakor keltek, és indultak *a* dolgukra. - Valahogy más hangulata van, ha olykor kihagyok egy-egy névelőt. Nincs érvem mellette, de így hagynám, ha lehet.
– az asszony vihogva (nekem furcsa, hogy egy meglett nő „vihog”, a kacag, nevet jobban illene ide) - A vihogást már többen kifogásolták, de meggyőződésem, hogy a valódi életben egy nő nem csak kacag, hanem jócskán vihog is. Nagyon más hangulata van, mint a nevetésnek. A vihogás felszabadultabb, őszintébb és mindenképpen van benne némi rosszindulat, káröröm. Azt szeretném ábrázolni, hogy az anya szívatja "nagyfiát", mint ahogy ezt a való életben is tenni. A köztük lévő jó viszonyt mutatom be vele. Fontos, hogy nagyon kemény életük ellenére is megvan életükben a játékosság. Az apa akár személyesen is megkorbácsolja a gyereket, ha hibázik, ugyanakkor hülyülnek is, ha lehet. Valami olyasmit képzelek el, hogy a szigorú katonai vezető, akinek lehetősége van beosztottját akár kivégezni is, röhögcsél a srácokkal a kocsmában.
- szemkápráztató fénnyel tűzött a nap előbúvó, vékonyka szelete (ha még csak alig bújt elő, akkor is lehet ilyen erős a fénye?) - Igen, próbáld ki! - A szóköz jogos. Ezután, ha elütést, vagy hasonló hibát találtál automatikusan javítom. Itt és most megköszönöm őket!
- színes sárga-vörös színre -> a sárga-vörös eleve színes, és így szóismétlés is, esetleg: „sárga és vörös színekre” vagy „sárgás-vörösre” festve a felhők alját. - Jogos, randa szóismétlés, javítom. - esti maradékot (maradék ételt -> tudom, hogy egyértelmű, hogy mit ettek meg, de attól még bele lehet kötni sztem) - Jogos, olyan rossz íze van a maradék szónak, félreviszi a hangulatot, javítom! -
Eddig legalább húsz méter vastag sín, ami(, -> sztem nem kell ide vessző) több mázsa lehet.
Az alacsony dombok tetején futott, a száraz talajon. Odalent a völgyekben meg-megcsillant a víz, récék úszkáltak senkitől sem zavartatva, hisz a mocsaras rét bizonytalan talaja jórészt megvédte őket a ragadozóktól. Sok eső esett az idén tavasszal, nagy terület vált ingovánnyá. Néhol arasznyi mély volt, más helyeken az embert is elnyelte. Barna buzogányokat mozgatott a gyenge szél a sötétzöld nádasban, a fűzfák árnyékában kárókatonák álldogáltak, mereven bűvölve a víztükröt. A párás levegő könnyedén fodrozódott a hőségtől, odafönt a magasban halászsas körözött, zsákmányt keresve. A völgyekben élénkzöldben pompázott minden, idefönt fakóbb volt az embermagasságú bozót, és a fák. Kisebb ligetekben nyárfák és tölgyek váltakoztak, a legszárazabb részeken csak az akác élt meg. Ez utóbbit kereste szemével Árpád, mert ez és a sárgásabb fű jelezte a járható területet. Hosszabbra nyúlt az útja a sok kanyargás miatt, mintha egyenesen futott volna, de az ingoványos völgyeket életveszélyes volt meggázolni. Aki mégis megtette, azt könnyen elnyelhette a láp. Lassan kiért a nedves mocsárrétről, szárazabb lett a talaj, ritkábbak a bokrok és a fák. A nyílt területek szélén mindig lelassított, kilihegte magát, és óvatosan körülnézett. Ez itt nekem nagyon sok volt, olyan, mint a régi biológia óráimon a tankönyvbeli leírások. Ami nem létfontosságú, talán ki lehetne hagyni.
Kedvező irányból fújt a szél is,ide pontot tennék. óvatosan maga elé, a földbe döfött két vesszőt, kilépett a bokor mögül, és lőtt.
Természetesen, csak az idegenek -> én többes számban írnám nem tudott eljutni a mocsáron át a táborig, az itteniek négy rejtett úton is menekülhettek, ha túl sokan támadnak.
Egyszerű lovasrohammal nem üthettek rajtuk. Évtizedek óta nem is támadta meg őket senki itt a főtáborban, de attól (inkább: ettől függetlenül) a magas fákon kialakított leshelyeken minden irányba figyeltek a *jó külön szemű* őrök
Szia! Jöttem egy véleménnyel Csak azokat a részeket emelem ki, amihez hozzáfűztem bármit is. Félkövérrel írtam a javaslataimat.
– Gábriel, *drágám* (ezt nem nagybetűvel kell írni? Vagy csak akkor, ha megszólítás?), igazán rendre utasíthatnád az embereidet! – kényeskedő szoprán törte meg a hálószoba csöndjét. – Már megint nem hajoltak meg normálisan, éppen csak biccentettek! Mintha valami szomszédasszony lennék! Légy oly kedves, és tanítsd meg őket a tiszteletre! – ezt új sorba tenném, mert nekem így túlzottan egyben van: A dús keblű, igéző szépség ingerülten rántotta félre a függönyt, és a fény beáradt az ablakon. Kecses bútorokkal berendezett, rokokó stílusú szobát világított meg, melynek falain *buján vonagló* női testeket ábrázoló festmények függtek (ha festmény, akkor nem tud mozogni, és nekem a „vonagló” olyan mintha mozognának a női testek). A baldachinos ágyban heverésző, selyempizsamás férfi mosolyogva fogadta a zsörtölődést.
– Pár csepp akkor is jár, mert elkezdtem a hármat! – az asszony vihogva (nekem furcsa, hogy egy meglett nő „vihog”, a kacag, nevet jobban illene ide) vizet fröcskölt a tántorgó nagylegényre – aki csak ekkor nyitotta ki a szemét –, és felborzolta a haját.
A Dabas törzs szálláshelyén a felnőttek hajnalhasadtakor keltek, és indultak *a* dolgukra.
De ez a csúfság már régen történt, több hete, azóta kifejlődött benne a mozdulatsor, melyet álmában is végrehajtott: a kettő (kimaradt a szóköz) hallatán ledobja a takarót, fölpattan, és azt mondja: Fölkeltem, anya, fölkeltem!
/a fiú gondolatait én idézőjelbe tenném/
Odakint már szemkápráztató fénnyel tűzött a nap előbúvó, vékonyka szelete (ha még csak alig bújt elő, akkor is lehet ilyen erős a fénye?), színes sárga-vörös színre -> a sárga-vörös eleve színes, és így szóismétlés is, esetleg: „sárga és vörös színekre” vagy „sárgás-vörösre” festve a felhők alját. A hűvös hajnali szellő elterítette az apró tüzek füstjét, melyek körül ott toporogtak a felnőttek. Legtöbbjük meglangyosította és megette az esti maradékot (maradék ételt -> tudom, hogy egyértelmű, hogy mit ettek meg, de attól még bele lehet kötni sztem), röviden megbeszélték a tennivalókat, majd a kézművesek és az itthon maradók elballagtak a dolgukra.
Pedig nem is voltam mohó, csak megbotlottam. Na, jó, ha lenézek a lábam alá, észreveszem azt az átokverte gyökeret, de olyan felséges illata volt annak a főtt húsnak… nyam, nyam! De az mindenképpen igazságtalanság, hogy egyáltalán nem kaptam aznap enni, hisz nem veszett kárba a hús… és csak egy órát késett a vacsora. Nem beszélve arról, hogy végig ott kellett ülni (ülnöm), és nézni (néznem), amíg a család evett.
– Jó reggelt, apámuram, jó reggelt mindenkinek! – köszönt tisztelettudóan Árpád a tűz mellett álldogáló rokonoknak. Egy pálinkás (esetleg külön?) butykost adogattak körbe, és jólesően krákogtak, miután meghúzták. Amikor az előtte lévő férfihoz ért, az az apjára nézett, és kérdően felhúzta a szemöldökét. – Ráér még ezzel, ha megvolt a próbája. Ide nem kell a pont – intette le józan (a word szerint ez is külön van, de én nem mindig értek vele egyet) életű apja a kínálót, majd Árpád felé fordulva folytatta
Nem akarok se rabszolgakereskedőkkel (kimaradt a „re” a közepéből) huzakodni miattad, se anyád bőgését hallgatni, ha odaveszel.
Fene a pofájukat, hogy csak ilyen keveset hozhatok (itt maradt egy felesleges szóköz), de azért is kibírom!
Továbbá felmerült az is bennem, hogy ha harminckétszer hozzászólok, akkor a sok Hsz-től felcsigázott tömeg ideözönlik majd, és hsz-áradatba folyt. Harminckét? Aszem annyi nevem volt!
Sziasztok! Ez egy hetvenezer karis elbeszélés-szörny vagy sovány kisregény. Szeretném valamikor kiadatni, ezért könyörtelen, vérszívó, élveboncolós kritikát kérnék mindenkitől! Ha nincs személyeskedés a hozzászólásokban, bármit kibírok. Aki igazi elemző kritikával tisztel meg, annak én is visszasegítek és megkeresek minden hibát az írásában.
Szólj
hozzá, ha tetszett! Ha nem tetszett,
akkor pedig azért...
